Műút Könyvkritika

Végy egy tyúkot

Egy jó szakácskönyv már a felütésnél meggyőzi az olvasót. „Főzz meg puhára két tehén tölgyet [tőgyet], „mesd le a heringnek fejét”, „vedd ki a megkopasztott szalonkának bélét”, „spékeld meg az elkészített foglyokat szalonnával”, „törj meg apróra fertály font hámozott mandolát, tedd medenczébe”, „sodorj meg egy darab írós vajat jó habosra” – ilyesformán kezdődnek Czifray István szakácsmester 1840-ben megjelent Magyar nemzeti szakácskönyvének receptjei. Aki szereti a kihívásokat, a régi mértékegységek átszámításában rejlő nehézségeket, vagy örömét leli abban, hogy szinte beszerezhetetlen alapanyagokat keresgél a piacon, az biztos lehet benne, hogy a végeredményt, a nagy nehézségek árán előállított ételt finomnak fogja találni.

A Hal a tortán televíziós műsor sikere nyomán kiadott Határtalan lakoma előszava a jó ételekhez ennél egyszerűbb receptet javasol: „Végy egy jó és hiteles főzőművészt”. Bangó Margit, úgy tűnik, megtestesíti ezt az ideát, mert – mint olvashatjuk – vendégeit fantasztikus, felejthetetlen fogásokkal lepi meg, és nagy szeretettel veszi körül. Könyvének borítóján a sok lelkendező és elismerő bejegyzést böngészve szinte látjuk, ahogy pillanatok alatt összeüt valamit, majd meleg tekintettel figyeli, hogyan olvadnak fel az evés örömében, aztán pusztítanak el mindent a kipirult arcú látogatók. S még ha magunk nem is vagyunk teljességgel meggyőződve a régi, és Bangó által is elismételt mondás igazáról – tudniillik, hogy jó ételekkel, azaz a hasával minden férfi, férj vagy szerető megtartható –, az mindenesetre átsüt a recepteken, hogy az élet fontos pillanatai között igenis kiemelt szerepe van az étkezésnek. Vagy másként: aki szeret enni, az nemcsak főzni, hanem élni is szeret.

Az énekesnő minden hétre egy, azaz egy évre ötvenkét receptet kínál az olvasónak: egyrészt az édesanyjától tanult/ellesett hagyományos ízeket, másrészt a külföldi utazások során megkóstolt, a szakácsoktól apránként kikérdezett ételek „honosított” változatait. A szakácskönyv alcíme kissé csalóka, hiszen nem annyira tradicionális magyar, roma és erdélyi ételekről beszélhetünk, hanem egy olyan gasztrokulturális elegyről, amelyben az ismert vagy kevésbé ismert recepteket felülírja a háziasszonyi kreativitás. A naményi töltött káposzta vagy a hallé nyilván szülőhelyéről, a Szabolcs megyei Vásárosnaményből és a családi hagyományból eredeztethető, a bodag és az ínyenctál a roma tradíción alapul, a puliszka és a tejfölös-káposztás ételek pedig egyértelműen erdélyi hatást mutatnak. Világosan felismerhető az úgynevezett szegénykonyha továbbélése, csak a magyar ételpótlónak számító tarhonya helyett itt a tészták és a krumpli kerül túlsúlyba. De persze van kakashere-pörkölt, töltött libanyak, hagymás aprópecsenye, savanyú káposztás bableves füstölt csülökkel, lecsó és sertésborda „hagyományosan”, ananászos borda, spagetti, muszaka és currys sertésoldalas „külföldi hatásra”.

A szakácskönyv az úgynevezett látványkonyha-típust követi, annak is a romantizáló változatát. Az még érthető, hogy a fényképeken feltűnik a művésznő és családja, továbbá kutyája (az egyik oldalon például egy gipsz oroszlán társaságában), hogy minden recept mellett ott látható az ínycsiklandozó végeredmény, de a pulikutya, a gémeskút, a kecske, a mangalica, a népi bútorok, a kocsiszín, a szódásüveg, a korondi tányérok továbbá az égen futó felhők fényképe azt sugározza, hogy a könyv tanulmányozása során nemcsak receptekkel, hanem autentikus (népi?) élményekkel is gazdagabbak leszünk. Ezek a felvételek azonban nem eredeti környezetben készültek, hisz könnyen felismerhető az ételfotózás helyszíneként szolgáló lovastanya („házias nyugalom, őshonos állatskanzen, nádfedeles panzió”) egy-egy részlete. Mindenkinek szíve joga alig bújtatott reklámokkal telehinteni szellemi termékét, bár számomra az sem világos, hogy milyen könyvtervezői meggondolás miatt került a pelyhes kiskacsa az Alma ruhában recept mellé, a szomorú lófej a göngyölt tarjához, a cica meg a sertésrizottó társaságába. A szép színes szakácskönyv nemigen számol a gyakorló háziasszony/szakács elvárásaival: szinte lehetetlen a keresés, hisz a recepteknek nincs betűrendes vagy tematikus – leves, főétel, édesség, hús, hal, köret – felsorolásuk, nem beszélve arról, hogy nehéz pontosan azonosítani egy olyan ételt, ami Margit mama fantáziájaként vagy Anyám kedvenceként szerepel.

Mindezek ellenére Bangó Margit szakácskönyve igen élvezetes olvasmány. Szinte összefut a nyál a szánkban, ha magunk elé idézzük a Dalos pecsenye ötletességét, a savanyú káposztás nokedli és a ropogósra sült kacsacomb párosítását vagy a gyümölcsben sült oldalas pikáns ízeit. Nekem a legizgalmasabb a szárnyasról lefejtett bőrbe, a tyúkruhába töltött levesbetét volt. Úgy kezdődik, hogy végy egy tyúkot...

Dékei Kriszta