Útkereszteződés Interjú

Fogjuk a hangszert, aztán gyerünk!

Antwerp Gipsy-Ska Orkestra

A zenekarral az idei Sziget Fesztiválon találkozhattunk először: a Roma Sátorban léptek föl. Nem mintha roma zenészek volnának – kivéve a koszovói származású, tinédzserkülsejű billentyűst, Suki Latifit. Akkor mégis úgy tűnt, mintha mindnyájan valahonnan a Balkánról, egy hatalmas, mozgalmas és kaotikus nagyvárosi cigány közösségből érkeztek volna, annyira átszövi a zenéjüket ez a fajta dallamvilág. Most, az utolsó októberi hétvégén aztán a budapesti Gödör Klubban is hallhattuk őket, mégpedig a végkimerülésig. Annyira fellelkesítette őket a közönség tombolása, hogy a fellépésüket egy majdnem koncertnyi ráadással fejelték meg. A koncert előtt a zenekar vezetőjével, énekesével és trombitásával, a sodróan erőteljes Gregor Engelennel és az altszaxofonos Enrique „Kike” Noviellóval ültünk le rövid beszélgetésre.

Eléggé sokfelől érkeztek a zenekar tagjai. Te belga születésű vagy?

Gregor: Igen, belga vagyok.

Enrique: Én pedig Argentínából, Buenos Airesből származom, Gregorral együtt indítottuk el az együttest.

G: Van, aki szerbiai, a hangmérnök szintén argentin. Időközben változott a felállás, a korábbi dobosunk chilei volt, és volt egy francia zenészünk is.

Ezek után, gondolom, nem meglepő, ha megkérdezem: mi közötök van a roma zenéhez?

G: Már nyolc éve van egy roma fúvószenekarunk, Antifascist Militant Brass Band – Ambrassband – néven. Ami engem illet, valamikor tíz éve láttam az Underground című filmet. Akkoriban egy foglaltházban éltünk, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy ilyen bandát. Egyikünk sem tudott zenélni, de belevágtunk. Én korábban egy ska-punk zenekarban játszottam. A ska tehát már megvolt, és azt gondoltam a film hatására, hogy miért ne kombinálhatnánk a roma zenével. Cigány zene, ska ritmusban.

És honnan jöttek maguk a dallamok?

G: A billentyűsünk koszovói, jelenleg ő az egyetlen roma a csapatban, és tud vagy ezret.

Te magad is tanulmányoztad valamilyen formában ezt a zenét?

G: Nem. Abban a zenekarban szerb és macedón zenészek vannak, és ha valamilyen ötletre van szükségünk, csak megkérjük őket, hogy tanítsanak meg nekünk egy dallamot. Nem is jegyzünk le semmit, csak megtanuljuk.

E: Olyan bőséges a hagyományuk, amit szívesen át is adnak, hogy ez egy kiapadhatatlan forrás. De ahogy Gregor is mondta, eredetileg inkább a skára voltunk beállítódva, viszont azóta sok másféle adalékkal is kevertük a roma zenét.

És mi az eredmény?

G: Egy olyan egyveleg, amiben van drum and bass, aztán, miután Enrique játszik tangóformációkban is, ez is megjelenik, meg szambaritmusok. Az a helyzet, hogy nem valamiféle hagyományos zenét akarunk utánozni. Csupán felhasználjuk ezeket az elemeket. De hogyha az ember a fiatal közönséggel is meg akarja kedveltetni magát, sokféle elemet fel kell használnia a reggae-től a drum and bassig.

E: Az a helyzet, és ezt minden kötözködés nélkül mondom, hogy a fiatalok maguktól nem feltétlenül fedeznék fel a hagyományos roma zenét, viszont így, ezekkel az összekapcsolásokkal megnyitjuk számukra az utat. Azt mondják az emberek: de jó kis zene ez, honnan való? És akkor elkezdenek tovább keresgélni.

G: Sohasem kedveltem ezeket az elektronikus zenéket, de ez, amit játszunk, egyfajta Balkán-beat, cigány dallamokkal, és így már szeretem.

Láttalak benneteket a Sziget Fesztiválon. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid ideje játszotok.

G: Az a helyzet, hogy ez egy nagyon intenzív történet. A rezesbandával sokat játszunk az utcán, nem kellenek technikai előkészületek hangkontrollal, csak fogjuk a hangszert, aztán gyerünk! Jek-duj-tri-stár, pamparamm, pamparamm!

De azt azért nem mondjátok, hogy mindenki teljesen autodidakta a zenekarban!

G: Nem, nem, vannak tanult zenészek is. De például a billentyűsünk teljesen ösztönös zenész.

E: Hat éve van velünk, 23 éves. A többiek viszont dzsesszt tanultak. Valamikor régen én is jártam zeneiskolába. De a legjobb ebben az egészben az a kombináció, aminek lényeges eleme a hagyományos dallamvilág megőrzése. Az ugyanis egy nagyon új keletű, hogy konzervatóriumban hagyományos roma zenét is lehet tanulni.

Hol?

E: Angliában. Egy zenésztársunk mondta, de még csak a kezdeteknél tart ez a dolog.

G: Néha azt mondja nekem is egy-egy pökhendi cigány zenész: ki dugta meg az anyádat, honnan volna benned cigány vér?

Merthogy sehonnan?

G: Nem hát, az antwerpeni ortodox zsidó negyedben születtem. Száz százalékig belga vagyok – jó, olyan, hogy valódi belga, nem is létezik. Antwerpenben, ami egy kikötőváros, 191 nemzetiség él, több mint New Yorkban vagy Amszterdamban. Ez rengeteg.

