Műút Zenekritika

Balkán-válogatott

A Mahala Rai Banda sajátos képződménye a romániai cigány népzenének: két különféle stílus mesterséges keresztezése. A zenészek egy része az immár legendaként emlegetett első, Romániából nemzetközi hírűvé vált hagyományos roma zenekar, a Taraf de Haidouks Bukarest környéki szülőhelyéről és rokoni köréből származik. Ők adják a húros szekciót. A másik oldal eredendően moldovai fúvósokból áll, akik katonazenészként állásukat vesztették a rendszerváltás után. Azóta persze számos tagcsere történt – amint a lemezborító szövegéből kisejlik, nem kis részben produceri nyomásra. Egyébként is van egy olyan egzisztenciális problémájuk a kelet-európai népzenészeknek, ezen belül a roma együtteseknek, hogy kénytelenek elfogadni a fiatal nyugat-európai közönség olykor kissé romantizáló, olykor egyszerűen a tombolhatnékban gyökeredző elvárásait – természetesen a szerencsére általában lelkes és jó szándékú kiadók és menedzserek szűrőjén keresztül –, és a felvételeiken is jelezniük kell ilyen irányú készségüket, ha tartani akarják a frontot a piaci versenyben.

A Mahala Rai Banda azzal, hogy a jó nevű berlini kiadó a szárnyai alá vette őket, máris bekerült az első ligába, a kérdés csak az, hogy itt hogyan állja meg a helyét a hitelesség és az olcsó felszínesség végpontjai között. A lemez ugyanis tartalmaz jó pár meglehetősen könnyűre sikerült dalt. Van, amelyik túlságosan egysíkú, van, amelyik alulról támadja az érzelgősség tűrésszintjét, aztán vannak persze remek darabok is – nekem az Am plecat de jos című utolsó szám a kedvencem. Jót tesz persze a felvételeknek a vendégzenészek felbukkanása – máris külön köszöntjük Jony Ilievet –, a hangulattal sincs semmi baj, legfeljebb a hallgatóéval. Ha nincs kifejezetten engedékeny, vidor kedvében, aligha hallgatja végig egy huzamban mind a 13 dalt, hiába bömböl dögösen a zene a lemez kétértelmű címében felbukkanó táskarádió-monstrumból.

* * *

Igaz, nem is ez a cél. Gondoljunk csak elmúlt házibulik végóráira, amikor a megvidámodott vendégek egy erőszakos csoportja önjelölt dj-ként lökdösődik a CD-lejátszó – régebben hifi-torony, magnó, muzikcenter vagy ghetto blaster (úristen, talán ugyanez játszódott le a lemezjátszós zeneszekrény által képviselt távoli múltban is, Aradszky László- és Ambrus Kyri-rajongók egymásnak feszülésével) – körül. Mindenki tud egy sokkal jobb számot, viszont egyiket sem lehet végighallgatni, a tánc eleve kizárva.

A kizárólagos hatalommal felruházott dj viszont már bölcs alkotmányos uralkodóként tudatosan építkezve váltogathatja az előadókat. Nos, egy ilyen egyvelegben táncos mulatság alkalmával viszont megkerülhetetlen a Mahala Rai Banda egy-egy felvétele, akárcsak a Kočani Orkestar bemutatása.

Az utóbbiak új, menyasszony-szöktetős című lemeze tele van ügyes, kísérletező ötletekkel, és lehengerlő a hangzásuk a fúvós szólóhangszerek mögött fürgén és lenyűgöző összhangban brummogó három tubával. Izgalmas a páros ritmusokhoz szokott fülünk számára sokszor nehezen követhető lüktetésük, de be kell látnunk, hogy ez a zene is alighanem inkább az élő előadás közvetlenségében lehet igazi élmény. A macedóniai Kočaniból, egy panelvárosból való roma zenészek egytől egyig virtuózai hangszerüknek, és egyértelműen keleties, török gyökerekre utaló dallamviláguk vitán felül egyéni színfolt a tradicionális alapokra építő balkáni fúvószene világában. Szó sincs csinnadrattáról, csupa finom részletbe veszhetünk bele a lemez hallgatásakor, amelyek olykor a szűkebb térségből kilépve már-már egyfajta határok nélküli skazene felé mozdítják el az összképet. De hiába mindez a sok jó, egy idő után telítődünk a hangulattal, hiába puhítja férfiasan érzékivé a dalokat Ajnur Azizov éneke. Néha úgy tűnik, hogy túlírt, túlbonyolított egy-egy dal, mintha a zenekar újra és újra bizonygatni szeretné amúgy is tökéletesen érzékelhető kitűnő képességeit. Ez esetenként a mesterkéltség enyhe érzetét kelti, és ilyenkor a hallgató másra, változatosságra vágyik.

* * *

A válogatásokban is lehet azért érthetetlen esetlegesség, olyan is van, hogy nem értjük, mi értelme van jó színvonalú, karakteres dalokkal vitetni el egy-egy kevésbé jól sikerültet. A Princes Amongst Men azonban más kategória. A magas színvonalról, mint mindjárt látjuk, a legnagyobb nevek (élők és holtak) gondoskodnak. A színgazdagság záloga pedig a válogatás alapjául szolgáló felvételek kimeríthetetlen bősége. A balkáni roma zenészek között éveken át kalandozó, kultúrájukban elmélyülő új-zélandi fiatalember benyomásait rögzíti ugyanis a lemez, hangzó kiegészítésként a hasonló című, nyomtatásban megjelent könyvhöz. A szerző, Gart Cartwright végletesen elbűvölt külső szemlélőként csodálkozhatott rá egy számára teljes mértékben idegen világra – az élmény ereje még a lemez kísérőszövegén is átüt. Lelkesedése nyomán, amellyel a lemez címében hercegekként mutatja be a muzsikusokat, őszinte irigységet érez az ember: emberek, hangulatok, élmény élmény hátán. Ugyanakkor könyvének olvasói a válogatáson keresztül kicsit bepillanthatnak a lemezkiadó munkásságába, fókuszában a kelet-európai roma zenékkel. Miután ezeken az oldalakon már számtalan Asphalt Tango lemezt mutattunk be, egyre-másra ismerősökbe botlunk: itt van máris újra a Kočani Orkestar, és rajta kívül egy sor macedón énekes és zenész a már ismert Esma Redžepovától és Ferus Mustafovtól a klarinétos Sudahanig és az énekes Džanseverig, akikről alighanem hallunk még a jövőben. Aztán a régi románok: Romica Puceanu és Toni Iordache, az újabbak, mint a Fanfare Ciocărlia, természetesen Jony Iliev Bulgáriából, Šaban Bairamović meg a Kal Szerbiából és a többi. Egy Boban Marković-darab szerzőjeként pedig még Lajkó Félixnek is örülhetünk. Dj Cartwright színes programjára nyugodtan rábízhatjuk egy-egy szabad óránkat.

K. T.