Műút Könyvkritika

„Penyészországon is túl...”

Görög-Karády Veronika:
Erdős Lajos mesei világa és meséi
Népmesék Tyukodról
L'Harmattan – Nyitott Könyv Kiadó, Budapest, 2009. 210 oldal, 2300 Ft

A Tüne ragadványnevű Erdős Lajos négy ízben (1956-ban, 1961-ben, 1984-ben és 1985-ben), más-más gyűjtőnek elmondott meséit tartalmazó kötet furcsa keveréke a felnőtteknek szánt mesegyűjteménynek és az etnográfiai forrásközlésnek; mintha a szerző – egyébként már korábban megjelent – tanulmányának illusztrálásaként közölné az idős mesemondó történeteit. Mielőtt azonban rátérek az ebből fakadó problémára, érdemes megvizsgálni, hogy mik is ezeknek a meséknek a jellegzetességei.

A vegyes házasságból származó Erdős mesekincsét édesapjától, a tyukodi kondástól és gulyástól szerezte („fogta meg”), aki éjszakánként a tűz köré gyűlő családját szórakoztatta tréfás történetekkel és tündérmesékkel, majd a cigánytelepen élő más mesemondók (Fábián Árpád, Becző Zsigmond és Bajnai Ferenc) történetein okulva lassan ő is rászokott a történetmondásra. Tíz gyermeke mellett igazi hallgatóságát azonban felnőtt férfiak alkották: kubikosként munkásszálláson lakott, és vitathatatlan győztese volt az éjszakába nyúló meseversenyeknek. (Későbbi munkahelyére is e tehetsége miatt csábították el.) Ennek ellenére a lejegyzett húsz mese (és változat) közül csak kevés tartalmaz pajzán jeleneteket. Ilyen például Az ördöngös szolga, melyben a kópé főszereplő igen drasztikus módszerekkel dönti romba a gazda feleségének és a papnak a románcát – a skála az egyszerű csínytől egészen addig terjed, hogy a fiú a „pap mesterségét cakumpakk késsel levágja” –, majd innen szabadulva később nem átall egy menyaszszony helyébe a nászéjszakán „egy nagy borzasztó szarvas kost” állítani. Sőt sok esetben, például a Betyáros című mesében tompít egyes részleteken (elhagyja meséiből a szokásos kínzási módok ecsetelését) vagy megváltoztatja a tabusértő személyét (a mesetípustól eltérően nem a feleség, Tündér Eliza hagyja faképnél urát, hanem a hős unja el a házasságot és terhes feleségét). Ezt talán indokolja az a tény, hogy Erdős igen kötődött a családjához (gyermekeit mind iskoláztatta is), és értékválasztásában a hagyományos paraszti és református erkölcsi normákat követte. Nem kedvelte különösebben a telepen eluralkodó szabados életformát sem; ezek után nem meglepő, hogy a ritkán előforduló cigány szereplők nem mindig hordoznak pozitív jellemvonásokat.

Erdős meséinek építőkockái a hagyományos közép-kelet-európai toposzokból származnak. Szerepelnek hét, tizenkettő és huszonnégy fejű sárkányok, táltos lovak, vasorrú bábák, boszorkányok, háromnapos esztendők, van hamuban sült pogácsa és égig érő fa, forrasztó víz és élesztő fű. Megelevenedik Tündér Ilona, Borsszem Jankó, a Fehér és a Fekete király, illetve Mirkó királyfi (a síró-nevető szemű király legkisebb fia) története, de olvashatunk olyan tradicionális meseirodalmi szüzséket is, mint a szorgalmas és a rest lány esete, vagy az öreg halász, az aranyhalacska és a nagyravágyó feleség a Grimm-testvérek nyomán elterjedt példázata.

Erdős igazi erőssége elsősorban a sokszínű és változatos mesekezdés (például: „bunza, bunza, köpenyeg, hazudok, ha vón' kinek”), az egyedi képalkotás (az idős király leányait, hogy ne menjenek férjhez, egy háromszázhatvanhat méter magas „filegórába” [filagóriába, vagyis kerti lugasba] zárja), illetve a modern elemek beépítése a varázstörténetekbe (a királyt szörnyű helyzetéből megmentő mesehős telefont szereltet be őrhelyére, amit – afféle korai mobilként – az uralkodó még a templomba is képes magával vinni). A gonosz asszonyok (boszorkák) tepertővé égnek, a feladatokat (próbákat) emlékeztetőül papírra írja fel a fiú, s a kiscsikónak és gazdájának nemcsak az Üveghegyen, hanem „Penyészországon” is keresztül kell mennie („két napig mindig mosták magukról a penészt lefele, amíg magukhoz tudtak térni”), hogy a Kaszaországot is átszelhessék.

Erdős fordulatos és ízes beszédű mesemondó, aki azonban maga is tisztában volt korlátaival („csak jobb szókincs kellene hozzá, mint amilyen van”). A mesék elmondása során olykor szavakat tévesztett, vagy megbotlott a nyelve – ami élő beszédben természetes. De ez nem tartozik a meseolvasó utókorra, és rejtve is maradna előttünk, ha – valamilyen, általam ismeretlen és nehezen érthető szempontot követve – a könyvben nem maradtak volna benne szándékosan e bakik. Míg a szintén a L'Harmattan Kiadó által 2004-ben megjelentetett Babos István meseválogatásnak volt szöveggondozója és lektora, e kötetben ilyet nem találunk. Nem hiszem, hogy a mesélő által szinte azonnal javított nyelvbotlások elhagyása bármilyen szigorú elvet sértett volna – még akkor sem, ha a szerző forráskiadványnak tekinti művét. Ha viszont manapság tudományosan indokolható, hogy egy szövegben „izék” és lenyelt félszavak is szerepeljenek, akkor a magyar néprajztudomány „idegenbe szakadt nagyasszonyától” is elvárható, hogy forrásjegyzékét és hivatkozásait tüzetesen átnézze és kijavítsa. De legalábbis ne alázza meg idős adatközlőjét azzal, hogy rossz színben tünteti fel.

Dékei Kriszta