Válaszút Vélemény

Tiszta beszéd

A Fővárosi Közgyűlés október 26-i ülésén elhalasztotta döntését a FROKK – Fővárosi Roma Oktatási és Kulturális Központ – ügyében. Demszky Gábor javaslata akár a kabát újragombolását is jelenthette volna, ha bátrak lennének – igazi demokrataként – a megoldásban és nem a probléma kipipálásában gondolkozni. Lapzártánkkor érkezett a hír, hogy a közgyűlés november 26-ai ülésén úgy határozott, létrejöhet a romaközpont. Az elmúlt hónapokban több roma szervezet is tiltakozott az új központ létrehozása ellen, azt hangoztatva, hogy az épület alkalmatlan a feladat ellátására, és helyette országos romaközpontot szeretnének.

De kezdjük az elején, bár nehéz tárgyilagosnak maradni egy olyan hosszú távra ható döntés vitájában, mint a Roma Művészeti Központ ügye. Megpróbálom mégis, mert az indulatok nem segítenek sem közös nevezőre jutni, sem tisztán látni.

Korai öröm

Már azt hittük, 2009-ben végre eljött az ideje, hogy több évtizedes vágyunk teljesüljön, s lesz a romáknak kulturális intézménye. Ahogyan azt a Roma Integrációs Tanácsban a legnagyobb roma civil szervezetek közösen kezdeményezték és javasolták, sőt, a létrehozásához szükséges alapot az idei költségvetésbe bevetették. (900 millió forint önrész a zöldmezős beruházásként elképzelt komplex, többfunkciós, korszerű, funkcionálisan tervezett, európai színvonalú, a város és az ország kulturális vérkeringésének szerves részeként működő majdani Roma Művészeti Központra.) Nem a gazdasági válság volt az egyetlen hátráltató tényező, hogy vágyunk nem teljesült!

Az előkészületekből akár sejthettük volna, hogy nehéz szülés lesz: az Országos Cigány Önkormányzat éppen értékesítette a többször felgyújtott külvárosi művelődési házat, az érte kapott pénzt másra szánta, a főváros 22 éve halogatja a saját intézményének tisztességes elhelyezését, az előző kultuszminiszter gesztusa a nemzetközi roma napon Kortárs Roma Galéria nyitásával kudarcba fulladt a V. kerület ellenállása miatt.

Méltán remélhettük, most majd történik valami igazi. Mondjuk ünnepélyes kapavágás alapkőletétellel, európai források igénybevétele és közös tervezés… Javíthatatlan optimistaként, és a kulturális szükségleteket, folyamatokat feltáró tanulmány társszerzőjeként (Bársony János–Daróczi Ágnes: Roma kultúra a fővárosban régen és ma, 2007) hittem benne, hogy van megoldás.

Szentkirályi utca 7.

Kezdetben úgy tűnt, a főváros – a főpolgármester nyilatkozata szerint – a Millenárishoz hasonló megoldást keres. Egy olyan épületet tehát, amelyben színház, múzeum, képzőművészeti kiállítótermek, és valamennyi közművelődési funkció együtt megfér. Nagy meglepetésünkre azonban az egykori dekoratőriskola épülete, mint egyetlen szóba jöhető helyiség került napirendre. Annak ellenére, hogy a VIII. kerület – a kulturális és tulajdonosi bizottság együttes ülése után, valamennyi párt támogatásával – kilenc másik helyszínt ajánlott fel. Miért pont ez az épület kellene, máig érthetetlen: pincéje vizes, teteje beázik, belmagassága 4,5 méter, nehezen kifűthető, legnagyobb tere a lépcsőház – kiteszi az épület egyharmadát is –, műemléki védettsége miatt pedig 315 ember látogathatja egyszerre mindössze (tűzvédelmi okok miatt). S minthogy szerkezeti átalakítást nem terveznek, kérdés, mire költenék a 900 milliót? (Csak nem választások közelednek megint és üres a pártkassza?)

