Útvonal Tudósítás


Nehéz pályák
Roma válságmenedzselés – cigányok nélkül



Szeptember 15-én a nyolcadik kerületi Mátyás téren, a Kesztyűgyár Közösségi Házban mutatta be novemberben induló Nemzetközi Navigátor programját egy hazánkban is működő vezetőképző szervezet. A rendezvényt a „Kihátrálás a polgárháborúból – A roma válságra adott

válaszok” címmel harangozták be, de a jó szándékú kezdeményezés inkább a cigányság mögüli sokadik – magát segítőnek álcázó – értelmiségi kihátrálásként hatott.



Egy újabb, eleve kudarcra ítélt kísérlet,

amikor magasan képzett, jól fizetett entellektüelek felülről, az érintettek megkérdezése nélkül akarják megoldani a „cigányügyet”. Mi sem jellemzőbb erre a hozzáállásra, mint hogy a fiatal roma vezetők „fejlesztését” beharangozó beszélgetésre éppen csak cigány értelmiségieket felejtettek el meghívni. Ez kivált annak tükrében felettébb érthetetlen, hogy az összejövetel tulajdonképpeni célja az volt, hogy ország-világnak bejelentsék, három tehetséges roma fiatal vehet majd részt ingyenesen a novemberben induló Common Purpose Nemzetközi Navigátor elnevezésű programjában. Szerencsére, ha nem is a szakértők, hanem az érdeklődők között, akadt két talpraesett, cigány származású, az egyetemet mostanság befejező lány, akik közül az egyik epésen kikérte magának mindezt, egyúttal keserű tapasztalatairól is beszámolt a roma értelmiségiek elhelyezkedési lehetőségeit illetően.

Így aztán a pulpituson Iványi Gábor, a Wesley János Lelkészképző Főiskola rektora, Ivády Gábor, Ivád község polgármestere és Holtzer Péter közgazdász, a Kilábalás című tanulmány egyik szerzője beszéltek el egymás mellett, merthogy alig akadt valami, amiben egyetértettek volna; hacsak abban nem, hogy a roma válságból kivezető utak (ha vannak egyáltalán) pillanatnyilag majdhogynem járhatatlanok és – geometriai hasonlattal élve – legfeljebb a végtelenben találkoznak.

A témában hármójuk közül a legnagyobb tapasztalattal és empátiával rendelkező Iványi Gábor a maga szelíd és keresztényi módján mosta meg a falujában szociális segély helyett a közmunkát preferáló ivádi polgármester fejét. Iványi szerint a cigányság helyzete ma lényegesen rosszabb, mint a szocializmus idején, amikor még valódi munka- és kereseti lehetőségek nyíltak meg a cigányok tömegei előtt. Szerinte a közmunka egy rossz (szükség)megoldás, ami nem szünteti meg, legfeljebb elodázza a bajt, romák generációit kényszeríti vegetáló gettólétre. A lelkész a cigányok nagy íróját, Lakatos Menyhértet idézte, aki még az „átkosban”, az 1980-as években, azt találta mondani egy pártfőembernek – merthogy természetesen akkor is mindenáron domesztikálni, akarom mondani asszimilálni akarták a cigányokat –, hogy a cigányügyben csak két út van: „Vagy kiirtanak, vagy eltartanak bennünket”. Iványi úgy érzi, a fő kérdés továbbra is az, ami évtizedek, évszázadok óta: vajon a cigányság része-e a magyar társadalomnak. A szociális támogatás (segélyezés) nem kegy, hanem össztársadalmi kötelesség (egyben önvédelem) a mélyszegénységben élőkkel – cigányokkal és nem cigányokkal – szemben egyaránt. Ezt hosszú távon csak munkahelyek teremtésével lehet kiváltani, időszakos közmunkával aligha.

Másként látják ezt persze a magyar vidék kistelepülésein, így a Heves megyei Ivádon. Ivády polgármester büszkén és magabiztosan számolt be arról, hogy a 400 lelkes településen két éve közmegelégedésre módosították a helyi szociális rendeletet, miszerint a folyósítás feltétele, hogy a segélyezett járassa iskolába kiskorú gyermekét. A rendelet szerint a község képzettségüknek megfelelő munkát ad a segélyezetteknek (a segély helyett), és egy nyolcórás munkanapot ötezer forinttal számolnak be. Így, aki dolgozik, hangsúlyozta a polgármester, kétszeresét keresi, mint amit segélyként kapna kézhez.

Ha valakinek esetleg illúziói lettek volna a jövőt illetően, Holtzer Péter gondolatai alaposan fejbe kólintották. A nyugdíjkérdés nemzetközi tekintélyének számító fiatal közgazdász, hasonlóan Iványi teológushoz, nem a közmunkában látja a megoldás. Elmondta, hogy a polgárháborús helyzet feloldása, a roma válság kezelése elsősorban a magyar állam dolga lenne, de „hogy mi legyen nálunk a cigányokkal, arról az államnak dunsztja sincs”. „Padlón van az ország, és a gazdasági helyzete tartósan így is marad. A cigányság évtizedének a közepén vagyunk, és mindenhol rosszabbul mennek a dolgok” – jelentette ki a Kilábalás tanulmány egyik szerzője.

