Útirajz Beszámoló

Világok virágai
Sziget Fesztivál, 2009

Hiába unom, minden augusztusban újra kezdem a sóhajtozást és a mit sem érő elhatározásokat. Már megint kihagytam ezt is, azt is, ezúttal például az ukrán Haydamakyt, a spanyol La Troba Kung-fút, a Budapest Jazz Clubot úgy, ahogy volt, a Tzumo Electonic Dreamstől Balázs Eleméréken át az Oláh Dezső Septetig, a többit be sem merem vallani. Még több kitartás és

önfegyelem, kevesebb lazítás – az elhatározások ebben a hangvételben fogalmazódnak. Pedig hát hallgattam zenét fényes délután, este és éjszaka, így utolért a bőség zavara is. Nincs mese, válogatni kell, félre minden egyensúlyozás és illendőség.

Maradok viszont, ahogyan a valóságban is maradtam két kedvenc helyszínemnél, egy kivételt azonban máris teszek. Jövő évi kulturális fővárosi szerepének előgyakorlataként Pécs több helyszínen is szervezkedett, a műdombbal övezett Amfiteátrumban például világzenei programot kínált. Itt lépett föl mindjárt szerdán, az első napon Oana Catalina Chitu (1); a lemezét már méltattam itt. Hetedik hónapos terhesen népszerűsítette a húszas-harmincas évek Bukarestjének éji zenéjét, és még éjfélkor is maradt kedve és ereje egy kis beszélgetésre. Elmondta, hogy a nosztalgiát a szüleitől hozta. Édesanyja családját alaposan meghurcolta az előző rendszer, neki ezért

volt oka a múltba fordulni. Édesapja viszont falusi vendéglősként és a borozgató társaság lelkeként énekelve idézte föl estéről estére a letűnt világ hangulatát. Oanának talán már gratulálhatunk is a második gyerekéhez, miközben ő egyszerre tekint a múltba és a jövőbe: ugyanannak az időszaknak ezúttal a bukaresti lautar, vagyis cigányok által játszott zenéjét dolgozza majd föl zenekara hű kíséretében.

Tehetség és lelkesedés

Ha már Pécs, ugorjunk egy nagyot délkelet-bulgáriai testvérvárosába, Szlivenbe. Ami Pécsen a Misina tető, az Szlivenben a Karandila, csak éppen kétszer akkora. Erről a hegyről nevezte el magát az évek óta szerte Európában – így a Szigeten is többször – koncertező helybeli roma fúvószenekar. Az együttes amellett, hogy sodró, ugyanakkor kulturáltan feszes játékával ostromolja a csúcsokat, ráadásul önnön utánpótlásáról is gondoskodik. Az én szívemnek a Karandila Junior (2) fellépése volt a fesztivál talán legkedvesebb koncertje. Egyszerre érezhettük meghatónak, mosolyogtatónak és szívmelengetőnek, ahogy a 7-17 éves gyerekek és kamaszok igyekeztek megfelelni a félrecsúszva feltolt napszemüvegben a színpadon folyamatosan fel és alá járkáló tanárbácsis vezetőjük szigorú elvárásainak. Ő pedig – Angel Tihaljev, a felnőtt zenekarnak is vezéregyénisége – egyszer elismerően bólogatott, miközben gyengéden, de határozottan idébb-odébb tolta megszeppent tanítványait, másszor meg, ha egy hang félrecsusszant, fejcsóválva fintorgott és a kottát böködte oktatólag. Amikor pedig egy-egy szólóra beszállt a bandába, a kisebbeken látszott az őszinte vágy: de jó volna egy kicsit rosszalkodni! De önfeledtségbe zuhannia csak a közönségnek volt szabad: tombolt, füttyögött, tapsolt és lelkesedett a minden korábbinál nagyobb sátor nézőtere. Péntek délutánra ez persze már nem számított újdonságnak a Roma Sátorban, ahol főleg a szép számú francia látogató fokozta nap mint nap, megújuló lelkesedéssel a hangulatot. Ott volt például egy nappal korábban a neve ellenére magyar Swing Manouche Project: ők szinte még bele sem kezdtek az első Django Reinhardt-szerzeménybe, és máris érezhettük, mennyire népszerű Franciaországban a mánus dzsessz. Az együttes lelkes tisztelettel és a várt virtuozitással hozta a stílus erőteljes lendületét, érezhettük, hogy csak a Roma Sátorban újoncok, nem általában a színpadon. Eleinte mintha egy kicsit meglepte volna őket az idő előtti zajos siker, de aztán hamar megfordult a szereposztás, és már ők fokozták és fokozták a lelkesedést, amely csak egy dolgot nem engedett meg: a meghittebb bárhangulatot, amely azért nagyon jót tud tenni ennek a zenének.

Kisugárzás

Ugyanezt mondhatom a szombat este fellépő Kaloomé koncertjéről is. Zenéjük finom részleteit, a dinamika megbúvó ízeit néha elfedte a nézőtér nagy hangerejű hálája. Szerencsére vérbeli profik, úgyhogy zenéjük emelkedett szépsége sem maradhatott észrevétlenül, pedig franciák lévén szinte hazai pályán csilloghattak.

Volt a fesztiválon olyan fellépő is, akinek már a puszta megjelenéséből karizmatikus erő sugárzott. A Világzenei Nagyszínpad egyik ismétlőjét, Tiken Jah Fakolyt tavalyelőtt nem láttam, így elementáris erővel hatott rám, amikor magas, finoman erőteljes termetével szinte beszakította a pódiumot. Képletesen értem ezt természetesen, habár tett néha olyan mozdulatokat, hogy úgy tűnt, mindjárt szerterepül ember, kábel, berendezés. Az elefántcsontparti zenész volt idén a reggae felelőse, és megint csodálkozva figyeltem magamat: úgy tűnik, ezt a zenét sem tudom megunni soha. Igaz, kell ehhez a jó minőség is, és szemlátomást a királyi testalkat sem árt.

