Nagykörút Tanulmány
Jelentések Kaposvár cigány lakosságának helyzetéről
…és ami a jelentések mögött van
A város iratanyagából feltárul egy tipikus és máig létező cigánytelep kialakulásának és „fejlődésének” története az 1920-as évektől napjainkig.
Az 1962. március 22-i tanácsülésre – az ülést megelőzően három nappal – jelentés készült Kaposvár város cigánylakosságának helyzetéről.1 Vizsgáljuk meg, hogy mit is tartalmazott, mi volt a látszólag sokat mondó cím mögött.
Az első rész A települési és szociális viszonyok címet viseli. Érdemként emeli ki a szöveg, hogy a kaposvári cigányok döntő többségének egy helyre telepítése lényegileg megoldódott. A jelentés készítője nem is foglalkozott mással, csupán a kaposszentjakabi cigánytelepen élők sorsával – noha a városban ezenkívül is jelentős számú cigány ember, elsősorban romungró élt.
Bár a szakszerűtlen tárolás miatt az iratok nagy része megsemmisült, a tanácsi határozatok, a tanácsülések anyagai fellelhetők. Ezekben viszont nem esik szó arról, hogy a városban addig különböző helyeken élő cigányokat egy helyre kéne telepíteni, ezzel kapcsolatos döntést nem találtam.
Helyesebben két olyan anyag is van, ami talán magában hordozta ezt az áttelepítést. Az egyik az 1951. június 1-jei dátummal ellátott, Az úgynevezett cigánykérdés felvetése, a cigánycsaládok átköltöztetése. Szóbeli előterjesztés történt, így nem tudni, hogy mit takar ez az „átköltöztetés”.
A másik az 1954. február 10-i, A cigányok egybetelepítése járványveszély miatt. Maga az ülés anyaga nincs meg, de úgy vélem, hogy a cím magáért beszél. Valószínűnek látszik, hogy könnyebbnek gondolták a kérdés megoldását, ha a veszélyesnek és piszkosnak, a közegészségügy rongálóinak tartott cigányokat egy helyen tudták volna kezelni. Lehetséges, hogy ez az ülés is egy láncszem volt abban a folyamatban, amelynek során a városban élő cigányokat végül egy telepre költöztették.
Talán ezek lehettek az előzményei annak az eseménynek, amely 1960. május 20-án történt. Ezen a napon teherautók jelentek meg a város különböző pontjain felfegyverzett rendőrök és munkásőrök kíséretében. Azokat a szükséglakásokat és városi bérlakásokat keresték fel, ahol colári cigányok laktak. Két család kivételével a kaposszentjakabi telepre költöztették ki a városból az összes „abroszáruló” cigányt. Csupán az a két család maradhatott a városban, akik saját tulajdonú ingatlanukban laktak.
Még a cigányokat nem ismerőknek is feltűnt a telepen élő két cigány csoport különbözősége, „összeférhetetlensége”, noha arra a legkisebb ügyet sem vetették, és az okokat sem vizsgálták:
„Lényegében a telep két különálló részre oszlik, mely egyúttal a szociális viszonyaik, egészségügyi, kulturális helyzetük differenciáltságát is jelenti. A régi telepesek saját erőből építették fel házaikat, s ha ezek egy részében primitívek is a körülmények, arra való törekvés tapasztalható, hogy életüket és körülményeiket megváltoztatni akarják. A régi telepnek a lakossága zárt közösséget alkot, és a városi házakba telepítettektől minden vonatkozásban elkülönülnek, s nem egy szempontból el is ítélik azokat.”2
Telepesek
A „régi telepesek” a beás cigányok voltak. Elődeiket a város még az 1920-as években telepítette erre a területre. Sok egyéb töredékes irat mellett az első pontos összefoglalást a kaposvári polgármester egy 1921-es jelentése adja:
„Kaposvár r.t. város polgármesterétől
9392/1921.szám.
Alispán Úr!
10953/1921 számú rendeletére iratok felterjesztése mellett tisztelettel jelentem a következőket:
A csatolt helyszínrajz északnyugati sarkában jelzett beépített területen hosszú évekkel ezelőtt cigányok telepedtek le, ott rendes lakóházakat építettek és azóta tisztességes polgári életet élnek.
