Műút Filmkritika

Bábel

Szokatlan látvány: autó érkezik az isten háta mögötti, közelebbről Törökország délkeleti részén található Sanliurfa nevű, kietlen falucskába – alighanem látszott és biztosan hallatszott már percekkel ezelőtt a közeledése, nemigen lett volna, ami elnyomja a hangját. Nyár vége van, nagyvárosi, kezdő tanár érkezik a tanévkezdésre a helyi iskolába – ami akkora, mint egy osztályterem –, hogy átvegye az elsőstől a negyedikesig (azaz végzősig) terjedő korú gyerekek tanítását. A szépséghiba csak annyi, hogy a faluban mindenki kurd; aki beszél törökül, az is csak tanult nyelvként – de a gyerekek között nemigen akad ilyen. Emre, a tanár viszont kurdul nem beszél – nyilván ezért is küldték éppen őt ide: a török törvények szigorúan előírják, hogy a közoktatásban kurd szónak helye nincs, noha az országban 11-14 millió kurd él.

Négy és fél ezer mérfölddel nyugatabbra a viszonyok változnak, de a probléma alig. Fiatal tanár érkezik egy párizsi, külvárosi iskolába. A diákok mind franciák – nagyjából ugyanannyira, mint amenynyire Emre tanítványai törökök. Szinte mindenki első generációs – afrikai, távol- vagy közel-keleti – bevándorlók gyermeke, eltérő családi háttérrel (van, akinek az anyja nem is beszél franciául), de hasonló kívülállósággal. Kívül egy rendkívül egységes francia identitást építeni kívánó társadalom elvárásain, a névleges és törvényi esélyegyenlőség mögötti realitással: hogy akivel otthon kínaiul beszélnek, aki épp csak most vándorolt be egy tökéletesen eltérő kultúrájú országból, annak sosem lesz ugyanolyan a világ, mint egy XIV. Lajos kora óta Párizsban élő család sarja számára.

Laurent Cantet 2009-ben Cannes-ban Arany Pálmát nyert. Az osztály című, egy valós tanév leírásán alapuló játékfilmje voltaképpen nem más, mint Orhan Eskiköy és Özgür Dogan Iskolába menet című dokujának – amit itthon a 6. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Doku-mentumfilm Fesztiválon mutattak be november elején – nyugati adaptációja, vagy egyfajta térben és időben eltolt folytatása. A párizsi iskola diákjai beszélik a nyelvet, noha egyes szavakat máshogy értenek (vagy nem értenek), mint a nyelvtantanáruk – de aligha eldönthető, kisebbnek lehet-e nevezni a kulturális szakadékot tanár és diák között itt, mint a kurd faluban. Hogy nem beszélik egymás nyelvét, az ott a szomorú valóság, itt pedig „csak” épp ilyen helytálló metafora. Ennyi a különbség. S nem kell túl sokat gondolkodni, hogy meglássuk: a sorba illeszkedő harmadik film nyugodtan lehetne magyar is, téma akad bőven: csak egy kamera kell; szegregált, integrált vagy látszólag integrált iskolát nem nehéz találni a hazai vidéken.

A bábeli zavar itt is ugyanaz: két kultúra próbál – vagy nem is próbál – párbeszédre lépni, mindhiába.

Az Iskolába menet rendkívüli munkával készített dokumentumfilm – egyes helyzetei olyannyira találóak, hogy nehéz elhinni, nem forgatókönyvíró, hanem az élet írta őket –: a tanár teljes évét követi végig a kamera nyár végétől nyár elejéig. Ott forog a tanteremben, a szünetben, a családlátogatáson és Emre magánéletében is, így valóban minden olyan eseményt meg tud örökíteni, amit egy valamirevaló szocio-játékfilm is felvonultatna, a porszívózás közben beálló, többnapos áramszünettől kezdve a folyóvíz bevezetésének problémáján át az egyes gyerekek öröméig az ajándékba kapott ceruzák felett; sőt, szemérmetlenül végigkukkolva a sokak közt mégis egyedül lévő ember magányát megtapasztaló Emre telefonbeszélgetéseit egyetlen támaszával, édesanyjával – így még egy lélektani dráma is belefér a dokumentumfilmbe. (Minden játékfilmnél találóbb az a jelenet, amelyben Emre épp panaszosan kérdezi anyját, hogy „ha ők nem beszélnek törökül, én nem beszélek kurdul, akkor mégis hogyan tanítsam őket, mit kezdjek így velük?” – majd megszakad a vonal. Egyértelmű válasz.)

