Útvonal Tudósítás

Cigány tradíció: pró vagy kontra

A romániai Nagyszebenben október 26. és november 1. között zajlott a tizedik, jubileumi Astra Dokumentumfilm Fesztivál – a szakma nagy neveinek jelenlétében, remek filmek társaságában, pezsgő programkínálattal és a megfelelő időben csapra vert kövér boroshordókkal, erdélyi pálinkával.

A kelet-európai régió jelentős mustrájának profilja leginkább antropológiai dokumentumfilmesnek nevezhető, de eléggé képlékeny a határvonal. Az Astrán immár tradíciószámba megy, hogy a versenyfilmeken kívül minden évben egy-egy híres alkotó „portréjával” is szolgálnak – idén az indonéz-holland származású Leonard Retel Helmrich indonéz tematikájú filmjei voltak soron. A seregszemle mindezek mellett Európára, Romániára, a román dokumentumfilmes életre, valamint az ismeretlen szomszédra, Törökországra koncentrált, de a verseny- és diákfilmek között sok közel-keleti film is volt. Főleg női filmek, változatos tematikával, a prostitúciótól a női börtönökig és az iráni iszlámkonform kirakati próbababákig (amelyeket nőietlenítenek, megcsonkítanak). Dumitru Budrală és Kató Csilla, a fesztivál megálmodói és szervezői – a vizuális nevelés jegyében, a szakmai utánpótlásra is gondolva – mindennap matinéelőadásokkal, gyerekeknek szóló Jó reggelt, világ! gyerekdokumentumfilm-blokkal indítottak.

Elég-e a jó muzsika?

E lap hasábjain azonban többnyire a cigányfilmekről vagyok hivatott szólni, mely tematikából idén mintha kevesebbet válogattak vetítésre, illetve versenybe a szokásosnál – azonban így is erősnek bizonyult a mezőny, fél tucat remek filmmel. Alexandra Gulea, a külföldön élő fiatal román rendezőnő a clejani cigánymuzsikusok, a lăutarok életéből és hétköznapjaiból ad zenés ízelítőt Azi am fost frumoasă jună – magyar fordításban a

Ma szép és ifjú voltam – című filmjében. Már a cím is egy népdalparafrázis, röviden összefoglalva arról szólna, hogyan él egy cigánymuzsikus közösség, hogyan szövi át (meg át) a zene a mindennapjaikat. A képsorok „balkáni rendetlenségben” jelenítik meg mindazon alkalmakat, bölcsőtől a koporsóig, amikor a cigánymuzsikus zenével fejezi ki érzelmeit – mert hogyan másképp? Ennek megfelelően a filmben nem sokat beszélnek, de a szimpatikusan kaotikus és hangos montázsok átmeneti felfüggesztéseképpen, a némafilmekben is használatos inzertek mintájára népdalszövegek ékelődnek a képsorok közé. Sajnos sok esetben nem hagynak elég időt a szövegek elolvasására, amelyek így nem annyira megtámogatják a képeket, mint inkább hátráltatják a befogadást. Mivel ezek eleve angolul íródtak, azt sejtetik, hogy a film külföldre készült export, mely azt viszi hírül, lám, ilyenünk is van nekünk. Több részlet is ezt a gyanút erősíti, kezdve mindjárt a témaválasztáson. Mivel Clejaniról, arról a Bukarest melletti, Giurgiu megyei faluról van szó, ahonnan az immár világhírűvé vált Taraf de Haidouks is származik, ezért ők megkerülhetetlenek a filmben – megkockáztatom, hogy a stáb egyik célja kiaknázni a zenekar hírnevét, mivel más rendezőelvet nem nagyon látok a filmben azon kívül, hogy a képsorok a zene mentén rendeződnek, a kamera csak „legelészik”. Szépen sorjában jönnek elő azok a helyzetek, ahol beszéd helyett a muzsikának kell szólnia: mondhatni, erőssége a filmnek, hogy a rendező felismeri, egy ilyen antropológiai munkában fölösleges lenne interjúzgatni, úgyis a zene beszél a „riportalanyok” helyett, akik a zene által szólnak, léteznek: muzsikálnak keresztelőkor, lakodalomban, a halottasháznál virrasztáskor, temetésen és toron, de az ifjabb generáció pusztán önmaga szórakoztatására is, iskola után, buliban vagy az udvaron játszva, társasjáték helyett – és természetesen a stúdióteremben is. Román népdalt, cigányt, urbánfolklórt, manelét, vagy Bartók által feldolgozott népdalt egyaránt hallhatunk a nagyoktól, de az egészen kicsiktől is – és mindez, szó se róla, igen szórakoztató, a néző is végigmulatja azt az alig órácskányit.