A múlt év folyamán velük szemben a már a gyepmesteri telephez tartozó földterületen idegenből jövő cigányok ütötték fel sátraikat, még pedig 4 család ideiglenes engedéllyel (kiemelés tőlem – M. M.), a többi pedig minden engedély nélkül. Azóta a régi letelepedett és az újonnan bevándorolt cigányok között állandó veszekedés, verekedés van, akárhányszor rendőri karhatalomnak kell kivonulni közöttük rendet csinálni.
Ezért és amiatt, hogy az állatorvosok állandóan a cigányoknak a gyepmesteri telep közvetlen közeléből való eltávolítását kívánják, szükségessé vált részükre más alkalmasabb terület kijelölése és ott végleges letelepítésük.
A város tanácsa első ízben 24022/1920. számú határozatában a vásártértől északra eső 12 kat. holdnyi terület egy részét jelölte ki részükre, azonban ez ellen a város mezőgazdasági bizottsága és a gazda közönség a leghatározottabban tiltakozott, miért is a tanács a határozat végrehajtásától elállott. Egy másik alkalmasabb hely lett volna a cigányok letelepítésére az ólaki dülőben az úgynevezett Fáczánosi csárdával szemben levő régi városi téglavető, azonban erről az érdekelt szomszédos gazdák, még a tervezés stádiumában értesülvén, már előre tiltakozásukat jelentették be.
A fentiekre figyelemmel a város tanácsa 56810/1921 szám alatt korábbi határozatát oda módosította, hogy a cigányok letelepedési helyéül a Nádasdi dülőben a szederfa teleptől délre eső úgynevezett Kántor földet jelöli meg a helyszínrajzon kék vonallal van és vizenyős lápos területnek van jelezve, miután a cigányok panasza folytán, közegeim útján egy újabb bekövetkezett esős napon arról győződtem meg, hogy a kérdéses terület a csapadékvíz elvezetésére és így építkezés színhelyéül nem alkalmas, miért is ugyanezen területen (kiemelés tőlem – M. M.), de a Nádasdi erdő felé vezető út mellett piros jelzett területeket jelöltettem ki. Ez a terület magasan fekszik, egészséges, alkalmas hely. Itt megjegyzem, hogy ezen kijelölés ellen is a gazdaközönség tiltakozik, és azt kívánják, hogy tűressenek meg a jelenlegi helyükön, viszont a mezőbirtokossági elnök és jelenlegi helyükről való áttelepítését kívánja.
Máshova, mint a városi tulajdont képező területre nem helyezhetem őket, mert senki nem fogadja a czigányokat szívesen. Kívánatos volna ma már a kérdésnek végleges elintézése, mert további változtatások és módosítások a hatóság tekintélyének rovására mennek.
Kaposvár, 1921. május hó 27-én. olvashatatlan aláírás
h. polgármester”3
Az alispán előírta, hogy a város tulajdonát képező területen csak akkor helyezhetik el a cigányokat, ha arról a város képviselő-testülete döntést hozott.
A döntés meg is született, a dögtérről a cigányokat a kántorföldekre telepítették át, amely ellen viszont a gazdák tiltakoztak. Fellebbezésüket a város ugyancsak az alispánnak küldte meg elbírálásra. De nemcsak a gazdák, hanem a katolikus pap is tiltakozó levelet írt a polgármesternek:
„Tekintetes Polgármester Úr!
Az utóbbi időben Kaposvár területére beszögdösött(!) cigányok a Nádasdi út végén az út mentén, részben az úttesten sátrakat vertek s ott tanyáznak. Néhány méter távolságra van egy Isten dicsőítésére szolgáló kő kereszt is amelynek környéke cigányok miatt tisztátalanná vált. Kérem a beszögdösött cigányoknak onnan való eltávolítását.
Kaposvár, 1921. július 27.
olvashatatlan aláírás
plebános”4
Az alispán mint a megyei közigazgatás vezetője, elutasította a fellebbezéseket, de az iratok végül a belügyminisztériumot is megjárták. Az eredeti levél nincs meg, csupán az előadói ívre írt változat, amit aztán később „megfelelő formába” öntve küldtek tovább. Ez a vázlat így szól:
„B.M.
