Műút Zenekritika

Természetes színezékkel
Három világzenei lemez

Amadou & Mariam: Welcome To Mali: Because, 2008
Khaled: Liberté: Wrasse Records, 2009
Kaloomé: De otro color: Naive, 2009

Nehéz megmondani, hogy vajon miért pont Mali az a nyugat-afrikai országok közül, ahonnan a legnagyobb számban kerültek be zenészek a világ legismertebb előadói közé. Nyilván az ottani zenei főirány a ludas ebben, az a többek között gitárokra is jól adaptálható dallamos, kicsit szomorkás „mali blues”, amelynek olyan jól ismert előadói voltak és vannak, mint Salif Keita, Ali Farka Touré, Boubacar Traoré, Rokia Traoré, Issa Bagayogo vagy Toumani Diabaté. Nem mintha a szomszédos országok zenei világa gyökeresen eltérne az ittenitől, hiszen a határokon túl is játsszák ezt az álmodozó-mesélgető zenét, amelynek ideális kiegészítője, sőt alighanem egyenesen ihletője és forrása a különleges helyi pengetős hangszer, a kora. De valahogy mégis Mali fővárosa, Bamako vált a közeli és távoli környék központi zenei találkozóhelyévé, innen rajzottak aztán ki a hírességek, köztük Mariam Doumbia és Amadou Bagayoko. Némelyiküket egy-egy ismert nyugati zenei nagyság is segítette karrierjük első lépcsőfokain, ahogy Amadounak és Mariamnak is jót tett, hogy pár évvel ezelőtt megkedvelte őket és az előző lemezük (Dimanche a` Bamako – Vasárnap Bamakóban) munkálataiban is részt vett a zenei internacionalizmus élharcosa, Manu Chao.

A páros mindkét tagja világtalan, a fiatal vakok helyi intézetében ismerkedtek meg, és miután Amadou mögött már komolyabb gitáros múlt állt, Mariam pedig főleg családi ünnepeken énekelt dob-, pontosabban dzsembékíséret mellett, közös munkába kezdtek – immár vagy huszonöt éve. Felvételeik már egy ideje ott vannak a nemzetközi világzenei piacon, miután sokáig saját maguk árulták csupán kazettán elérhető dalaikat Maliban és a szomszédos Bourkina Fasóban, illetve Elefántcsontparton.

A zenéjüket többnyire sajátosan nyugat-afrikaias dallamvilág, viszont nyugatias hangszerelés jellemzi – könnyed, jól táncolható dalok, amelyeknek a hátterébe a mindenkit Maliba invitáló új lemezen visszalopakodik egy sor jellegzetes afrikai hangszer, mint például az említetteken kívül a marimbaszerű balafon. Minapi fellépésükön a Sziget Fesztiválon ezek a hagyományos ízek nem igazán jelentek meg – valószínűleg eleve meghittebb körülmények kellenek hozzá, hogy az efféle finom részletek egyáltalán érvényesülhessenek. Az új lemez dalai eléggé egységesek hangulatukban és stílusukban is, és a hallgató arcára önkéntelen mosolyt rajzoló derűs hangulatukból ki sem derül, hogy többnyire valami egyszerű tanulságot, kegyes hétköznapi jó tanácsot tartalmaznak a „hogyan legyünk jók” témakörben, amit táncritmusban aligha esik nehezünkre tudomásul venni.

* * *

Az algériai énekesnek már a köztes Best of válogatást megelőző 2004-es albumát is mindenki egyfajta visszatérésként ünnepelte, miután „a rai királya” – ahogy az efféle tisztségeket osztogató

sajtó emlegeti – valóban tett egy laza kitérőt a populáris-mulatós, teljesen elektronizált tánczene világában. Kétségtelen, hogy ez a könynyed kalandozás tovább lendített az ismertségén, és talán épp ezért engedheti meg magának, hogy újból bátrabban induljon el egy olyan úton, ahol nagyobb hangsúlyt kapnak a kifinomult részletek, az árnyalt megoldások, mint az, hogy gyors és ütős legyen minden dal.

