Útravaló Regényrészlet

Grecsó Krisztián
Tánciskola

Szalma Lajos így vélekedett az alföldi városokról, és bár úgy gondolta, huzamosabb ideig sehol sem érdemes élni, bázisnak, nullapontnak a kietlen róna, a végtelenség az igazi, mert ide nem jön sem erő, sem jutalom, ahogyan kérdő és sóvárgó tekintet sem, itt az újdonságok az idegenek újdonságai, az új idők vendégek, és úgy mennek el, ahogyan jöttek. Van itt valami szagos, lucskos, könyörtelen állandóság, ami bezárja és megemészti azokat, akik nem menekültek el, és alattomosan provinciálissá zülleszti őket.

Az alföldi kisszerűség fertőz, mint egy sokáig lappangó kór, a nyitott és tájékozott embereket látogatja, serkéket hagy, akár a tetvek, aztán éppen úgy kerül napvilágra, minta tetvesség az iskolában, ostobán, a baráti közösség előtt, mikor a legkevésbé számít rá, és talán elbizakodott is. A beszűkülés a gondozott lelkeket szereti, azokét, akik kitekintenek, küzdenek, olvasnak, színházba és moziba járnak, néha még a fővárosba is.

Az Alföldön asszonyok a városok, nem kamaszlányok, mint a Dunántúlon. Tata például serdülő lány, aki egyszer már fiú elé guggolt ijedtében, rettegve tőle, hogy ha semmiben sem enged, elhagyja az udvarlója. De a teste érintetlen. Feketeváros asszony, két gyerekkel és elnyűtt keblekkel, Tótváros pedig szikár, apró testű, mégis dús mellű anya, aki ha haragszik, úgy a combja közé szorít, hogy megakad benned a szusz. Tótváros teker a biciklijén a legnagyobb télben is, mikor Székesfehérvárnak lefagyna a fél arca a hidegben, oldalt két nejlonszatyor: akciós étel és tisztítószer. Tótváros nem röstell a gimnazista gyerekével tanulni, bár kikérdezés közben elalszik, és a férjének is úgy adja oda magát, mintha nem is ő lenne az, mintha a lelke ott sem volna. Tótváros csupa önkritika és reflexió, mintha mindig tükör előtt állna, vagy néhány méterre maga felett repülne, amikor a kíntól széthúzott szájjal teker a februári fagyban, és közben kívülről figyeli magát. Egy pillanatra sem felejti el, miből volt tehetséges, mire vihette volna, milyen volt ruganyos teste és hamvas bőre. És mikor férjét öleli, akkor is elcsodálkozik, kívülről látva a vonaglást: ki ez? Aztán néha mégis kitör belőle valami, férje hetekig ezzel álmodik, ejakulál, szétspriccel a gyönyör, féktelen erővel rázza a testét.

Mindezeket törzskocsmájában mondta el Szalma Lajos, ahová első útjuk vezetett vasárnap délután, mikor megérkeztek Tótvárosba. Jocónak semmi kedve sem volt másnaposan egy italmérésben pazarolni az időt, bőröndje még az autó csomagtartójában volt, szeretett volna kipakolni, felkészülni a másnapra, elsétálni az ügyészséghez. Azt sem tudta, merre van. Lajos bácsi makacskodott, egy ismeretlen polgárház előtt parkolt le, melynek hullámlemez kerítésére egy tábla volt erősítve: Pedró büfé, szeszesitalok, üdítő, kávé. A ház L-alakban zárta el a kertet, a porta baloldalára épült, és követve a telek aránytalanságát, vékony volt meg hosszú, az utcafrontra került az L betű talpa. Keskeny kapu választotta el az épületet a szomszéd háztól, a jobb oldalon nem volt kerítés, a szomszéd ház fala zárta le a kertet. Az udvarban néhány szétdobált kerti szék és asztal, a kerti bútorokat nem használták a vendégek, kezükben a korsóval állva beszélgettek, csak a régi udvarház gangjára berakott faasztaloknál ültek fiatalok. A valamikori kiskonyha vagy cselédbejáró volt a kocsma ajtaja, az apró helyiségben páran fértek el a pult előtt. Egy ikerkazettás magnóból a városi rádió adása szólt, a készüléket a kilencvenes évek elején hozhatták Ausztriából. Az egyik kazettatartó letört, a „B” oldali magnó ajtajára pedig megsárgult cetli volt ragasztva: „Eladó! Irányár: 15 ezer forint.”