Kaposvár r.t. város képviselőtestületének 1921. június 30-án 10523/921. sz. a. hozott ama határozatát, melyben kimondotta, hogy a városban újabban beköltözött és a határozatban név szerint megjelölt czigányok részére letelepedési helyül a város tulajdonát képező nádasdi dülőben levő és a kaposvári 37. tjkvben 6356 hrsz a. felvett ingatlan délnyugati sarkánál a nádasdi erdőbe vezető út melletti részt jelölte ki és oda nekik egyenként 36 Göl területet évi 10 Kor. bér fizetése ellenében ideiglenesen átengedte – az ezen határozat ellen a szomszédos birtokosok, Teglovics Lajos és társai részéről közbevetett fellebbezés elutasításával – jóváhagyni véleményezem, mert a cigányok elhelyezésének kérdése sehol se oldható meg úgy, hogy az ellen a szomszéd birtokosok kifogásokkal ne élnének, miután azt a helyet – a dögtemető – amelyen most a cigányok kunyhói vannak vissza kell adni eredeti rendeltetésének, de közegészségügyi szempontból sem engedhető meg, hogy a dögtemetőn legyenek a czigányok kunyhói – a cigányok elhelyezésének kérdését a város helyesen oldotta meg.
1921. júli 26.
olvashatatlan aláírás”5
A kántorföldre kitelepített cigányok lakhelye azonban csak ideiglenesnek bizonyult. 11743/1922. kgysz. alatt Kaposvár város képviselő-testülete egyhangú szavazással az alábbi határozatot hozta:
„…a kántorföldre kitelepített és lakházzal nem bíró cigányokat visszatelepíti, s megbízza a város tanácsát, hogy ezeknek (kiemelés tőlem – M. M.) összesen 20 házhelyet, egyenkint legfeljebb 150 négyszögöl nagyságban, négyszögölenkint 40 korona vételárért a városnak a nádasdi dülőben lévő birtokából, azon a helyen ahol a már háztulajdonos cigányok laknak, az itteni házsor folytatásában és ezen házakkal szemben lévő városi ingatlanból… engedjen át…”6
A tulajdonjogot a teljes vételár és a 6 százalékban megállapított kamat kifizetése után engedte át a város. Az így létrejövő telepen beások laktak. 1947-ben a Hold utca lakóiról – feltehetően az utca cigánybírója – készített összeírást, melyet Csóti Csaba ismertetett.7
A névjegyzék összeállítására rendszerint a hatóság jelölt ki egy olyan személyt, aki tisztában volt azzal, hogy kik laknak ott, ki kinek a családjába tartozik, ki kinek a rokona, kik mentek el, illetve kik költöztek be a telepre.8
A megvásárolt házhelyeken aztán a lakók lehetőségeikhez mérten lakhelyet építettek. Volt ezek között téglából vagy fából készült ház is, de a kunyhó sem ment ritkaságszámba. Ezt onnan lehet tudni, hogy az 1951. március 16-i tanácsülés napirendi pontja volt A Nádasdi utcai cigánytelep lakóinak kérelme tönkrement kunyhóikhoz faanyag kiutalása iránt. Tehát a harminc éve fennálló telepen még az 1950-es években is számos kunyhó, putri volt található. Egy 1961-es újságcikk jelenti először, hogy a telepen már rendes épületek vannak.9
A már ott élő beás közösség mellé telepítették tehát a beások szemszögéből lăkătar, vagy másképpen kolompár cigányokat. A régi telepen a házakat az ott lakók saját erejükből építették, míg az újonnan ideköltöztetett emberek a város által épített házak lakói lettek, azaz lakhelyeiket úgy „kapták”. Ez a tény még tovább növelte az ellentéteket.
Kik is azok a colári cigányok?
