Útravaló Novella

Tóth Krisztina

Remete

Biztos volt benne, hogy még egy telet így nem csinál végig. A sátorponyva a ráhajtogatott nejlonok ellenére is beázott, lábujjai a hosszú éjszakákon elfagytak. A tavaszi hidegeknél úgy sajogtak, mint gyerekkorában a hosszúra nyúlt szánkózások után – csak már nem volt senki, aki megdörzsölgesse és tiszta, meleg törülközőbe bugyolálja őket. A kuckó egyik oldalát egy tűzfal védte a széltől, még tüzet is lehetett rakni, ha elég távol gyújtotta meg a kiaggatott paplanoktól. Jó néhány kidobott takarót idehordott, a kötélen száradtak, mert a sátor aljában folyton átnedvesedtek és bepenészedtek. Nem volt messze a folyó, nyáron azt képzelte, oda jár majd le mosakodni. Végül egyszer sem ereszkedett le a partra. Először is át kellett volna kelni négy sávon, sehol egy zebra, a felüljáróról legördülő autók itt teljes sebességgel húztak el. Másodszor: értelmetlen lett volna mosakodni, hisz ezen kívül semmi egyéb nem emlékeztette a régi életére. Miért pont ezt a szokást tartotta volna meg?

Ült a gyér, szürkés fényben, és azon tűnődött, hogy még egy telet tényleg nem csinál végig. Az üres telek korábban őrzött parkoló volt, a sarokban még ott hányódott a lekopott tábla a felirattal.

Fecskének hirtelen eszébe jutott, hogy a múltkor egy kocsiból lepakoltak ide egy csomó építési törmeléket: törött téglát, sittet, festékes vödröket. Elnehezült fején átvillant egy ötlet. Odament, kotorászott, talált olajfestéket. Igaz, be volt bőrösödve, de föl lehetett piszkálni egy bottal. Fogta a parkoló egykori tábláját, és nagy műgonddal dolgozni kezdett.

A délutáni szürkületben egy sántikáló, vézna figura vonszolt keresztül a négy sávon egy ember nagyságú táblát. Az autósok káromkodtak, fékeztek, az utánuk jövők pedig már csodálkozva betűzték az út melletti különös feliratot: „REMETE. Mektekinthető itt.”

Később Fecske az apróbb hibát korrigálta, a felirat kezdetben így is működött. Elsőként egy kirándulásból hazatérő, bőrig ázott család jelent meg. Bekukucskáltak a sátorba, körbejártak, a nő megjegyezte, hogy szerinte ez egy sima hajléktalan. A férfi kicsit elbizonytalanodott, azt fejtegette, hogy szerinte a hajléktalanok autógumikat égetnek és a tűz mellett össze szoktak ülni, meg isznak is, ez a fickó viszont tök egyedül van, vagyis valószínűleg tényleg remete. A nagyobbik gyerek erre hozzátette, hogy az igazi remeték barlangban laknak, mire az apa ideges lett és szólt, hogy ideje indulni, még nem is ebédeltek.

Másnap is megállt néhány érdeklődő, megbámulták a koszlott habszivacson jógaülésben, háttal üldögélő Fecskét, aztán bizonytalanul körbejárták az udvart. Az egyik látogató (egy villanyszerelő, aki a barátnőjével járt arra) pénzt dobott a sátor elé leterített kabátra, mire a többiek követték a példáját. Fecske erre a fordulatra nem számított, legszívesebben rögtön megszámolta volna a pénzt, de ösztönösen érezte, hogy jobb megőrizni az elvonultság pózát: ha nem látják az arcát, sokkal titokzatosabb benyomást kelt. Senki sem szólította meg, csak bóklásztak, tanakodtak, aztán elmentek.