Khaled Hadzs Brahim a nyolcvanas évek közepén távozott Algériából, ahol a muszlim fundamentalisták ellenségükké nyilvánították a világias, nyugati zenei elemeket magába szívó, az egyén szabadságát sugalló rai zenét, amelynek mi a magunk részéről ezennel az utazó nagykövetévé nevezzük ki. Már többször járt Magyarországon, és idén újból fellépett a Sziget Fesztiválon. Elképesztő hangja van, amelyet szégyentelenül a legvadabb hajlításokig, panaszos feljajdulásokig rezegtet, hogy aztán eksztatikus végletekbe hajszolja a hallgatóságát. Új lemeze már a címében (szabadság) a rai legfontosabb üzenetét hordozza, és ő maga is nyilatkozta, hogy a száz százalékos raihoz kíván visszatérni. Ez a felvétel szerkezetében is tükröződik: öt olyan darabot is hallhatunk, amelyet egy rövidebb előkészítő, felvezető rész, „intro” vezet be, megteremtve a várakozást, feszültséget és belső megtorpanást, amely után aztán kellő erővel robbanhat ki maga a dal a maga zsongító, elhúzódó lüktetésével. A másik jellegzetesség a sajátos egyiptomi zenekari hangzást nyújtó és valóban egyiptomi vonósok szerepeltetése, ami ünnepélyes komolyságot, tartást és erőt ad a bevezetőknek és a dallamok szüneteinek, fordulópontjainak is. Ezzel a lemezzel a korábban kiüresedni, elfáradni látszó Khaled visszafoglalta a helyét a világzene élvonalában.

* * *

Csak részben állíthatjuk, hogy harmadik lemezünkkel búcsút intünk Afrikának. Igaz, hogy a Kaloomé franciaországi, azon belül déli, perpignani, még azon is belül roma (indíttatású) zenekar, egyik tagja révén viszont fél lábbal afrikai földön áll. A zenekar egyik énekese ugyanis szintén algériai származású, és ez a tény érezhetően meghatározza a Kaloomé karakterét. A zenekar a flamenco és a Gipsy Kings által népszerűsített és némileg leegyszerűsített, elslágeresített katalán rumba határvidékén foglalt magának terepet, és ha figyelmesen hallgatjuk második felvételüket, amelynek a címe „más színűt” jelent – ez aligha utal másra, mint az együttes zenei világára. Az eredeti, flamencón és karibi ritmusokon, a feszes tapson és a gitár dallammentes ritmusjátékán alapuló katalán rumbától, az ottani cigányok által immár sajátjuknak tekintett stílustól tényleg különbözik ez a zenei világ. Például abban, hogy a hegedűszólam egyfajta különös, a dallam fölött úszó, nagyobb léptéket és íveket jelző, olykor szinte irányító erejű kíséretként jelenik meg. Második különlegességként pedig itt van az említett arab énekes, aki a saját zenei világát alakítja hozzá a dalokhoz, egyértelműen megőrizve eredeti sajátosságait, szenvedélyes, mégis lágy hajlításait. Miután a zenekar valamennyi tagja énekel, erős és karakteres hangzások töltik ki a dalokat, amelyek minden különleges ízük mellett mégis egyértelműen a katalán/dél-francia vidék

feszes cigány muzsikájának a darabjai, hiába saját szerzemények.

A szinte dühödt, ugyanakkor kissé nekibúsult szenvedélyt finomítja a flamencóénekes- és táncosnő, aki a lemezen értelemszerűen csak az első minőségében mutatja meg magát. Ez persze eléggé sajnálatos, hiszen lenyűgöző és felettébb vonzó színpadi jelenléte fontos eleme a Kaloomé élő fellépésének, miként ezt megint csak a Szigeten tapasztalhattuk (a zenekarral készült interjút következő számunkban közöljük – a szerk.).

KT