A másik csoport a múlt század első éveiben, főként az akkori Csík és Udvarhely megyéből jött Magyarországra. Foglalkozásuk a különböző textilárukkal való házalókereskedés volt. Ehhez minden évben új engedélyre volt szükség. Kezdetben mindenféle településen, falvakban, kisvárosokban, nagyvárosokban előfordultak. A későbbiek során egyre inkább városlakók lettek. Végül aztán a 20. század közepére pusztán egy budapesti és egy kaposvári csoport maradt. Kaposváron már az 1910-es évek közepén megjelentek. Mivel az engedélyt kérő okirathoz számos dokumentumot kellett (volna) csatolniuk – amivel nem rendelkeztek –, rendszerint arra hivatkoztak, hogy Erdélyt a román megszállás miatt hagyták el, azaz székely menekültek. Ezt a hatóságok kezdetben elfogadták, és mivel nem kellett őket különböző juttatásokban részesíteni, megadták nekik a házalói engedélyt. Ennek birtokában a házaló cigányok jövedelemhez jutottak, a város számára nem jelentettek terhet, a jövedelmükből – rendszerint a város szegényebb részein – lakásokat béreltek.
Sorsuk végigkövethető a korabeli közigazgatásban keletkezett iratokból, illetve a közösség tagjainak szóbeli közléseiből. Ezek alapján pontosan dokumentálható, hogy az 1930-as évektől elszegényedtek. Az is kimutatható, hogy a mindennapi megélhetésükért mindig keményen meg kellett dolgozniuk és meg is dolgoztak. Egy-egy településen csak úgy lehetett a kereskedést megkezdeni, ha a helyi hatóságtól – a házalókönyvbe tett bejegyzéssel – erre engedélyt kaptak. A fennmaradt házalókönyvekben jól nyomon követhető, hogy milyen sok települést kerestek fel, milyen sokat utaztak az év során megélhetésük biztosítása érdekében.
A kezdeti kedvező megítélésük azonban az évek során megváltozott, a „székely menekültekből” nemsokára „iszákos és megbízhatatlan oláh cigányokká” váltak. Egyik napról a másikra nagy veszélyt jelentenek az állambiztonságra, ahogy az a következő iratban megfogalmazódott.
M. Kir. rendőrség kaposvári kapitánysága
Szám: 777/2-1942.
Somogyvármegye Alispánja
Kaposvár
Tisztelettel értesítem, hogy Kaposvár megyei várost az utóbbi időben mind nagyobb számban özönlik el az itt letelepedő oláh cigány abroszárusok, akik úgy közbiztonsági, mint erkölcsi, valamint közegészségi szempontból állandó veszélyt jelentenek a városra.
(…)
Ezeknek az iszákos és megbízhatatlan elemeknek az ország területén való házaló kereskedése a legnagyobb mértékben aggályos, nézetem szerint ennek megakadályozása elsőrangú érdeke az állambiztonságnak.
Kérem ezirányú intézkedését és szíves értesítését.
Kaposvár, 1942. augusztus 14-én.
A kapitányság vezetője:
olvashatatlan aláírás
m. kir. rendőrfőtanácsos”10
1944-ben egy miniszteri rendelet megtiltotta a textilárukkal történő házalást – ami egyben a colárik megélhetését biztosító foglalkozásnak is tilalmat jelentett.
Néhány colári kereskedő megpróbált ugyan mással kereskedni, és rövidárura, bazárárura, egyebekre váltott ki engedélyt, de mint az a megmaradt házalókönyvekből is kitűnik, néhány próbálkozás után felhagytak a „faluzással”. Rájöttek, hogy ilyen árukkal való kereskedésből képtelenek fenntartani magukat, foglalkozásváltásra kényszerültek. A gazdasági világválság táján kezdődő elszegényedésük tovább folytatódott. Munkájuk nem lévén az addig bérelt lakásaikat nem tudták fenntartani. Nemsokára a város által kiutalt bérlakásokban, szükséglakásokban találtak szállást a város különböző területein. Innen telepítették át őket 1960-ban a telepre.
A tanácsülés jelentése kitér a telep létszámviszonyaira is:
„Régi telep:
Családok száma: 115
Családtagok száma: 437
Kettőtagú család: 10
Háromtagú család: 19
Négytagú család: 24
Öttagú család: 25”11
A családok száma – a részadatok összeadása után – csupán 78, a családtagoké is összesen csak 268, ám ez a jelentés készítőjének nem tűnt fel. A március 22-én tartott tanácsülésen valaki ezt szóvá is tette, mire a jelentés készítője szóbeli válaszban módosított, de a helyesbített adatok sem egyeznek meg a jelentésben szereplőkkel.
