Úthenger Olvasónapló

Közösen viseljük

100 legszegényebb

Kurt Lewin Alapítvány,

Budapest, 2009, 99 oldal, 990 Ft.

Mindig volt bennem egy kis értetlenség, amikor a kezembe került egy-egy kiadvány az ország – vagy éppen a világ – száz leggazdagabb emberéről. Mire jó ez, mit tanulhatok a milliárdosoktól? Kitartást, eltökéltséget, határozottságot? Miért is volna biztos, hogy ezekből a tulajdonságokból éppen ebbe a néhány emberbe szorult a legtöbb? Ha megszólaltatják őket, szükségképpen úgyis csak általánosságokat mondanak el, legjobb esetben azt, hogy jókor, jó helyen támadt hatalmas vagyont fialó ötletük.

Végül is miért vagyunk konkrétan, személy szerint kíváncsiak a gazdag emberekre? Egyrészt kielégítik irigységigényünket, hiszen Magyarországon épp eléggé fejlett a jómódúak bután elfogult, dühödten demagóg gyűlölete. Másrészt arra a tévképzetre csábítanak, hogy mi sem vagyunk alábbvalók, csak éppen elkerült bennünket a szerencse, netán hiányzott belőlünk a célratörő konokság, hiszen nekünk többet számítanak apró hétköznapi örömeink, pénzben megragadhatatlan vágyaink és szenvedélyeink, mi így vagyunk boldogok, kiegyensúlyozottak a magunk tisztes, szerény életében. El sem viselnénk a mérhetetlen gazdagság súlyát, felelősségét, az aggodalmat, hogy összeomolhat az arannyal borított légvár, amit felépítettünk. Kegyes öncsalás persze mindez, nem is törődünk vele sokat, kihúzzuk magunkat, megyünk öntudatosan tovább, ki-ki a maga külön útján.

A gazdagság ranglistáját nyilván valamiféle összetett módszerrel számítják ki: jövedelem, vagyon, vállalati nyereség és így tovább. A lényeg az, hogy számszerűsíthető dolgokról van szó. A szegénységét nyilván más módszerrel kell megszerkeszteni, hiszen a nincs, a semmi, a semminél is kevesebb, a hiány, a fájdalom, a reménytelenség nem foglalható adatokba. Viszonyulhatunk persze a szegénységhez is úgy, hogy nem vesszük magunkra, örülünk, ha nem sújt bennünket, a felelősséget pedig az áldozataira hárítjuk. Vállat rántunk: van nekünk is gondunk éppen elég.

Ennek az össztársadalmi hárításnak a falát igyekszik megrepeszteni a 100 legszegényebb. Amikor Hajós András, az ötletgazda előhozakodott a javaslatával, ismerősei – mint írja – idegenkedve fogadták az elgondolást. Merem remélni, hogy nem egysze-

rűen a „durva”, „kényes” tartalma miatt, hiszen a megfosztottság a többség rendelkezésére álló javaktól, a szegénység az, ami durva, nem a róla való beszéd, amely lehet, hogy nem ildomos, a hiánya viszont károkat okoz. Talán inkább a módszertani nehézségeket gondolták tovább: hogyan, mi alapján jelöljük (bélyegezzük?) meg azokat a konkrét személyeket, akik mindenki közül legalul állnak? Hát így, ahogy végül történt, feltételezhetően hosszas viták után. A kirekesztettség, a hiányhelyzetek különböző és nagyon eltérő minőségű, tartalmú kategó-

riáit helyezte egymás mellé a három szerző (Jászberényi Sándor, Kempf Zita, Rom-hányi Tamás), meggyőző fényképek kíséretében (Hernád Géza, Lipcsei Attila, Maly Róbert, Németh Dániel, Rácz Géza és Szigetváry Zsolt fotóival). A szerkesztők (Illés Márton, Sánta Angéla) pedig jól láthatóan úgy próbálták összecsiszolni, tö-möríteni a szövegeket, hogy az egyéni keserűségek és tragédiák felől az általános összefüggések, a társadalom felelőssége irányába tereljék az olvasók gondolatait. Pontosabban: úgy, hogy magának az olvasónak kelljen egyénként szembesülnie a sokféle problémával.

A kötet jellegzetes szülötte korunknak: látványos, tömör, gyorsan és könnyen befogadható, áttekinthető és mégis kellően informatív (még a különféle nehéz élethelyzetekre szakosodott segélyszervezetek részletes adatai is kiegészítik). A hatvan-hetven évvel ezelőtti szociográfiák természetesen mélyebbre vezették az olvasót a nyomorúság világába, a mai körülmények viszont nem igazán kedveznek az efféle, testközeli elmélyülésnek.

De így is igencsak kényelmetlen olvasmány ez: lapról lapra távolodunk a feloldozás lehetőségétől, miközben a kitaszítottság élethelyzetei egyre szélesedő körben vesznek körül bennünket. Néha úgy érezzük, hogy túlságosan is szélesek, túl aggodalmasan bővülnek ezek a körök. Messzi országból vagy a családi pokolból menekülők, a félelem kiszolgáltatottjai, a testüket kizsákmányolók, hajléktalanok, fogyatékkal élők, magányosak és magukra hagyottak, hovatovább mindenki, aki ilyen vagy olyan okból nem élhet teljes életet, akit az árnyékos oldalra vetett a sorsa. Nagy kérdés – nem is tudom a választ –, nem tágítja-e túl homályosra a szegénység ennyire széles értelmezése a szolidaritás fókuszát. Marad-e erő az együttérzésben, nem válik-e illedelmes sóhajjá, önnyugtató passzióvá, ha ilyen parttalan?

„Sokszor nehéz eldönteni, hogy sorsunk alakulását illetően mennyiben vagyunk felelősek, illetve áldozatok.” Így indokolja a szegénynek minősítettek szokatlanul széles körét a szerkesztői előszó, és ítélkezés helyett megértést sürget. Erős, elgondolkoztató érv, főleg manapság, amikor a rossz helyzetűekkel szemben tömegek szavaznak nemhogy a megértés, de még az egyszerű tudomásul vétel helyett is a megbélyegzésre. A rosszhiszeműségükben öntelt ítélkezők természetesen nem megértésre vágynak, hiszen igazuk biztos tudatában menetelnek előre, és nem valószínű, hogy ez a kötet vagy bármilyen csendes figyelmeztetés önvizsgálatra készteti őket. De jó, ha tudjuk, hogy ha nem tekintünk ki saját szűk világunk meghitt keretei közül, a közös katasztrófa kellős közepén találhatjuk magunkat. És ezért én, te, ő, mi mindnyájan közösen viseljük a felelősséget. Ez a 100 legszegényebb végső üzenete.

Kovácsy Tibor

A kiadvány interneten is olvasható: www.100legszegenyebb.hu

Fotó: Maly Róbert