A tudósítót a rendezvény után a Common Purpose egyik munkatársa beavatta: a honi zavaros viszonyok ismeretében a cigány politikusok közül nem mertek senkit meghívni, majd mosolyogva megkérdezte, hogy ezek közül szerinte mégis, kit kellett volna?

A választ az olvasó fantáziájára bízom.




A fotón: Holtzer Péter, Ivády Gábor, Iványi Gábor és Ertsey Katalin

Fotó: Váraljai Szandra




„Minél nagyobb arányban végezzék el a középiskolát”
Holtzer Péter közgazdász a képzés fontosságáról


A nagy visszhangot kiváltott Kilábalás című tanulmány, amelynek a romák helyzetével foglalkozó fejezetét ön írta, a diagnózis mellett javaslatokkal is él. Melyeket tartja a legfontosabbnak ezek közül?

A prioritás, hogy a roma gyerekek minél nagyobb arányban végezzék el a középiskolát és legyen esélyük a munkaerő-piaci elhelyezkedésre. Ennek érdekében fontos, hogy elsősorban az általános iskola sikeres, a továbbtanulás lehetőségét fenntartó, időben történő elvégzésére lehetőség nyíljon. Szükséges, hogy a kis községekből is eljussanak az iskolába, lehetőleg működjön ezeken a helyeken is általános iskola, vagy rosszabb esetben jöjjön létre olyan kistérségi együttműködés, amely a kisgyermekek eljuttatását elfogadhatóan megoldja. Ne kelljen a gyereknek túl sokat utaznia, illetve várni feleslegesen az iskolavégzés és a hazajutás között, vagy annak alternatívájaként gyalogolnia. A községekben élő romák magas aránya miatt a vidéki iskolák bezárása nem járható út, még akkor sem, ha hatékonysági szempontok szólnak emellett. Cél, hogy a roma gyerekek minél kevésbé szegregált iskolákba, osztályokba járjanak. Szegregált települések esetén ez többé-kevésbé adottság, amelyen nehéz változtatni, de a városok esetében már törekedni kell az integrációra.

Családi pótlékot csak az a szülő kaphatna, aki iskolába járatja a gyermekét. Ebben a javaslatukban burkoltan benne van a közvélekedés, hogy a cigány asszonyok csak a segélyért szülnek.

A családi pótlék iskolába járáshoz kötése és az iskolába járás költségeit mérséklő természetbeni juttatások hosszabb távon növelhetik a magasabb végzettségűek arányát. A családok szintjén is szükséges lehet a beavatkozás. Messze nem azonosulunk azzal a túlzó általánosítással, hogy úgymond a segélyért szülnek a cigányok. Mégis javasoljuk annak ismételt megvizsgálását, hogy ha a családi pótlék fizetése a gyermek iskolába járatásához lenne kötve, vagy a segélyezés egy része az iskolába járatás költségeinek átvállalására, természetben juttatására irányulna (közlekedés, étkeztetés, felső tagozatban már esetleg kollégium), annak milyen húzóhatása lenne.

A tanulmány ugyanakkor mintha ellenezné a romák pozitív diszkriminációját.

A középfokú, és még inkább a felsőfokú oktatás esetében fontos a pozitív diszkrimináció alkalmazásának alapos megfontolása. Jól látható módon ma mind a foglalkoztatásban, mind az annak előfeltételét jelentő oktatásban olyan mértékű elmaradás és problémák vannak, amelyeket kis lépésekkel, „organikusan” kérdéses, hogy mikorra lehet orvosolni. Amennyiben egyáltalán lehet. Azonos feltételek esetén a hátrányos helyzetű és hátrányosan megkülönböztetett roma kisebbségnek enyhe előny biztosítása ezen lendíthet valamelyest. Ugyanakkor a nemzetközi (elsősorban amerikai) tapasztalatok rendkívül vegyesek, és jól mutatják ennek veszélyét is. A többségi társadalom, még annak nem rasszista vagy előítéletes része is rossz szemmel nézheti az ilyen típusú megkülönböztetést és ezáltal ellene fordulhat a tőle egyébként elvárható proaktív magatartásnak. Ezért a felvételi kvóták esetében megfontolható egy enyhe pozitív diszkrimináció, de célszerű ezt eleinte alacsonyan tartani, és különösen az esetleges visszaélésekre komolyan odafigyelni. Ezzel egyidejűleg azonban a vállalati szektortól, az üzleti élettől egyértelműen és vita nélkül elvárhatónak tartjuk azt, hogy az alkalmazási diszkriminációt csökkentse, a megfelelő képzettség esetén a roma jelentkezőket egyformán bírálja el.

A munkáltatók társadalmi szerepvállalása fontos részének tartjuk azt, hogy a korábban említett pozitív szerepmodell kialakításának lehetőségét elősegítsék és erősítsék: lehetőségeik szerint a mainál jóval nagyobb számban alkalmazzanak romákat is, hogy láthatóvá váljék számukra – és követőik számára – a képzés értelme.