Hasonlóan történt ez a colári cigányok esetében is, bár ott csupán a családok számát adta meg, létszámot nem jelölt:
„Új telep:
Családok száma: 30
Kéttagú család: 3
Háromtagú család: 3
Négytagú család: 2
Öttagú család: 1
Hattagú család: 6”12
Ez összesítve csupán 15 családot jelent. A szóbeli helyesbítésben az alábbiak hangzottak el:
„Pados József Művelődési oszt. vez.:
A jelentésben a családtagok számánál elírások vannak:
Helyesen így hangzik:
Régi telepen:
2 tagú családok száma: 20
3 tagú családok száma: 29
6 tagú családok száma: 9
7 tagú családok száma: 4
Új telepen:
3 tagú családok száma: 13
7 tagú családok száma: 5”13
Mindezek alapján a régi telepen 121 családban 430 fő él, az új részen pedig 30 családban 129 fő. Ezek az adatok sem pontosak, hiszen voltak olyan colári családok, ahol jóval több gyerek volt.
Cs-lakások
Sajnos, a már korábban is említett hanyag irattárolás miatt a „városi házakkal” kapcsolatban nem található semmiféle anyag. Csupán a valamikori tervező vállalat igazgatója emlékezett vissza ezeknek a házaknak a történetére:
„…Nekem nem voltak idegenek a cigányok, láttam, hogy milyen rossz körülmények közt laknak, és gondoltam, hogy valahogy segíteni kellene. Már nem tudom, hogy hol, milyen ülésen, de felvetődött, hogy »Cs« lakásokat, azaz csökkentett értékű lakásokat, kell építeni. Valóban nem emlékszem, hogy ki vetette fel ezt, de mivel ismertem a rendkívül rossz lakáskörülményeiket, ezt a gondolatot mindenképpen hasznosnak tartottam. A Schönherz Zoltán utcában felépülő házak terveit ezért társadalmi munkában, minden díjazás nélkül készítettük el.
Nem tudom már, most úgy közel 50 év múltán, hogy a tervek hová kerültek, de biztos vagyok benne, hogy a tanács építési, vagy műszaki – már nem tudom milyen néven szerepeltek, mert abban az időben előfordult, hogy akár évente is átszervezték az osztályokat – osztályára kerültek.
Egy házban két lakás volt, mert így számos falat lehetett megtakarítani. A lakásokban volt egy szoba, egy konyha és egy kisebb helyiség, ami tisztálkodásra volt szánva, azaz a fürdőszoba lett volna.
Még arra emlékszem ezzel kapcsolatban, hogy talán két, két és fél év múlva valaki kivitt a telepre. Szerintem inkább csak engem akart bántani, hogy nézzem meg, mi lett a lakásokból, amit terveztünk. Hát én itt azt láttam, hogy ezek a lakások nagyon leromlottak, az ablakok hiányoztak, kitörtek, az ajtók rongálódottak, és a lakások nagyon lelakottak voltak. Más emlékem ezzel a teleppel kapcsolatban nincs. Azt csak most hallottam, hogy egy ilyen lakásba két családot költöztettek be. Akkor erről nem volt tudomásom.”14
A jelentés kitér a két teleprészen a lakások hiányos berendezésére, amit az ott lakók igénytelenségének tud be, nem pedig a mérhetetlen szegénységnek.
Hasonló hangnemű a megállapítás a következőkben is:
„A régi telepen a házak jórészénél a gondozottság egy minimális igényre való törekvés tapasztalható, ez meglátszik az udvarokon is. Az új telepen annál kirívóbb ellentétek látszanak. A lakások füstösek, tisztán nem tartottak, a falakat, ablakokat, ajtókat rongálják, de semmi jele nem látszik annak, hogy javítani is akarnák.
A házak mellett lévő illemhelyiségek mocskosak, az ajtók sarkukról leszaggatva hevernek a földön. Úgy látjuk, hogy az új telep olyan vajdát kívánna, aki megfelelő eréjjel (!) az ott lévő hiányok megszüntetésére buzdítani tudná társait.”15
A jelentés készítője „elfelejti” megemlíteni azt a tényt, hogy az eredetileg 3-4, maximum 5 főre tervezett lakásokban 8-10, sőt még több ember is lakott, kimondhatatlan zsúfoltságban.