Tótvárossal kapcsolatban Jocó minden balsejtelme igazolódni látszott. Egy középváros, ahol nem érdemes élni, mert olyan konokul zártak az emberek, akár egy faluban; de a magány, a förtelmes egyedüllét úgy is lehet rossz, ahogy egy nagyvárosban. A kocsma mindezek előképe, Tótváros metaforája, egy összevizelt, útszéli italmérés, ami valamilyen ok miatt mégsem falusias. Mintha baráti fogadás folyt volna a polgárház udvarán, az utcafronton lévő magas ablakok mögött közben múlt az élet, a házat lakták, Jocó elképzelte, hogy egy unoka talán leckét írt a nagymamájával, a rádióban híreket olvasnak, vízállásjelentés, vagy valami hasonló, az már nincs, de a mama fülében bennragadt, és bármit mondanak, ő már úgy hallja, hogy Mindszentnél árad, hajóvonták találkozása tilos. Jocónak pillanatonként változott a véleménye a városról, a kocsmáról, fortyogtak benne a benyomások, örömök, félelmek, látta maga előtt, ahogy oldódnak a szorongás habzó tömény zsírjában; és azt is, ahogy elmerülnek, akár a piacon a lángos, vagy krémesen feloldódnak, mint egy kanál pörkölődő pirospaprika. Körbenézett megint, a Pedró olyan volt, mint Tótváros, de metaforáról szó sem lehetett, a kocsma inkább megszemélyesítette, konkrétan kiadta ezt a megyeközponttá lett, terebélyes szlovák falut.

Az udvarra nyíló ajtón a lakásból egy idős asszony jött ki. Mosolyogva köszöntötte Szalma Lajost, aki bemutatta unokaöccsét az összes italszagú, borostás cimborájának, Mancikának, a csaposnak, az idősebb Mancikának, a csapos édesanyjának is. Mindenki részéről becsületet és törődést kért „legdrágább unokaöccse” részére, akiről hangsúlyozta, hogy olyan neki, mintha saját gyermeke lenne. Néhány mondat után elterelődött a szó Jocó ügyészi karrierjéről, egy-két doktor uras élc után csupa olyasmiről beszéltek, amiről neki fogalma sem volt. Nem tudta követni a hallottakat, elmerengett, az jutott eszébe, hogy otthon nem mondta volna a nagybátyja, hogy fiaként szereti, kerülte a patetikus szólamokat, otthon nem mondott ilyeneket, ott egészen tavaly nyárig – míg nem lett a permetezőből egyszerre kintorna – úgy viselkedett. Jocó kesernyés ízt érzett a szájában, unalmában azon tűnődött, vajon lehet-e a lélek büdös, létezik-e, hogy lélekszaga van, gyötört lélekszaga, a szájszag mintájára, hogy bepállottak benne a mosdatlan érzések. Figyelte a lubickoló Szalma Lajost, és próbált arra gondolni, hogy egy idegen ember, hogy ezt a páváskodót férfit sohasem látta. Meglepően könnyen ment. Lehunyta a szemét, és próbálta átrajzolni Lajos bácsi vonásait. Arrébb húzni az áll vonalát. Hájas, elfolyt kontúrokat maszatolni, tokát. Göcsörtösebbé tenni, és ráncosabbá a bőrt. Elejteni néhány pigmenthibát. Hirtelen nem rajznak, szobornak látta a torz fejet, gyurma volt vagy agyag, puha, zsíros és formázható, Jocó betömte a mosolygógödröcskéket az arcon. Lajos bácsi feje eltorzult, visszafogott lett, kaján mosolyából eltűnt a cinizmus. Jocó élvezettel vizsgálta az átformált szoborfejet, kinyitotta a szemét, Lajos bácsi éppen olyan volt, mint a szobor, és mégsem, mert minden benne volt, ami a gyurmaalakból hiányzott…

A nap legkellemetlenebb meglepetése még hátravolt.