Pénteken a helyi kábeltévé jelent meg egy kamerával. A riporter a világból való kivonulás spirituális hátteréről faggatta Fecskét. Ő köhécselt, rövid, száraz mondatokban felelgetett, majd a beszélgetés egy pontján szó nélkül hátat fordított a tévésnek és meditációba fogott. A nézőknek nagyon imponált a viselkedése, többen fölkeresték a „tiszta lelkű férfit”, ahogyan a riporter nevezte interjúalanyát. Nemsokára az egyik nagy kereskedelmi televízió készített vele egy hosszabb, negyvenperces műsort. Az adást követően a reggeli rádióadásban egy ifjú színésznő azt nyilatkozta, hogy „ártatlanabb tekintetet még sose látott”. Lehet, hogy Fecske savós és véreres tekintete valami mélyebben rejtőző tisztaságról árulkodott, valószínűbb azonban, hogy a leányt csont alkoholisták vették körül, és egyébként is mélyen csalódott a férfiakban, XVI. Benedek pápán kívül csak Fecskében látott még pislákolni némi jóérzést.

Fecskének közben igen elfoglalt napjai voltak: zsibbadtra meditálta magát, két látogatás közt alig volt ideje körbejárni az udvart és bekapni egy falatot. A Boldog Özséb cserkészegylet vezetője egy órán keresztül szónokolt a tűzfal előtt bágyadtan álldogáló gyerekeknek Remete Szent Pálról, Remete Szent Antalról és a többiekről. Fecske a hátával fülelt, és a hallottakat később igen jól hasznosíthatta. Egy reggeli beszélgető műsorban arról kérdezgették, mint sztárremetét, hogy mi vitte rá a végső döntésre, mikor mondott le javairól és döntött az üdvözítő magány mellett. A műsorba meghívott sztárköltő azután élő adásban verset írt a sztárremetéről, aki az adás végén megmutatta elfagyott, lila nagylábujját. A műsorvezető unszolására a sztárköltő is így cselekedett, lehúzta csíkos zokniját, majd mindkét lábujjról fotó készült, amelyet aztán a heti pletykalapok címoldalon közöltek. Egy ismert színésznő, aki nem az előbbi, hanem egy másik, annyira másik, hogy az előzőnek riválisa, határozottan szexinek minősítette az elfagyott nagylábujjat. Az egyikoldali sajtóban hosszú cikk jelent meg „Teret a remetéknek” címmel, a másikoldali sajtóban pedig keserű hangú, vitaindítónak szánt írást közöltek arról, hogy vajon miért szaporodnak a mai Magyarországon a remeték, és felelős-e a kormány az új keletű remetejelenségért. Fecske közben több magazin címlapjára is fölkerült: laza tartásával, felhajtott szürke gallérjával és zárkózott, savós tekintetével apránként divatot teremtett. A fiatal értelmiségiek Fecske-kabátot kezdtek hordani, barátnőjük faggatózására pedig, hogy „De hát hol voltál tegnap este, ki volt kapcsolva a mobilod?”, zárkózott arccal hátat fordítottak és meditációba fogtak.

Fecske maradt a parkolóban, de időközben hosszú távú szerződést kötött egy divatcéggel, amelyik hanyag eleganciájáról és lezseren szakadt ruhadarabjairól ismert. Arcát adta az őszi „hermit” nevű kollekcióhoz, és kiszivárgott a hír, hogy egy ehhez kapcsolódó igen nehéz és fanyar illatú parfüm is készül. Jelenleg egy női magazin próbálja rávenni, hogy adjon mélyinterjút, mesélje el az életét, és mutasson spirituális utat a tévelygőknek, de Fecskét igen nehéz elérni, vissza senkit nem hív, és napközben szinte mindig kikapcsolja a mobilját.

Útravaló Novella

Ilyen egyszerű

A körmös Lali sarkából folyton pusmogás hallatszik. Valaki mindig meséli, hogy mi van otthon a férjével, hogy mekkorát nőtt a gyerek, és hogy mit szúrtak el a felújítók. A Lalit mindenki szereti. Ő maga díszítette fel a sarkot, ahol a műkörmöspult van, mert dekoratőr sulit is végzett. Egyszerűen mindenhez ért.

A plafonról virágok lógnak, a falra egy fátyolszerű lila anyag van gyűrten felrajzszögezve. Ez előtt ül a Lali, és még ülve is látszik, hogy milyen magas. Mikor meg feláll, nincs mese, el kell ájulni tőle: majdnem két méter, és úgy mozog, mint egy latin táncos. Térül-fordul, ruganyosan pattan ide-oda az üzletben, mint egy lávával töltött gumilabda.