De elég-e a jó muzsika, hogy megcsináljon egy filmet? Filmnézés közben rájövök, hogy találkoztam a rendezőnővel egy clejani terepmunkámon. Ezért az is szembeötlik, hogy a meglehetősen hatásvadász effektusként használt vágóképek sok esetben azoknak a cigánycsaládoknak a körében készültek, akiknek az árvíz elragadta a házukat, mi több, ezen családok nincstelen és szánni való gyerekeiről – akiket a faluban, a clejani cigánysoron úgy neveznek, sinistraţii: azaz balsorsúak. Nekik semmi közük a muzsikus cigányokhoz, a lăutarokhoz, más csoport tagjai, más közösségbe tartozók, véletlenül laknak a cigánysoron, mert ott volt néhány elhagyott ház, ahova beköltözhettek, olykor huszonvalahányadmagukkal – mégis jól jön a negatív imidzs, mivel a néző, főleg ha külföldi, netán a nyugatibb jóléti társadalmakból való, azonnal komparál: lám, honnan indultak, és mégis világhírűvé váltak. Az antropológus ilyenkor általában a fejét csóválja, és nem érti, miért nem előlegezte meg egy jól strukturált kutatás egy ilyen, akár jelentőssé válható filmnek az elkészítését. Nem érti, mint olykor az átlagnéző sem, mit keresnek ezek a képsorok a muzsikus cigányokról szóló filmben. Azonban olyan gyorsak a vágások, hogy a zene átmenetileg feledtet mindent.

Egy dokumentumfilmben a rendezőnek hatalmas felelőssége van – és ezt ebben a filmben nem veszik eléggé komolyan. Egy jelenséget hanyagul kiragadva a kontextusból durván megváltozhat annak jelentése.

A zene remek, a néző végig veri a taktust, akarva-akaratlan, de mit mond el ez a film egy cigányzenész közösségről a (nagyon is kártékony) sztereotípiákon kívül? Arról nem beszélve, hogy a rendezőnő, bár alkalma lenne az utolsó clejani nagymestereket is lencsevégre kapni, nem teszi meg ezt maradéktalanul: márpedig Cacurică (Dumitru Baicu) jelenléte Clejani faluban megkerülhetetlen – aki nem csupán világhíres, de még életben is volt, amikor a rendezőnő már javában forgatott a terepen; és még csak a neve sem említődik meg e filmben.

A stáb deklaráltan a cigányzene hagyományozódásáról készített filmet, arról, hogyan ragaszkodik ez a közösség a zenéjéhez, amelybe beleszületik, -nevelődik. Ugyanakkor nem sokat tudunk meg magáról a közösségről, még csak azt sem, kik a zenei példaképeik, mesterekről is kevés szó esik, a konfliktusaikról meg pláne – pedig köztudott, hogy a régi stílusú zenét művelők nem nézik jó szemmel az új stílusú zene, a kommerciálisabb-törökösebb, nyugati értékrendet majmoló manele művelőit. Mindez strukturálatlan marad, kérdés kérdésre halmozódik a nézőben, és az 52 perc válasz nélkül fut le. Azért marad az erős élmény, mert szerencsére ezt a filmet nem annyira a rendező, mint a zene vezényli.

Elhagyva a családi tradíciót

Másik választott filmem egy finn rendezőnő, Iiris Härmä munkája, amely tökéletes ellentéte az előzőekben leírtnak. A You Live and Burn – a filmet látva ezt leginkább úgy fordítanám, Mint a fáklya lángja (és nem úgy, ahogyan a román kollégák, akik gyertyalángot emlegetnek, ami könnyen elkoppintható…) – a csönd filmje, képileg is mini-malista alkotás. A sok fehér, a finnországi tél is jót tesz mindennek: a rendező karácsonytól karácsonyig követi egy cigánycsalád életét – azaz egy testvérpárét, akinek érdekei ellentétesek anyjukéval. A film csöndes beszélgetések mentén szerveződik, melyekből kiderül, hogy Mirella és Benja immár szűknek ítéli meg az édesanyjuk által rájuk erőltetett tradíciót, inkább gátnak, mint számukra felvállalható sorsnak. A beszélgetések az elmélkedés határát súrolják, a főszereplők monológjai olyannyira poétikusak, finom rezdülésekkel teltek, hogy a vetítés végén a rendezőnek szegezik az enyhén vádoló kérdést: nem megrendezett-e mindez? Az antropológus zsebében nyiladozik a bicska ennek hallatán, de szükséges kérdések ezek, hogy szembesülhessünk saját jellegzetesen kelet-európai értelmezésbeli határainkkal: ugyanis errefelé a többségi társadalom némely tagja egyáltalán nincs ahhoz szokva, hogy a cigányember szabad akarattal, személyes célokkal, egyéni életúttal rendelkező gondolkodó lény lenne; a kérdésekből is ez derül ki: némelyek furcsállják, ha egy magát romának valló egyén nem a családi tradíciót, a számára előre kijelölt utat követi.

