Műút Könyvkritika

Vészhelyzet

Spiró György: Feleségverseny
Magvető Kiadó, 2009., 340 oldal,
2990 forint

Úgy tűnik, a kortárs magyar szépirodalom minden nyárra tartogat egy-egy olyan alkotást, amely problémaérzékenységével sokáig fogva tartja olvasóját. Számomra tavaly ilyen intellektuálisan „lebilincselő” olvasmány volt Závada Pál Idegen testünk című regénye, amely – mint arra Ménesi Gábornak a Bárka folyóiratban közölt kritikája is rámutat – az 1940-es évek traumatikus eseményeire fókuszálva ábrázolja a korszak politika-, eszme- és mentalitástörténeti diskurzusának heterogenitását. Nem is akármilyen prózapoétikai megoldások révén. A cselekmény linearitásának megtörése és az állandó nézőpontváltások ugyanis arra kényszerítik az olvasót, hogy belehelyezkedjen a folyamatosan váltakozó szólamokba, vizsgálja felül passzív múltszemléletét, s valamiféleképpen osztozzon a felelősségben. E fogások révén válhatott lényeges befogadói tapasztalattá a kirekesztés általános processzusaival való szembesülés – s nyílhatott tág tere annak, hogy az ember elmorfondírozhasson az üldözötté, illetve üldözővé válás dinamikáján.

A Feleségverseny nem kevésbé gondolatébresztő. Szemben ugyanakkor Závada alkotásával, itt a cselekmény az elképzelt jövőben – a 21. század középső harmadában – játszódik. Márpedig szilárd, rögzített pontok híján csaknem korlátlanul csaponghat a képzelet. Például: a kelet–nyugat törésvonal mentén kettéválik az Európai Unió, az ország gazdasága a kábítószerként felhasznált „génkezelt parlagfű” termesztésére épül, politikai életét a „parlamentáris anarchia” viszonyai uralják, s teszik áttekinthetetlenné. Területéről ekkorra már rég kiűzték a zsidókat, így a gyűlölködés korlátlanul irányulhat a romák ellen, akik – a cigányháborúvá terebélyesedő konfliktusok folyományaként – kikiáltják önálló államukat. Utóbb megalakul a Magyar Kommunista Királyság is, amelynek vezetője – III. József, a Duna műjegén megkoronázott egykori villanyszerelő – egy televíziós valóságshow keretében választ magának feleséget: az esetlen és buta, ám végül mégis befutó Vulnera Renátát.

Hogy a Feleségverseny által kínált vízió mennyiben elrugaszkodott napjaink magyar viszonyaitól, végig az olvasó döntésére van bízva. Ha a regénynek az állítását veszem alapul, hogy a „felheccelt lakosság 49 százaléka volt cigánygyűlölő, további 27%-a nem szerette őket” (145. oldal), akkor napjaink attitűdméréseinek eredményei köszönnek vissza. Ezek közül csak egyet kiragadva: a Publicus Intézet közelmúltban végzett reprezentatív vizsgálatában a megkérdezettek 81%-a bizonyult cigányellenesnek. S ha részben más okból is, de emlékezetes lehet még a Nézőpont Intézet nem túl távoli, széles körben vitatott kérdése, amelyre a válaszadók 91%-a felelt úgy, hogy a „cigánybűnözés” jelensége létezik; illetve a megkérdezettek 77%-a vélekedett akként, hogy a romák hajlamosabbak a bűnelkövetésre, mint a nem romák (Mintavétel – Előítéletesség-kutatás Magyarországon és Európában, Amaro Drom, 2008. nov.).

Hasonlóan nem követel túlzott merészséget, hogy a szélsőjobboldal immáron EP-képviselői helyekben is realizálódó honi térnyerésére asszociáljak annak a regénybeli politikusnak az ambíciói kapcsán, aki örökletes diktátori hatalmát „a cigányellenesség ideológiájára támaszkodva” (178. oldal) szeretné létrehozni. Sajnos nem tudok nem gondolni napjaink rasszista gyilkosságsorozatára, amikor azt olvasom, hogy „vannak önjelölt halálosztagok, és cigányokra vadásznak” (114. oldal). Ezek a szövegrészek tehát nem tesznek mást, mint a jelenlegi társadalmi viszonyokból kiindulva, azokat már-már sebészi pontossággal diagnosztizálva fogalmaznak meg, prognosztizálnak – afféle utolsó utáni figyelmeztetés gyanánt – egy lehetséges, ám felettébb elrettentő kimenetelt.

Nagyobb lehet viszont a befogadó dilemmája a Spiró-utópia talán két legprovokatívabb „jóslata”: a polgárháború kitörése és az önálló cigány állam kikiáltása kapcsán. Ami az előbbit illeti, a korlátozott polgárháború színhelye a Szent István park – a cigány hadviselő fél a Duna park kávéházban rendezi be főhadiszállását –, s ahogyan azt a fegyveres konfliktusoknál már megszokhattuk, a véres harci cselekményekről folyamatosan tudósítanak a világ nagy hírcsatornái. A honi interetnikus villongásokat kiterjesztő jóslatokról persze nem itt lehet először hallani – akár találomra is jó néhány nyilatkozat juthat az ember eszébe. Tavaly novemberben például Popper Péter vélekedett úgy a Népszavának, hogy „nagy mázlija lesz Magyarországnak, ha nem tör ki egy cigány polgárháború”, amely szerinte „helyi villongásokkal kezdődik majd”. Ladányi János szociológus pedig először egy év eleji rádióinterjúban figyelmeztetett arra, hogy meg kell fékezni a többség és a romák szembeállításának folyamatát, „mert különben ebben az országban polgárháborús helyzet fog kialakulni”; majd a Hírszerzőnek beszélt arról, hogy „ennyire veszélyes még soha nem volt a helyzet”. Ha úgy veszem, Spiró regényében ezek a „próféciák” realizálódnak – persze megannyi szándékos túlzással vegyítve.