Öten zsúfolódtak be a kocsiba. Lajos bácsi vezetett, ittasan, és még mindig nem haza, egy lakótelepen hajtottak keresztül, sorházak következtek, egy letérő után kertek, hobbitelkek. Az út homokos volt, szőlőso-

rok, fészerek, és komolyabb hétvégi házak voltak arra, tekerős kutak, hinták, kerti ágyak, rotakapák, veteményesek, és a tehetősebb házak előtt kaktusszal és aprócska halastóval díszített sziklakert. Jocónak tetszett a környék, a feketevárosi szőlőskertekre emlékeztette, a présházakra, és a cseresznyések mögötti viskókra, ahová gimnáziumi tanárok hordták ki korrepetálni formásabb végzős

lányokat. A nosztalgia rövid időre még a gyomorideget is föloldotta benne, a hosszú, fák alatti barackozásokra emlékezett, meg hogy égette a talpát a futóhomok, hogy a szülei karasolnak, ő meg, mint egy dundi kiskirály, kempingszékben pöffeszkedik a szerszámos előtt, a Túró Rudis napernyő alatt, és felhőtlenül boldog.

A kert, ahová megérkeztek, zárkózott volt, titokzatos, és a későnyári szürkületben majdnem barátságtalan. A porta benyúlt az erdőbe, terebélyes akácos ölelte körbe, belül fonott vesszőparavánok, felhalmozott hasábfa szabdalta zegzugossá. Az egyetlen szomszéd kertből, szemből csak a telek elejére épített viskót és a borostyánnal benőtt veszszőparavánokat lehetett látni. A kert végében rózsalugas virágzott, pöffeszkedve, mint valami pozícióját visszanyert hatalmasság.

A kanyargó, ölelkező ágakon, akárha brossok lennének, csinos őszirózsafejek voltak, körülöttük cakkos szélű, haragoszöld levelek, és tüskés szár. A rózsák befedték a liliputi támfákat meg a rácsos, operettszínpadra illő kis kaput.

– Ez az én lugasom – közölte Lajos bácsi. – Benne van a világ.

Jocó nem firtatta a lugas filozófiáját, bár nem értette, hogy egy rózsalugasban miért lakna benne a világ, és ha mégis, hogy került oda.

A pultos Jordán Mancika jött velük, aki helyett édesanyja, az idősebbik Mancika állt be kiszolgálni a vendégeket, és Lajos bácsi két cimborája, bizonyos Kucsera Tibor és Csicsely András. Jocó nem tudta elsőre megjegyezni a neveket, ezeket is rögvest elfelejtette volna, ha nem ilyen szokatlanok. Később, az ügyészségen rájött, okosabb, ha nem gúnyolódik, csodálkozását pedig inkább megtartja magának; ezeket a tipikus szlovák neveket, amelyekből majdnem anynyi szerepel a telefonkönyvben, mint Kissből, nem szerencsés lehülyézni. Mancika húsos arcú, kíváncsi tekintetű nőszemély volt, egy kicsit több jutott neki mindenből, mint szükséges és kellemes: az esztétikusnál sűrűbb szemöldöke, erősebb bajusza, súlyosabb keble és kerekebb feneke volt, de szép arca. Kopogós sarkú papucsot viselt, és szűk, koptatott farmert, úgyhogy még Jocónak is el kellett ismernie, van Jordán Mancikában valami ellenállhatatlan. A két férfi meghatározhatatlan korú volt, nem lehetett róluk eldönteni, hogy lerobbant negyvenesek, vagy tűrhető formában lévő ötvenesek. Kucsera betegesen vékony, beesett arcú, hasított, vékony szemekkel, és idétlen, divatjamúlt barkóval az arcán. Gondozatlan, ritka haja volt; termete magas, de a komája még hórihorgasabb volt, Csicselynek a széles váll, a busa fej, a felpuffadt arc és megereszkedett has tekintélyt parancsolt. Jocó úgy képzelte, a vékony, beesett arcú Kucsera szótlan és depressziós, míg szekrényhátú barátja, Csicsely, a nevetséges, kék kertésznadrágjában, melyben olyan, mintha vágánykoptató lenne, nyilván jó kedélyű és hangos. De nem. Kucsera volt valamelyest beszédes, bár ő is gyakran félbehagyta a mondatokat, és elrévedt. Csicsely András csak akkor szólalt meg, ha fölöttébb szükséges volt, különben kissé mélán hallgatott. Nyilvánvaló volt, hogy Szalma Lajos a társaság középpontja, szellemi atyja, és a dialógusok valójában hosszúra nyúlt monológok, éppen úgy, mint amikor Lajos bácsi Jocóval beszél. Kucsera Tibor divatjamúlt, háromgombos öltönyt viselt, Jocó régi fényképeken látott ilyeneket, amikor mesteremberek vagy parasztok magukra öltötték egy rend ünneplőjüket, és az objektív előtt egy leheletnyivel jobban kihúzták magukat, mint az előnyös. Az öltözés akkor tűnt igazán meglepőnek, mikor Kucsera Tibor elmondta, hogy a baromfifeldolgozó alkalmazottja, a liba-kacsa részlegen dolgozik, egy forgótárcsás késsel metszi el a szárnyasok nyakát. A kerek penge sikít a pörgéstől, egész műszak alatt csordogál róla a hűtésre használt, véres víz. Csicsely András állt a kék, vasutas kertésznadrágjában, és azt felelete, hogy nem dolgozik sehol, hatvanegy százalékos, ennyit mondott, Jocó először nem értette, csak később jött rá, hogy a „hatvanegy” a leszázalékolás mértékét jelenti. (...)