Nyilván éppen ezért erős a városban a szélsőjobb.

G: 33 százalék. De ahogy a másik zenekar neve is mutatja, mi radikális antifasiszták vagyunk. Ez megjelenik a dalainkban is, kifejezetten rasszizmusellenes szövegeink vannak. Ha az embernek zenekara van, felállhat a színpadra, sok emberhez szólhat, és fontos üzeneteket továbbíthat. A mi zenénk kultúrákról, hagyományokról szól, itt nem lehet helye a rasszizmusnak. Antwerpen Belgium flamand részében van, ezek a nácik elszakítanák a francia résztől, miközben épp az a jó, hogy itt több kultúra él egymás mellett, mindenki beszél flamandul, franciául, egy kicsit németül.

Hogy jött létre a zenekar a különféle messziről jött emberekből?

E: Nagyrészt véletlenszerűen. Én például abban a bizonyos foglaltházban találkoztam Gregorral, aki akkoriban a punk színtéren mozgott, én meg igazából csak úgy utazgattam. És akkor találkoztunk ezzel a roma rezesbandával, ők kezdtek el tanítgatni minket, a nulláról indultunk. Gondolhatod, hogy a világ másik oldalán, ahonnan jövök, nem volt erre lehetőség. Antwerpen zenészváros, jössz-mész a kocsmákban, itt egy zongoristával, ott egy gitárossal találkozol. Ha belegondolok, mennyi mindent tanultunk ez alatt a hét év alatt!

G: Amikor összeálltunk, kilencen voltunk. Találkoztunk egy macedón együttessel, a Kadriev Orkestrával. Az utcán zenéltek, akárcsak mi. Először nagyon kedvesek voltak meg minden. Három generációból voltak trombitások, otthon nagyon ismertek. Aztán nem tudtunk megegyezni, hogy ki legyen a főnök, hogy osszuk el a pénzt, ilyesmi, úgyhogy elmentek, és megalakították a saját zenekarukat. Meg olyan problémák is voltak, hogy nem volt semmilyen papírjuk, csak azért nem toloncolták haza őket, mert tudták, hogy úgyis visszajönnek az első vonattal. Ha viszont külföldön akarunk játszani, bárhol megállítanak bennünket a rendőrök, mégiscsak én vagyok a felelős, mint zenekarvezető. Számunkra egészen furcsa emberek, többgyermekes családapák, akiktől tényleg rengeteget tanulunk, főleg magát a kultúrájukat, ami számunkra persze nagyon különös. Amit szeretek, hogy nekik tényleg vannak hagyományaik. Én belgaként nem tudnám meghatározni a saját kultúrámat. Talán, mert nincs ilyen. Ők meg viszik magukkal a kultúrájukat: „Dzselem, dzselem, lungone dromenca…”. És még mindig ezt csinálják.

E: És ez megmagyarázza a természetüket is. Nincs országuk, csak hagyományuk. Értem, amit Gregor mond, hogy néha nehéz együtt dolgozni velük. De egységében kell nézni a dolgot. A hagyományuk az egyetlen, ami meghatározza őket, persze, hogy meg kell védeniük. És szerintem ez csak úgy megy, ha olykor feltöltődik valami újjal. Nekem más a képem Belgiumról: ez az új hazám, ahol tényleg tárt karokkal fogadtak. És én akkor lennék elégedett, ha kombinálhatnám a két kultúrámat – ugyanis akármilyen furcsa, én nagyon is belgának érzem magam. Ebben a gipsy-ska dologban viszont az a nehéz, persze az adja az erejét is, hogy a roma oldala túlságosan is átütő.

G: Láttuk a Gipsy Caravan című filmet, ahol öt különböző országból származó cigány zenekar turnézik együtt. És izgalmas, ahogy fokozatosan megismerik egymást. Amilyen tisztelettel tekintenek az indiai, radzsasztáni zenészekre, akikben az őseiket látják, hiszen onnan származnak. Ezt kevesen tudják.

Magyarországon azért már elterjedt a köztudatban.

G: Hát Magyarországon nagyon rossz most a helyzet ezzel a fasiszta párttal, valami Dzsobbik vagy mi. Belgiumban a nácik alapvetően normális átlagemberek, akik történetesen egy rossz pártra szavaznak.

Hogy lehet egy náci normális átlagember?

G: Jó, persze, de itt sokkal keményebb a helyzet, szegényebb az ország, ez az erőszak, minden. Jó, erőszak mindenütt van, engem is lecsuktak, mert háromszor megtámadtuk ugyanazt a náci kocsmát. Viszont hét éve Oroszországban nősültem, és Moszkvában tényleg féltem, ahogy megláttam az utcán a szkinhedeket, akiken látszott, hogy már öltek embert. Nem mondom, kapunk néha fenyegető e-maileket, hogy ez meg az lesz a koncerten, de soha nem volt semmi. És az is tény, hogy mi is provokálunk, állandóan hangoztatjuk, hogy antifasiszták vagyunk. Viszont sosem tudhatjuk: a nácik fanatikusabbak, mint mi. És ez a fanatizmus a félelem és a tudatlanság keveréke.

Meg tudtok élni a zenélésből?

G: A zenekar mindegyik tagja játszik máshol is, a basszusgitárosunk, Filip Vandbril például számtalan alkalmi formációban, a billentyűs lakodalmi zenélésből él. És Belgiumban nagyon jó a szociális rendszer. Művészstátusunk van, és ez pénzbeli támogatást jelent.

Kovácsy Tibor

Enrique „Kike” Noviello és Nathan Daems

Fotó: Németh Dániel

Gregor Engelen