A Szentkirályi 7. persze fűtéskorszerűsítés, liftépítés és fedés után lehetne esetleg „Roma Esélyek Háza”. Szolgálhatna a modern, korszerű tudás elnyerésére és felzárkózási központként. Munkaközvetítéssel és ösztöndíjközpontként, tanfolyamok szervezésével, klubélettel, jogsegélyszolgálattal, tanácsadással. A Zsigó Jenő vezette Romano Kher szolgáltatásainak igénybevevői – éves szinten közel tízezren – mindezt rendszeresen megkapták, igaz, a Phralipe és a Roma Parlament székházául szolgáló civil központban. Persze ingyenesen. Igen ám, de ha beismernék, hogy a Szentkirályi épülete a felmerülő két funkcióból – esélyegyenlőségi és kulturális – csupán az elsőt képes teljesíteni, akkor a fővárosnak nem maradna érve, miért is gondolja úgy, hogy a Roma Művészeti Központ céljaira tervezett forrást ő használhatja fel. Vagyis következetesen szólva a saját költségvetéséből illene megfinanszírozni a saját intézmény létrehozását. Kétségtelen tény, ez többletkiadást jelentene. De vajon nem sokkal elfogadhatóbb lenne erre költeni, mint 100 milliós végkielégítésekre?

A roma kultúra ügye

Számtalanszor elmondtuk, most csak megismétlem: az önreprezentáció egy kisebbség számára eszköz az erőszakos asszimilációval szemben, a nyelv- és identitásápolás helyszíne, de legalább ennyire fontos a többség számára is, hogy a kisebbség értékeivel és a közös történelemmel találkozhasson. Nem csupán politikai, de szociálpszichológiai jelentősége is van, ha a kultúrán keresztül közelíteni és megérteni tudjuk egymást. A magával békességben élő ember – ha a levegővétel természetességével tudja megélni egy adott csoporthoz tartozását, és nem kell örökös félelemben élnie a rá váró megaláztatások és megvetés miatt – képes a tehetségét kibontakoztatni. Kérdezzük meg, milyen helyzetben vannak ma a cigányok! Miközben a csoporthoz tartozásuk látható jeleit viselik, van-e alkalmuk önbecsüléssel megélni cigányságukat? (A felmérések szerint a népesség 43 százaléka még csak munkatársnak sem fogadna el bennünket. A legelőítéletesebbek a középiskolát és főiskolát, egyetemet végzettek!) Kérdezhetik, miért pont a kulturális intézmény ilyen fontos? Miért gondolom, hogy változna valami is egy múzeum, színház vagy kutatóközpont, kiállítóterem léte miatt? Mert ha nem kultúrára, fegyverre és börtönre kell költeni. Ez a rövid válaszom. De most még lehet dönteni. A kultúra ma még teremt esélyt egymás megismerésére és elfogadására, de ha így haladunk tovább, már az is kevés lesz!

Határozati határozatlanság

Úgy látszik, a kulturális tárca már májusban „szagot fogott”, s minthogy nem látta teljesíthetőnek a Szentkirályi 7.-ben az oktatási és kulturális központot, kivonult az ügyből, a 900 milliót az Önkormányzati Minisztériumra bízván. Így aztán az alighogy megjelent kormányhatározatot rögtön módosítani is kellett. Persze a működtetés feltételeinek biztosítását is központi zsebből biztosítva, 100 millióval a MEH, másik 100 millióval a kulturális tárca szálljon be évente, szólt a parancs. De hogy mire alkalmas az épület objektíve, arról sűrű hallgatás van. Mint ahogyan azt sem tudjuk, mit válaszolt a kormány a fővárosi közgyűlés Országos Roma Művészeti Központot támogató és sürgető megkeresésére.

Oszd meg és uralkodj

A koalícióból kilépett szocialista frakció foggal-körömmel ragaszkodik – potenciális roma szavazatokat szerző – cs-akciójához. Augusztusra ígérik a FROKK átadását (a helyhatósági és kisebbségi választások meg szeptemberre várhatóak). S hogy a RIMB ellenállása csak belső széthúzásnak tűnjön, a 9 szavazatot szerzett Lungo Drom-os cigány elnököt mozgósították. Most éppen tüntetés kilátásba helyezésével. Miközben elhallgatják, hogy politikai üldözés folyik a Romano Khert 22 éve sikeresen vezető Zsigó Jenő ellen. Zsigó civil szervezete révén maga is ellenzi a Szentkirályi kulturális központként való meghirdetését, és potens intézményeket szeretne. Nem is mondanak fel – már december 31-gyel – senki másnak, csak neki. Makai István – némi szavazatszerző akcióval – váltotta Zsigót a fővárosi cigány önkormányzat élén, s most a végleges kiiktatására törekszik. Szocialista hátszéllel, szabaddemokrata asszisztenciával. Miközben beruházás folyik Zsigó vezetésével, s élő programok sokasága szakad félbe elüldözésével. Van másik! – mondják a szocik, a Napházat vezető – ezek szerint sokkal alkalmasabb – hegedűművész barátjukra.