„Az egyik lakásba került Kovács Domonkosné, a Luludyi. Az anyám. Vele élt még Kovács Géza és Kovács Máté, akik nőtlenek voltak, de ebbe a lakásba került még Kovács Zoltán a feleségével és a gyerekeivel. Ők laktak a szobában. A konyhát Kovács Rezső, a Káló kapta a feleségével és a gyerekeivel.
A spájzban én – a Lovár – meg a feleségem, a Paranka lakott. Később kivettük a falat és így a másik spájzzal nagyobb lett a szoba. Egy másik lakásba került Kovács Rudolf, a Pipi és családja. Ők laktak a szobában. Ennek a lakásnak a konyháját lakta Kovács János, a Putka a feleségével és a gyerekeivel.”16
„...Akkor a Pipi, az apósom, az kapott a Jancsival egy szoba-konyhás-spájzos lakást. Mivel a Jancsinak sok gyereke volt17, így megkapta a spájzt, meg a konyhát. A gyerekek miatt. Apósom lakott a szobában.”18
A jelentés első részének utolsó megállapítása:
„Mindkét települési hely alkalmas a cigányok állandó letelepítésére, amit a régi telep viszonylagos rendezettsége igazol.
A terület elég nagy arra, hogy esetleg későbbi telepeseket is befogadjon.”19
Később ezen a telepen nyitottak új utcákat, majd a közelmúltban, a Széchenyi-terv keretében, két komfort nélküli sorházat is építettek, ideköltöztetve az addig a város egyéb körzeteiben élő romungrók egy részét.20
„…csavargással jár”
A jelentés második része a munkavállalással foglalkozott. Ebben az esetben is csak a telep lakóira figyelt a jelentés készítője. Öt kaposvári munkahelyet vizsgált meg.
A Somogy megyei Húsipari vállalnál 19 fő dolgozott. Kiemeli, hogy ezek a dolgozók mind a régi telepről valók. Az „új telepesek” közül hárman kezdtek itt dolgozni, de néhány nap után otthagyták a munkahelyet.
A Baromfifeldolgozóban heten dolgoztak, ezek is kivétel nélkül a régi telepen lakók közül kerültek ki.
Az Állami Építőipari Vállalatnál 15 fő dolgozik, akik közül három nő. Ők is a beások közül kerültek ki. Felvettek 9 colári cigányt is, akik 3-4 nap után nem mentek többet dolgozni.
A helyi cukorgyárban 67 fő dolgozott, közülük 17 nő. Közöttük, főként az idénymunkások között, már megtalálhatók a colári cigányok is.
A colári cigányok, ahogy a házalókereskedést ellehetetlenítették, foglalkozásváltásra kényszerültek. Aki tehette, igyekezett az addigi életformájának az elemeit megőrizni, a földműves szövetkezet, vagy a MÉH vállalat gyűjtője lett. Tollat, rongyot, nyersbőrt gyűjtöttek. Helyesebben, a gyűjtést indokként felhasználva, továbbra is házaltak. Bizonyos előírt mennyiségű anyagot össze kellett gyűjteniük – mivel a kiadott igazolványokat háromhavonta csak így hosszabbították meg –, de miután ezt összeszedték, a fennmaradó időben már a régi foglalkozásukat űzték, amit pl. a MÉH vállalat vezetője is tudott. A március 22-i tanácsülésre az igazgatót is meghívták, ahol a jegyzőkönyv a következőket rögzítette:
„Hozzászólások:
Bódi János MÉH Váll. Igazgatója:
43 fő magángyűjtő egyén van a vállalatnál alkalmazva, akik toll, nyersbőr és rongy begyűjtéssel foglalkoznak. 1961 óta a foglalkoztatást illetően közvetlen kapcsolatban vannak a Városi Kapitánysággal. A vállalat kapcsolata annyi velük, hogy a gyűjtött anyagot átveszik, minősítik és az ellenértéket kifizetik.