Egészen másként volt hatásos az „erdélyi Buena Vista”, annak a talán kéttucatnyi zenésznek a műsora, akik közül a legtöbben korábban már felléptek külön-külön a Roma Sátorban, mint a palatkaiak, a szászcsávásiak, a nagybányaiak vagy a tavaly látott Varga István, „kis Csipás”. Életek éneke (3, 4) című, korábban kilencrészes tévésorozatban rögzített produkciójuk minden volt, csak nem idejét múlt, és öröm volt hallgatni a cigány, a magyar, a román zenei motívumok szépséges összefonódását. Az „igazi”, a kubai Buena Vista (6) is meggyőzően válaszolt a kihívásra, de azért érződött, hogy egyre fogynak a csapatból a régi nagy öregek, és az utánozhatatlan, puha báj és a lágy derű mintha lekopna a zenéjükről, hiába minden kiemelkedő tudás és igyekvő odaadás.

Jönnek az arabok

Jönnek, mégpedig egyre nagyobb számban – habár a világzene berkeiben nehéz és teljesen fölösleges is számon tartani születési helyeket, származásokat. A Kaloomé vagy a barcelonai 08001 (5) arab énekese alaposan megszínezi mindkét együttes zenéjét – az utóbbi nálam az év kedvence, öröm volt hallgatni őket, nyugodtan emlegethettem volna a soknemzetiségű zenekart a tehetségek kissé esetleges és igazságtalanul rövid listáján. Az együttes furcsa neve valójában postai irányítószám, és a katalán fővárosnak arra a belső kerületére utal, ahol a soktagú csoport annak idején alakult, változott és formálódott, majd összeállt. Négy énekes is fellépett a koncertjükön, és valami meghatározhatatlan nemes tisztaság érződött a játékukon a jófajta lüktetés és a sokszínűség mellett.

Aztán itt volt megint a Saint-Étienne-i N&SK: náluk is képviseltetik magukat a második-harmadik generációs bevándorlók. Tavaly óta sokat finomodott, hagyományos, mondhatni, arabos hangzásokkal színesedett a zenéjük, megőrizve szerencsére a ska (esetükben és a nevükben N-nel jelölt nomád) lendületét. És fellépett – sokadszor – Khaled, aki meglett férfiúként immár elhagyta a legényes-haverkodós Cheb szócskát a neve elől, viszont a könnyebb és slágeresebb poplemezek sora után most visszatérni látszik az észak-afrikai hagyományokhoz. Annak idején rajta keresztül ismerhettük meg itt, Magyarországon az algériai rai zenét, amelyet most másfajta (pl. marokkói gnawa) tradíciókkal ötvözött táncos megelégedésünkre.

A leginkább átütő újdonság azonban a Speed Caravan volt. A zenekar lelke, az elektromos lanton (pontosabban udon) játszó Mehdi Haddab hihetetlen lendületet diktált, és nagyon messzire elkalandozott az arab dallamoktól – egészen a régi és újabb angolszász rockzenéig. Újszerű, bátor, kemény muzsikát hallottunk tőle.

Erő és életöröm

Fogynak, kopnak a jelzők, csak én nem fogyok ki a dicséretből.

Az imént a Világzenei Nagyszínpad körül időztem, de visszatérek még egy körre a Roma Sátorba, ahol szintén jelen volt a ska, mégpedig kissé meglepő módon Belgiumból érkezett. És ha az előbb keménységről írtam, maradok is a jelzőnél. Az Antwerp Gipsy Ska Orkestra (7), mint a nevéből is kitűnik, úgy belga, hogy legalább annyira cigány, mégpedig kelet-európai, a zenéjében elsősorban balkáni, és igencsak erőteljes. Jól megjegyezhetőek, együtt énekelhetőek a dalaik, és ezt a közönség nem is volt rest kihasználni.

Azt, hogy a klezmer is tud vadítani, féktelenkedésbe vinni, és jól bírja az improvizációk szabadságát is, már két éve megtanultuk az Amsterdam Klezmer Bandtől, de az antwerpeni skazenészek is bőven merítettek ebből a zenei forrásból. A vicces nevű izraeli Oy Division (8) viszont lényegében kizárólag erre a hagyományra épít, amikor jiddisül, olykor oroszul előadott dalait hozza ellenállhatatlan lendületbe. Sistergés, tűzijáték – aligha csak az utolsó nap, a közelgő vég felfokozott kedélyállapota a felelős a messziről idehordott hasonlatokért. Elképesztő volt, ahogy ártatlan képpel, a száz évvel ezelőtti dallamokkal és zenekari fölállással képesek voltak eljutni az örömelvű, erőtől feszülő nyitottságig. Klarinétosuk pedig egyfajta fiktív, időben kissé eltolódott párbajt vívott a napokkal korábban fellépett Yommal, aki ilyen egyszerűen nevezi magát, viszont kiegészíti ezt „a klezmer klarinét új királya” jelzővel. Vakmerő vállalás, de mindent összevetve úgy tűnt, hogy nem lesz könnyű letaszítani a trónról. Ő igencsak kreatívan viszonyul a klezmer gyökereihez, és ahogy hallgattam szédelegve a zenéjét, már azt sem tudtam, merre járunk. Keleten? Nyugaton? A dzsessz világában? Na igen, hol máshol: őfelsége, Yom birodalmában.

Kovácsy Tibor

Fotók: Németh Dániel