Ma délután nincs vendég, Lali a fodrászokkal beszélget. Ilyenkor alig jön valaki. Hónap vége van, de még fizu előtt, a kozmetikában is gyér a forgalom. A hajmosó Gizike elkapta az influenzát és telefonált, hogy nem tud fölkelni. Lalinak az jut eszébe, hogy akkor ő beáll fejet mosni, de a fodrászok csak szörnyülködnek, hagy az nem a Lalinak való. Egyrészt le se bírna hajolni odáig, másrészt az ő arany kezével az tiszta pazarlás lenne. Majd megcsinálják ők a hajmosást, a Lalika csak maradjon szépen a körömnél, ő egy valóságos művész.

Bejön egy ötven körüli nő, megkérdezi az Arankát, hogy el tud-e vállalni egy igazítást-berakást. Mire észbe kapnának, a Lali beáll a hajmosópult mögé és már ülteti is le a vendéget. Meg van ez bolondulva tisztára.

A fodrásznők összenéznek, de a Lali már emeli is a fejtámlát, elég magas-e, csókolom, nem túl meleg-e a víz, csókolom, jaj, hogy magának milyen hosszú, hajlékony nyaka van, csókolom, tisztára, mint egy hattyú, muszáj voltam megjegyezni, mert olyan ritkán látni ilyet. A nő lehunyt szemmel élvezi a samponozást, amit Lali találékonyan „langyos hajfürdőnek” hív, majd továbbfejleszti „édes-mézes hajfürdővé”, amitől még maguk a fodrászok is kedvet kapnak egy mosáshoz.

Amikor a vendég végez, és fején a salátaszerű, lakkal behegesztett frizurával távozni készül, még odalibben a Lalihoz és a zsebébe csúsztat valamit. Becsukódik az ajtó, Aranka nagyot sóhajt. Legalább annyit kérdezzen meg ilyenkor, kéri nyomatékosan a Lalit, hogy festés is lesz-e, mert ha lesz, akkor nem kell mosni, sőt, nem is szabad. Lali bűntudatosan hallgat, mint aki rossz fát tett a tűzre, és lehajtja a fejét. Aranka elgyöngül, megkínálja almával és a székbe rogyik. Fáj a dereka meg a lába. A Lali körbenéz és már szalad is a söprűért. Szedi össze a földről a levágott tincseket, de azt is úgy, mintha táncolna.

Közben azt fejtegeti, hogy tulajdonképpen össze kéne gyűjteni ezt a sok hajat, és készíteni belőle valami nagy, gigantikus szobrot. Ami hatalmas, akár öt-hat méter magas is lehetne, de közben pihekönnyű, és lehetne ide-oda vinni a kiállításra. Úgy lehetne megcsinálni, hogy műgyantával öszszekeverné a hajat, a felszínére meg ráragasztaná. És akkor tényleg volna értelme annak, hogy hajszobrász, mert nem akarja ő lekicsinyelni a fodrász munkáját, és tudja, hogy piszok nehéz formára vágni a hajat, de akkor az egy igazi hajszobor lenne, csak sok hajat kellene összegyűjteni. Aranka gondolkodni kezd, és tűnődve sorolja, miféle nagy, szőrös állatokat lehetne így csinálni: például medvét, meg mamutot is, vagy tigrist, sőt, párducot, és a mintát is pontosan meg lehetne formázni a különböző színű hajakból. Lali erre azt feleli, hogy ő inkább valami nonfiguratívra gondolt, mire Editke, aki eddig többnyire csak hallgatott, akadékoskodni kezd, hogy ő valahogy nem bír elképzelni egy nagy nonfiguratív szőrös szobrot. Nem tudná, hogy mire kell gondolni, mert szerinte ha szőrös, akkor az ember mindjárt azt képzeli, hogy az valami. Ami meg nonfiguratív, az ugye semmi se, mert a nonfiguratív az azt jelenti, hogy nem jelent semmit, és ez így együtt neki túl elvont. Lali összenéz Arankával, és ebben az összenézésben van szeretet is, mert nem rossz kolléga az Editke, de az ilyesmihez nem nagyon ért, amire Editke egy váratlan megjegyzéssel rögtön rácáfol. Azt javasolja, csináljon akkor Lali egy nagy szimbolikus szobrot a kopaszodásról, és csak a fele szoborra ragasszon hajat, vagy csak foltokban, és legyen az a címe, hogy Veszteség, vagy valami ilyesmi. Eszi az almát a Lali, és ahogy forgatja az almát, úgy forgatja belül az agyában az ötletet, és a végén azt hümmögi, hogy ez nem is rossz, egy nagy, kopaszodó fej arc nélkül, vagy például alul lenne az arca és nem látnánk, mert nézne befele a földbe, mire meg az Aranka mondja, hogy ez neki túl negativisztikus, és ugyan már mért ne lenne arca neki, ha úgyis van olyan rész, amin nincsen szőr, hát akkor oda pont elférne az arca, hasonlíthatna például a Lalira, vagy bárkire, mert biztos a Lali azt is meg tudná csinálni, látta, hogy tud satírral körömre portrét festeni. A Lalinak voltak is egy időben ilyen tervei, hogy körömre Mona Lisa, vagy családtagok, de full élethűen ám, csak nem volt kereslet, mert sajnos nem tart még ott ez az ország, itt csak a strasszos gagyi megy, mondjuk megcsinálja ő azt is, nem arról van szó, csak nem igazán bír benne kiteljesedni.