Tanuljunk a múltból

A roma emancipációs mozgalom a hetvenes évek elején szintén a kultúrával kezdte. Az elhallgatott és eltagadott közös történelemről, a munkás hétköznapokról írók, költők vallomásai hoztak először hírt: Bari Károly, Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Osztojkán Béla, Balogh Attila, Holdosi József köteteiben. Péli Tamás festőművészünk Hollandiát és a nemzetközi karriert hagyta oda Magyarországért. Akkoriban Choli sorai voltak a mottónk: „Ne szórjatok elénk sem kölest, sem zabot,/ gyöngy, igazgyöngy illik a fekete korallhoz” – ma sem gondoljuk másképp. De van mit tanulnia a múltból a döntéshozóknak is: micsoda abszurdum, hogy annak a Demszky Gábornak a vezetése alatt, aki a legteljesebben tárta fel és publikálta a hetvenes években a „cs” – csökkent értékű – lakásakciók során elkövetett visszaéléseket – most egy „cs” akció valósul meg, de a cigány kultúra területén.

Amikor 1979-ben, éppen harminc éve az – Európában is első – roma képzőművészeti kiállítás szervezésekor a KISZ központi bizottságának segítségét kértem – nemcsak támogatásra „nem volt módjuk”, de örülhettem, hogy nagyobb bajom nem lett belőle. Báthory János minisztériumi főfelelős elvtársnak egyetlen kérdésre futotta Balázs János, Pongor Beri Károly, Oláh Jolán és a többi képzőművész képei előtt: „nem gondolom-e, hogy ez cigány nacionalizmus?”.

Tiszta beszéd

A mai válasz már így szólna: nem, éppen ellenkezőleg, azt gondolom, hogy nem adni méltó lehetőséget a roma kultúra és közös történelem bemutatására, nemzetiségi elnyomás, az erőszakos asszimiláció folytatása. Többet árt, mint a gárdásodó szélsőjobb. Nem pusztán egyes személyeket, de egy népet képes elpusztítani.

A magyar közélet és nyilvános beszéd cigányellenessége etnikai háború vészes árnyait vetíti előre (lásd Vásárhelyi Mária legutóbbi felmérését a huszonévesek rasszizmusáról). Akik érdemben tenni tudnának ellene, eszközök és intézmények híján vannak. És szélre sodortan, félreállítottan. A politika az úr, amely mást mond, és mást cselekszik. Ezért lehetett 12 évig olyan kisebbségi törvényünk, ahol a többség választhatta meg a kisebbség vezetőit, ezért nincsen máig parlamenti képviselete a kisebbségeknek, és a cigányságuk miatt kitaszítottakat máig nem akarja látni a fejlesztéspolitika. A rendszerváltó roma értelmiség napjainkra olyan kiszorítva, szélre sodortan, mélyen van, hogy annál mélyebbre csak akkor kerülhet, ha börtönbe vetik vagy öngyilkos lesz. Nyugodtan kérdezhetik: miért? Elveszítettük volna tömegkapcsolatainkat, elemző képességünket vagy bátorságunkat? Nos, sem egyik, sem másik. Az ok az, hogy túl sokan vannak a barátaink. Barátaink, akik azt állítják magukról mély meggyőződéssel, hogy ők jobban tudják, mi fáj nekünk, mire van szükségünk, mi lehetne a kivezető út. És ehhez mindig találnak nekik bólogató cigány jánosokat. És csodálkoznak, ha a kommunista cigánypolitika folyamatos továbbéléséről, nemzetiségi elnyomásról szólunk.

Szeretnénk kérni, ne kezeljenek bennünket különlegesként, akiket ők jobban ismernek. Csupán legyenek jó hazafiak és hűséges demokraták, adjanak intézményt, pénzt és lehetőséget a kezünkbe, mert az erősödő szélsőjobb és az egyre inkább rasszista közhangulat ellen mi tudjuk hatékonyan felvenni a harcot. És igen – éppen a kultúra erejével. Nem az ötven férőhelyes helyiségben, hanem a világszínvonalon megszólalni tudó fősodorban.

És nem, továbbra sem mondunk le a színház, kutatóközpont, múzeum, hangversenyterem iránti igényünkről.

Daróczi Ágnes

Kodály Zoltán-díjas népművelő