Nem kevésbé meredek ügy az önálló roma állam majdani megalakulására vonatkozó felvetés. Az elképzelt „Cigányország” – Roma-

nisztán – Békés megyében jön létre, „ahová a román, ukrán, szlovák, lengyel, bolgár és szerb cigányokat is átdobták. Békés megyéből minden nem cigány magyar állampolgárnak el kellett menekülnie” (131–133. oldal). Számomra azért is különösen zavarba ejtő ez a jóslat, hiszen a romák eltávolítása-deportálása és elkülönítése a cigányellenes konstrukciók egyik legmasszívabb eleme, amelynek képtelensége ellen magam is vagy tucatnyi privát beszélgetésen voltam kénytelen érvelni. Mire jó most mégis egy efféle vízió? Fontolóra venni az eshetőséget? Netán újólag rendszerezni az együttélés mellett szóló érveket? Nem tudom.

Hogy jót tesz-e egy közösségnek, ha kidolgozott karakterrel rendelkező csoporttagok szerepeltetése nélkül kerül központi szerepbe – bevallom, ezt sem tudom eldönteni. Az egy szem kivétel Csodatévő Csika bá, cigány maffiafőnök, aki a Vajdaságból „húszéves kora táján jött át Magyarországra, amikorra a cigány és magyar szegények öldöklése új dimenziót kapott: a magyar cigányvadász gárdák felfegyverzése teljessé lett, és a rendkívül rétegzett cigányságot mégis egyesítő nagy-cigány öntudat kialakítása, lovári nyelven való rögzítése és a cigányok felfegyverzése is lezárult” (139. oldal). Néhány oldallal később azonban megtudjuk, hogy nem sokkal Romanisztán megalakulása után – egészen pontosan „a Vajdák Főtanácsa első ülésén” – Csika bá merénylet áldozatává válik, ám a „babonás cigányok a sírjánál éjszakáznak hetekig, mert Csika bá csontjainak kisugárzása szerintük a reuma és az impotencia kezelésére egyaránt jó” (146. oldal).

Vajon miért kerülnek centrális helyzetbe a cigányok? Egyrészt lehet úgy érvelni, hogy Spiró regényének többes szám első személyű narrátora – az udvari történetírók csapata – csaknem végig egy olyan nézőpontból beszéli el az eseményeket, amely a tagolt, meganynyi dimenzió mentén rétegzett cigányságot amorf tömegként látja. S ezzel a Feleségverseny szembetűnően hasonló módon jár el, mint az Idegen testünk – arra késztet tehát, hogy az olvasó helyezkedjen bele egy olyan szólamba, amellyel egyébként aligha azonosulna, s próbálja meg felfejteni az ott keletkező-képződő gondolati struktúrákat, érvrendszereket. Igen ám, csakhogy – ellentétben a Závada-regénnyel – itt kizárólag egy szólam van. Számomra valószínűleg pont ezért tűnik inkább problematikusnak a „cigányok” csoportnév-gyűjtőnév folyamatos – s nemegyszer bizony öncélú – „szajkózása”.

Mindeközben persze egy sor képtelenség, túlzás, blőd állítás (lásd a romák siíta államvallásra történő áttérítése az USA támogatásával; hadban álló csapataik utánpótlásának biztosítása szlovák tengeralattjárók bevetésével) is megfogalmazódik a cigánysággal kapcsolatban, amelyeket aligha szabad komolyan venni. S mindez már átvezet a Feleségverseny egy további fontos hozadékához, amely nem más, mint a magyar szatirikus hagyományok méltó folytatása. A regény – hívja fel a figyelmet Vári György kritikája a Litera irodalmi portálon – az abszurd fantázia tobzódásával Hamvas Bélát juttathatja észbe, rezignált történelmi bölcsessége okán pedig Örkény Istvánt idézi. S persze itt van még Arany János költői beszélye, A nagyidai cigányok, amelyről az új uralkodó, Kegyes Jóság „úgy határozott, hogy Romanisztán túlérzékenységére való tekintettel az újabb kiadáshoz nem járul hozzá” (170. oldal), s amit aztán a cigányság vezetői is betiltanak.

Ha már a bevezetőben az Idegen testünk című alkotást említettem, zárásként is hadd utaljak erre a regényre, amely címével a nemzettestek egyesülésének, illetve szétszakítottságának problematikájára utal. Bár a Feleségverseny címe nem, de a főszereplő Vulnera Renáta neve meglepően hasonló irányú aszszociációkat indíthat el. A Spiró-regény utalásrendszerének alapját ugyanis II. Rákóczi Ferenc nevezetes, 1703-ban szövegezett kiáltványának kezdősora – „Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera…” („Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei…”) – képezi, amellyel a fejedelem a rendekhez és a külföldi hatalmakhoz fordulva indokolta felkelésének kirobbantását.

Hát igen, közös testünkön a sebek ma is könnyen kifakadhatnak – s mi más lehetne a feladatunk, mint hogy észleljük a veszélyt, s erőnk szerint, együttesen tegyünk azért, hogy semmiképpen se történhessen így.

Rácz Attila