Arankának egyre jobban fáj a dereka, masszírozza, ropogtatja, de nem használ.

A körzeti orvos elküldte őt a reumatológiára, és mondták, hogy kéne úszkálni, kaphatna beutalót is, de ő nem merte megmondani, hogy nem tud úszni. Editke bevallja, hogy ő se, neki is volt egy gyerekkori rossz élménye, és nem is próbálta többet, pedig állítólag jól átmozgatja az embert. Lali szerint úszni mindenki tud, csak van, aki elásta magában mélyre ezt a tudást, de az emberiség a vízből jön, és ha most Editke és Aranka azt képzelnék, hogy a tenger közepén vannak és ott jön a cápa, akkor igenis, hogy mindjárt tudnának úszni, mert ez csak lelkileg van bennük legátolva. Aranka szerint azért testileg is le van gátolva, mert ő például konkrétan elsüllyed a vízben, és akkor se tud úszni, ha jön a cápa, akkor is megfullad, vagy megeszi őt, vagyis azért nem ártana tudni, hogy mit kell csinálni. Kutyaúszásban tud valamennyire, de inkább csak kapálódzik, mert amikor mutatták neki, akkor ritmikailag nem bírta összehozni, hogy mikor kell a kezét meg a lábát mozgatni.

A Lali ezt már nem bírja hallgatni, kezdi lepakolni az egyik műbőr hokedliről az újságokat. Odatol másik kettőt, a fodrászok értetlenül figyelik. Amikor a három egy vonalba kerül, a Lali váratlanul hasra fekszik a három hokedlin, és tempózni kezd. Kartempó, kiemel a fej, levegő, kartempó, kiemel a fej, levegő. Közben a lábával is dolgozik, Aranka ámulva figyeli az összhangot.

Közben nyílik a bejárati ajtó, belép egy vevő. Úszik a körmös Lali vele szemben a három hokedlin, éppen kiemelte a fejét és fújja kifelé a levegőt. A tekintetük találkozik, néznek egymásra, mint ahogy a nő sokszor elképzelte. Mintha a szeretők tartanák fogva egymást a szemükkel, a vendégben benne reked a levegő, a Lali pedig helyette is kifújja. Hosszan, érzékien, forrón.

Aztán könnyedén felugrik, és csak annyit mond, hogy hát valahogy így, ilyen egyszerű az egész, minden a lelkieken múlik. A lelkieken, ismétli most már a nő felé fordulva, mert úszni mindenki tud, olyankor a test szinte elveszíti a súlyát, és lebeg, csókolom, csak lebeg, lebeg, mint a szerelemben meg az űrhajóban szokott.