Ezek (kiemelés a szerzőtől – M. M.) nem dolgoznak napi 8 órát, akkor mennek dolgozni, amikor akarnak. Ezzel szemben bizonyos mennyiségű anyagot és Ft. termelési értéket kell nekik előállítani, mert ha ez nincs meg, bevonják az igazolványukat. Lényegében kényszerítve vannak, hogy foglalkozzanak a munkával és megélhetésük biztosítva legyen. A vállalatnak tudomása van róla, hogy feketézést is folytatnak21, persze ezeket előbb-utóbb elkapják, s akkor az igazolványt megvonják tőlük. Felvételüknél figyelembe veszi a vállalat szociális helyzetüket s a Rendőrség véleményét. A vállalat a B.M. hozzájárulása nélkül nem ad ki hulladékgyűjtői igazolványt. Ez a jelenlegi 43 fős létszám sok a vállalatnak, de szociális helyzetükre való tekintettel emelték fel ennyire a létszámot.
Vannak közöttük szorgalmas emberek, akik megkeresik havonta a 2.000-2.500 Ft-ot és vannak olyanok is, akik nem keresnek havi 200-300 Ft-nál többet. Ebből a 43 főből 9 öreg, a többi mind fiatal. Ezek munkába való bevonását más formában is meg lehetne oldani, s helyes lenne, mert ez a munka sok csavargással jár.”22
Akik nem jutottak ilyen engedélyhez, azok – hogy „kmk”-ért, közveszélyes munkakerülésért ne kerüljenek elzárásra – valamilyen igazolt munkát próbáltak szerezni maguknak. Rendszerint időszaki munkát vállaltak, vagy olyan munkahelyet kerestek, ahol nem vették szigorúan az esetleges mulasztásokat.
Így ők csak hétvégeken, munkaszüneti napokon tudtak házalni.
A telepet is csak titokban hagyhatták el – bujkálniuk kellett a rendőrök elől…
„Akkor mentem el a »törökhagyásra« (Kaposvár közeli régészeti ásatásra – a szerk.) dolgozni. Ásni kellett, meg kaptunk kis kaparót, ecsetet, azzal kellett ott letisztítatni, ha előkerült valami. Faluzni csak hétvégén lehetett. Akkor is úgy kellett a telepről kijönni, hogy az árut a vállamon vetettem át, a derekamra csavartam, arra vettem rá ruhám. Csak a vonaton szedtem le magamról. Ha észrevették volna, hogy batyuval23 jövök ki a telepről, akkor, ha rendőrrel találkoztam volna, az rögtön bevitt volna a rendőrségre, ha meg valaki észreveszi, akkor szól a rendőrségnek, és úgy fognak meg.”24
Sokszor az áru beszerzése is gonddal járt. A falvakban eladott holmikat a boltokban szerezték be. Elsősorban azokat az üzleteket látogatták, ahol a kereskedő hitelbe adott nekik árut.
„Anyám mondta, hogy már a háború előtt is Pesten a zsidóktól kaptak árut. Én is azokban a boltokban kaptam árut Budapesten is, ahová a rokonok ajánlottak be, meg Kaposváron is, ahol zsidó ember volt a boltvezető. Kaposváron két ilyen bolt volt. Én nem tudok olyan esetet, hogy valaki nem adta volna meg a tartozását. Kaptam szövetet, méterét 50-60 Ft-ért és volt, hogy 80-90, de még olyan is, hogy 150 Ft-ért adtam tovább.”25
A jelentés harmadik része, igen röviden, mindössze féloldalnyi terjedelemben, az egészségügyi helyzettel foglalkozik. Kiemeli, hogy a telepen lakók, különösen az új telepesek, nem tisztálkodnak, sok köztük az élősködőkkel fertőzött és ez „igen primitív, minden igényt nélkülöző helyzetet tükröz”.
A jelentés készítője arról azonban elfelejtett beszámolni, hogy két évvel a telepre költöztetés után sincs még a vízellátás megoldva, bár az ülés határozatai, javaslatai közé bekerült, hogy két új kutat kell létesíteni a telepen. Annyi bizonyos, hogy a kúttelepítés még akkor sem valósult meg. 1971-ben a megyei újságban három részből álló cikksorozat jelent meg a kaposszentjakabi telepről. A Somogyi Néplapban olvasói levélben válaszolt erre a telep beás származású tanácstagja. Ebben azt írja meg, hogy most már biztosan megoldódik a telep vízellátása, mivel azt a tanács „határozottan megígérte”.26
A colári közösségben a máig is érvényes szabályok szerint nem illik hiányos öltözetben mutatkozni, és minden testtel, testi funkcióval kapcsolatos tevékenység – például fehérneműmosás, WC-használat, tisztálkodás – nem tűri a nyilvánosságot, titokban kell elvégezni.