Az osztály az Iskolába menet hagyományos dokufilmes módszereivel szemben biztosra ment: lehetséges, hogy túl sovány eredményre vezetett volna beállítani egy kamerát egy évre egy szabadon választott, multikulturális külső-párizsi iskolába, profi színészek betanult szövegeivel, alighanem túl steril lett volna a végeredmény. Laurent Cantet rendező így fogta az eredetileg tanár François Bégaudeau könyvét, amelyet egy nyelvtantanárként végigdolgozott évéről írt, szerzőjét megtette főszereplőnek, majd kiválasztott egy osztálynyi diákot, akikkel egy éven keresztül dolgozott a filmben eljátszandó (saját nevüket, de akár egészen más személyiséget viselő) karakterek felépítésén. Így jött létre ez a különös, játékfilmnek dokumentumfilmes, dokumentumfilmnek játékfilmes egyveleg – alighanem úgy, ahogy azt a rendező szerette volna: a gyerekek abszolút hitelesek, stílusuk, nyelvük olyan egyedi és egymástól eltérő, hogy azt egyetlen kreatív agy aligha tudta volna így papírra vetni. Az osztály filmnyelvi értelemben vett cselekménye – egy kezelhetetlen diák kirúgásának története – háttérbe szorul, a lassan telő játékidőben inkább a tanár és diákjai közt létrejövő, szakadék szélén mozgó bizalom épülget, na meg több-kevesebb sikerrel összecsiszolódik a sok és sokféle kultúra, otthonról hozott tulajdonság.

Emre problémáját a korlátolt, a liberális elveket hírből sem ismerő hatalom indukálja; ezért kell olyan nagy súlyt fektetnie például a török himnusz betanítására azoknak a kurd gyerekeknek, akik még a „Fogsz tanulni a nyáron?” kérdést sem értik meg, ha azt törökül teszik fel (a film szomorúan abszurd – csaknem – zárójelenetében a csöpp kurd gyerekek szavalják a török identitást magasztaló szöveget, persze egyes szám első személyben). Hiába cserélődik le a film végére a kezdeti kellemetlen hangulat legalább felerészt valamiféle kedves, érzelmes légkörre, ahogy a kisdiákok a maguk őszinte-szemérmes, lesütött szemű módján megszeretik tanárukat, az egész helyzet kezelhetetlensége és megoldhatatlansága végig jelen van még a legvidámabb gyerek vagy a legfelszabadultabb játék árnyékában is.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy „fejlett” elvi-politikai környezet sem ad garanciát a hasonlóan élhetetlen helyzetek elkerülésére. François fő konfliktusa közvetve épp a demokráciából ered. Minthogy a diákok éppoly teljes jogú tagjai a demokratikus társadalmi berendezkedésnek, mint a felnőttek, természetes, hogy képviselőket küldhetnek a tanárok belső megbeszéléseire is. A két képviselő lány azonban akkor is kamasz marad, ha a felnőttek nem nézik le őket, s ifjonti dacukból rosszkor és részben rosszul is interpretálva árulnak el problémás társuknak egy róla szóló negatív tanári jellemzést. Souleymane-ból végül ez és egy újabb (a jellemzés kiszivárogtatóira tett) rosszul elsült tanári megjegyzés után tör ki a mindeddig egyre növekvő feszültség, s mivel ezúttal tettleg és szóban is túllő a célon, ki kell rúgni (és ezzel talán örökre tönkretenni az életét) – kell, mert amikor mindenki egyenlő, nincs helye kivételezésnek. Kellemetlen tehát a látlelet: ha ki nem mondják is, mindkét film azt sugallja, hogy nincs politikai rendszer, nincs olyan megvalósult idea, amely tökéletesen működő megoldást tudna kínálni a kultúrák sikeres találkoztatásának problémájára.

Máshogy, más műfajban, de mindkét film: jó. Jobb csak az lenne, ha egyszer olyan filmet forgatnának, amelyik megmutatja, hogyan lehet megszüntetni ezt az egy területen megjelenő kultúrák, egymás mellett élő etnikumok közti bábeli állapotot.

Kovács Bálint

Iskolába menet

Fotó: Perisanfilm

Az osztály

Fotó: Canal+