A film közepe táján ugyanis apránként kiderül, miért is érzi magát megbéklyózva a két, saját identitását kereső roma fiatal, miért nyűg számukra mindaz, amit anyjuk nekik a cigány férfi, illetve a cigány nő szerepéről tanít, egyébként igencsak kategorikusan és ellentmondást nem tűrően. Benja hol a szavaival, hol a könnyeivel küszködik, hogy rávezesse az őt kérdezgető rendezőt: ő nem olyan, mint a többi cigány férfi – ő egy temetésen például sír, pedig azt a cigány férfinak nem szabad –, de sok egyéb részletre is fény derül, és már mindenki felismeri a teremben, hogy a fiú kétségbeesetten azt próbálja elmagyarázni, ő a férfiszerelem híve. De a rendezőnő kedves makacssággal végigviszi a dolgot, kimondatja szereplőjével a kamerák előtt, igen, ő, Benja cigány és homoszexuális – és hogy ebben nincsen semmi furcsa. Mirella története is különös: ő egyedül szeretne gyereket vállalni, csak gyereket, férj nélkül. A film egy ponton eljut az előre valószínűsíthető szakadásig: Benja elköltözik otthonról, miután anyjának elmondja magáról az igazságot, és Mirellát is kiűzik a családi fészekből, amikor bejelenti, hogy gyereket vár.

A film által bepillanthatunk Finnország etnikai-kisebbségi stratégiájába is: szociális központok segítenek a két roma fiatalnak munkát, lakást találni, megállni a helyüket az általuk elképzelt életben, az általuk kitűzött célokat megvalósítva – nézőkként olyan helyzetek tanúi lehetünk, amelyek erre mifelénk csodaszámba mennek. Mert a film arról tanúskodik, hogy tényleg odafigyelnek ezekre a cigány fiatalokra, átsegítik őket a szegregáció okozta pszichikai küszöbön. A vetítés végén a nézők megkérdőjelezték egyes helyzetek hitelességét, amikor megkérdezték a rendezőnőt: nem gondolja, hogy mindezt a cigányok csak azért panaszolták el ilyen hosszasan, hogy pénzt sajtoljanak ki a finn államból?

Úgy néz ki, sok évtizednek kell eltelnie, hogy a társadalom megszabaduljon az előítéletességtől. Mert az előítéletnek alattomos csapdái vannak. A filmet azért is érdemes megnézni, mert egy olyan társadalomról ad hírt, amely – legalábbis a struktúrák szintjén – megpróbál előítélet-mentesen gondolkodni. Természetesen az is kiderül, hogy nem olyan egyszerű a tradíciótól való hirtelen elszakadás – a szakításukat követően nemcsak az anya esik depresszióba, hanem a két, saját vágyait felvállaló – valljuk be, bátor – fiatal is. A többségi társadalomban mégiscsak idegenek (Benja például feladja az olyannyira áhított új lakását, amelyet szociális segélyként kapott, annyira fél, hogy megverik este, hazamenet: mert egy cigánynak nincs mit keresnie egy olyan elegáns negyedben), és hiányzik a család megszokott melege (Mirella az anyja segítségét sóvárogja a gyereknevelés terén).

Említés szintjén

A fesztiválon négy másik cigányfilmet is vetítettek, amelyek szintén igen tanulságosak – hely hiányában azonban csak megemlíteni tudom őket. A szlovák Jaro Vojtek Hátra-adása egy ottani cigányzenész és aktivista ügyködéséről és a faji diszkrimináció ellen viselt küzdelmeiről szól; a macedóniai Ilija Piperkoski Én, az életem és némely hiányosságok egy apját kereső cigányfiú meghökkentő jelenetekkel tarkított utazását meséli el. Ugyancsak részletes elemzést igényelne (és remélhetőleg a közeljövőben lesz is erre mód e lap hasábjain) a román Oana Giurgiu és Tudor Giurgiu szerzőpáros Szerencsés vagyok-e? című filmje, amely főleg a román többségi társadalom cigánycímkéiről szól (melyek nyugodt lélekkel kiterjeszthetők a kelet-európai többségi társadalmakra is, általánosan). Több romániai cigány közösséghez intézett körkérdésen alapul és szintén tabutémát feszeget a tradícióértelmezés körül: szerencsésnek lennél-e mondható, ha a szüleid időről időre azzal büntetnének, hogy nem mehetsz iskolába; szerencsésnek lennél-e mondható, ha 13 éves korodban meg kellene házasodnod, mert így kívánja a család?

A román Geo Scripcariu Adela & Agneta című dokuja pedig az erdélyi interkulturalitás filmje: az erdélyi szász-cigány vegyes házasságokról szól. A cigány származású Adela szász férfihoz ment nőül, a szász Agnetát pedig egy cigányember vette el: a rendező az ő vallomásaikat tárja a nézők elé, érdemi bepillantást nyújtva nem csupán a szereplők, sokgyerekes családanyák nem éppen könnyű sorsába, de a két, szokásaiban és mentalitásában igencsak különböző etnikum életébe is.

Kali Kinga

Képünk illusztráció – Clejani

Fotó: Sándor Kata

Fotó: Guerilla Films