A jelentés készítőjének minderről fogalma sem volt. Így, ha még vizet hoztak volna a nagyobb távolságból, az sem segített volna lényegesen, mivel a colári cigányoknál olyan nagy volt a zsúfoltság, hogy egyszerűen nem akadt a tisztálkodásra, az intim tevékenységekre alkalmas hely.
Az utolsó, a Művelődés, kulturális helyzet címet viselő rész is igen kurta. Lényegében azzal foglalkozik, hogy a telepen sok az analfabéta, és hogy az analfabétizmus megszüntetése a 40 éven aluliaknál feltétlenül indokolt.
Ebben a fejezetben még egy fontos adathoz juthatunk. A telephez közeli általános iskolába 147 beás tanulót és 18 colári gyereket írattak be. A közelben működő iskola az, ahová a telepen lakó gyerekek most is járnak.27 De a témával kapcsolatban érdemes áttanulmányozni a város alapfokú oktatási helyzetének pontos elemzését is.28
A tanácsülésre készült anyag – egyébként a VB-ülésén meghívottként volt jelen Laczkó József tanácstag, aki valószínűleg a kaposszentjakabi telep beás lakói közül származott – közlésével azt szeretettem volna bemutatni, hogy a szemlélet és az eljárásmód az eltelt csaknem 50 év alatt lényegileg nem sokat változott.
Máté Mihály
2. i.m.
3. SML. IV/405/b. alispáni iratok 1551/1921.
5. a már hivatkozott alispáni iratok
7. Csóti Csaba: A Kaposvár, Hold utcai cigánybíró nyilvántartásának tanúságai (forrásismertetés) In: Kosztics István (szerk.): Cigánysors. A cigányság történelmi múltja és jelene II. Pécs 2009. 97–104.p.
8. Egy 1953-ban készült rendőri jelentés azt részletezi, hogy a cigányok között nehéz eligazodni, mert különböző neveket viselnek – gondolom, itt az ún. cigány névre gondolt –, és nagyon hasonlítanak egymásra!
9. Németh Sándor: Eltűntek a putrik, In: Somogyi Néplap 1961. január 25. 5.p.
10. SML. IV. 405/b. alispáni iratok 21140/1942
11. Pados József jelentése
12. Pados József jelentése
13. Az 1962. márc. 22-i VB. ülés jegyzőkönyve
14. Szigetvári György nyug. igazgató közlése
15. Pados József jelentése
16. Kovács Árpád, a Lovár, 68 éves colári férfi közlése
17. 14 élő gyereke született
18. Kovács Máté, a Matyi, 60 éves colári férfi közlése
19. Pados József jelentése
20. Nagy László: „Ilyen futó kalandokbúl lettek a kis árva gyermekeim” 2009.05.05. http://www.hirszerzo.hu/cikk.ilyen_futo_kalandokbul_lettek_a_kis_arva_gyermekeim.106868.html#
21. azaz a gyűjtés helyett, vagy mellett textíliákkal házaltak
22. Az 1962. márc. 22-i VB. ülés jegyzőkönyve
23. A colári cigányok a házalásra vitt portékát egy nagyobb, négyszögletes textilre tették, majd annak átellenes sarkait kötötték össze úgy, hogy a karjukat ezen átdugva a hátukra tudják venni a „batyut”
24. Kovács Géza, a Csiga közlése
25. Kovács Géza, a Csiga közlése
26. Óvári Ferenc: Hozzászólás. Somogyi Néplap 1971. március 4.
27. Az elmúlt évben indított peres eljárást az iskolában tapasztalt szegregáció miatt az Egyenlő Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány.
28. Neumann Eszter–Zolnay János: Esélyegyenlőség, szegregáció, és oktatáspolitikai stratégiák Kaposváron, Pécsen és Mohácson Bp. EÖK!K 2008. 111.p.
Fotó az 1800-as évek végéről
Képeslap 1930-ból
Kunffy Lajos: Két cigány (1910 Somogytúr)
Kaposvári piac
Kaposvár, Zselic Áruház