Műút Kiállításkritika

Fekete Nap

Roma képzőművészek tárlata
Ráczné Kalányos Gyöngyi, Oláh Jolán, Ferkovics József és Bogdán János Amigó kiállítása
Tűzraktér Független Kulturális Központ
(Budapest V., Hegedű u. 3.)
2009. augusztus 2–14.

„Auschwitz után nem lehet verset írni” – idézik oly sokszor Adorno elhíresült mondását. A többnyire félreértelmezett szentencia azonban nem a versírás (és tágabban a művészet) érvénytelenségére utal, hanem arra, hogy a költő (és művész) nem tehet úgy, mintha a borzalmak nem történtek volna meg. Ahogy Pilinszky János – aki a „hamuszín egeknek” maga is számos verset és egy oratóriumot „szentelt” – nyilatkozta 1980-ban: „Auschwitz után igenis lehet verset írni, és kell is. Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad. [Annak], hogy ember emberrel mit tehet, s hogy a világ azóta ki van téve egy koncentrációs univerzumnak”. A holokauszttal véglegesen elveszett az emberiség ártatlansága, az elképzelhetetlen tömeggyilkosságokra igenis emlékezni kell, hogy ilyen kataklizma soha többé ne történhessen meg.

A kérdés az, hogy miként mondható ki a kimondhatatlan, ábrázolható-e az iszonyat? A túlélő elsődleges forrása traumatikus tapasztalata, amely végigkíséri életét – az embertelenség művészi visszaidézése, Auschwitz jelenvalóságának realisztikus megragadása azonban csak keveseknek adatik meg (Kertész Imre is évekig írta az 1975-ben megjelent Sorstalanság című regényét). Személyes érintettség híján a holokausztról csak másodlagos forrásokból (visszaemlékezések, történelmi kutatások, fényképek, naplók) tájékozódhatunk – s e tudás alapján alakíthatjuk ki egyéni elképzeléseinket.

A 2009. augusztus 2-án, a roma holokauszt, a porrajmos emléknapján megnyíló kiállítás négy művésze közül kettőt emelek ki. Alkotásaik ugyanis két eltérő módszert, két eltérő művészi megközelítést példáznak. Ráczné Kalányos Gyöngyi döntően 2007-ben készült festményein a mesevilág és az emberiség évezredes történeti tapasztalata ötvöződik. Az aprólékosan megfestett figurális képeken nemcsak a lágerek és a deportálások képi toposzai bukkannak fel (rabruha és szögesdrót, csendőr és fegyver, bevagonírozás és sárga csillag), hanem „időtlen” kínzóeszközök is (forró vassal „sütögetett” áldozat, akasztás). Kalányos képeinek ereje éppen a kiszolgáltatottság, a számkivetettség, a fizikai és szellemi terror elemi erejű ábrázolásában rejlik – amihez közérthető, egy mai fiatal által is könnyen dekódolható, mégis megrázó képi elemeket társít.

A pécsi egyetem Művészeti Karán 2005-ben végzett és több művészeti ágban is otthonos (például verseket is író) Bogdán János Amigó kiállított grafikái az általános emberi szenvedés, a hiány, a töredezett emlékezet néhol absztrakt lenyomatai. A szinte üres, egy-egy amorf fekete formával „gazdagított” felületek, a több vonallal meg- vagy átrajzolt figurális elemek, az alaktalan vagy éppen gyermekrajzra emlékeztető testrészletek elhelyezése, a szimmetria és az aszimmetria játékos, mégis mélyen átgondolt rendszere sajátos mozgást visz a minimalista rajzokba. A szenvedés egyetemességének rendívül érdekes, igazi tehetséget sejtető rajzai e művek. Az üresség jeleinek befogadásakor képpé válik az iszonyat terheivel magára maradt emberiség végleges magánya – megidéződnek a „halottak magnéziumfényben”, s a perzselő Nap fényében örökre megdermedt áldozatok.

Dékei Kriszta

Ráczné Kalányos Gyöngyi festménye