Jocó próbálta, de nem bírta legyűrni a sértődöttséget. A büszke gazdát figyelte, Lajos bácsi sok időt tölthet itt, töménytelen munka van a házban és a kertben, nem csak gondoskodás látszik, de a speciális szakértelem is, nem valami hagyományos, konzervatív hobbikertről van szó, ahol évtizedekre visszatekintve is az a legizgalmasabb történet, hogy befészkelt egy egércsalád a régi gumicsizmába. Voith József, Szalma Lajos deklaráltan legkedvesebb unokaöccse még sohasem hallott róla, hogy Lajos bácsinak a nőkön kívül más őrülete is lenne, még arról sem tudott, hogy van hobbikertje, nemhogy ott lepárlókat és öntözőrendszereket épít. Nem úgy az itteni, mindenféle cimborák, akik nem először járnak itt, és nem tűnnek meglepettnek, sőt nem győzik érzékeltetni, mennyire komolyan veszik barátjuk hobbiját. Jocónak összeszorult a torka, hazavágyott. Aztán nem is haza, inkább vissza az albérletbe, Szegedre, a belakott életébe, a Gogol utcába, ahonnan bármikor leszaladhatott egy csípős sajtburgerért a Kárász utcába, vagy megállhatott az utcasarkon, a Lófaránál, hogy megnézze, ahogy az egyvágányos, öreg járat zörgő kocsijai a megállóban elkerülik egymást, esetleg, hogy keresztben, a Kálvária sugárúton, hosszas pihenés után elindul hosszú útjára, a temetők felé a hármas villamos, ott van srégen szemben egy ritkás, gondozatlan park, de mögötte már a Dugonics tér, az alulról megvilágított szökőkút, körben betűk, egy Juhász Gyula vagy József Attila idézet; nem emlékszik pontosan, melyik. Mielőtt eltűnt kedvenc utcájában, mindig visszanézett, és átjárta a fontosság érzése, a centrum biztonságot adott, és ő ott úgy érezte magát, mint egy védett odúban, mert jelölt, látható térben volt, volt valahol, nem satírozták le a térképről, mint most. Itt nem vagyok látható, gondolta. Magára nézett, a lábszárára, mintha valóban láthatatlan lenne, a környezet elnyelné, a pusztába évszázadok óta elbújni és meghalni járnak az emberek, a nem létezés és nem tudás hajthatatlan irgalma ez, és most ő, a kései, eltévedt örökös tovább hurcolja az érzék- és érzelemmentes, mérgező tradíciót.

A férjeket errefelé lemérgezték az asszonyok, a cián kioldódott a földben, és most visszaforog; megemésztődik az előző generációk elfeledett bűne.