Műút Kiállításkritika

Mit tudtok a nőkről?

Köztetek
Nőábrázolás a kortárs roma képzőművészetben
Válogatás a Romano Kher Képzőművészeti Közgyűjteményéből
Balázs János Galéria
2009. május 15.–július 23. (meghosszabítva)

A Steven Saylor regényeiben megteremtett ókori nyomozó, a beszédes nevű Gordianus egyik ügyében Róma hét előkelő hölgyét keresi fel, hogy kiderítse, ki a felelős szeretője haláláért. A nyomozás során rá kell döbbennie, hogy nemcsak kedveséről, (a szintén beszédes nevű) Kasszandráról nem tudott semmit, hanem képtelen kiismerni a hatalmasságok feleségeit mozgató érzelmeket, politikai és személyes motivációkat is. A transzállapotban jövőbe látó fiatal szeretőjéről kiderül, hogy valójában kém, a korábbi diktátor ledér és kicsapongó lányáról, hogy számító és hidegvérű gyilkos, a volt szeretőjét esztelenül gyűlölő és bíróság elé citáló szépasszonyról pedig az, hogy valójában mindig is imádta korábbi választottját. Ez utóbbi regényszereplő a nyomozó szemébe is vágja: „Azt hiszed, mindent tudsz, pedig az égvilágon semmit sem tudsz!”

A Balogh Tibor által válogatott, jól átgondoltan és egységesen megrendezett kiállítás majd negyven művén csakis nők jelennek meg – sokféle és változatos formában. Van köztük vágyakozó és szomorkodó, félénk és kacér, barátságos és huncut, részeges és dep-

ressziós, érzéki és kislányos, távolságtartó és hívogató, meggyötört és kifosztott, femme fatale [végzet asszonya] és szent. Még abban az esetben is, ha volt a képeknek valóságos modelljük (anya, anyós), világos, hogy a festmények nem a valóság „hű tükrei”,

hanem az adott képzőművész sajátos képi nyelvén megszűrt reflexiók, állapotrajzok. Olyan műalkotások tehát, amelyek történetesen nőket ábrázolnak – huszonháromféle „hangszínben”. A kiállító művészek között többségben vannak a férfiak, s mivel mindenről nem eshet szó, az igazságosság jegyében három férfi és három női alkotó műveit vizsgálom.

Az anyag legrégebben keletkezett műve Varga Lászlótól származik. A Cigányaszszony madárral (Romnyi csirikjásza, 1986) című, már-már archaikus stílusú festményen látható nemes tartású nő mandulavágású szeme a távolba mered, haja fekete kendőként borul homlokára, öltözéke egyszerű, egyetlen dísze a kép középpontján található arany fülbevaló. Az időtlenségbe dermedt asszony vállán, a kép terétől elfordulva kismadár üldögél. Az asszony ajkai enyhe mosolyra húzódnak, mintha a szoborszerű fenség játszana a nézővel. Elérhetetlen, megfoghatatlan és szabad – ezt erősíti a szabadság és függetlenség szimbólumaként ismert madár jelenléte is. A leginkább egy őszapóra emlékeztető, túlságosan emberi vonásokkal felruházott madár és az asszony bensőséges kapcsolata miatt a festmény értelmezési köre kitágul egyfajta férfi-női kettős játékosan bonyolult portréjává, amelyben felismerhető a vonzódás és távolodás, a menni és maradni paradox érzelmi kötődése is. A sóvárgás, a vágyakozás, a szenvedélyes érzékiség, a kiszolgáltatottság és feltárulkozás összegződik Szécsi Magda kicsiny grafikáján (Vágy, 1990).

A rajz igazi erőssége az érzelmi rétegzettség finom felmutatásában rejlik. A középpontba állított síró, szinte elaléló, meztelen női alakot a szexuális vágy démona öleli körül: egy kígyónyelvű, az asszony fekete hajából kibomló fekete alak. A nőt és a zsigeri érzékiség ördögét furcsa palást választja el a kívánt férfitól, akit egyiptomi papra emlékeztető fejformája, átszellemült arca mintegy kiemel a testi vonzódás keretei közül. A palásthoz kapcsolódó erek, pulzáló és vékony növények már-már megfogható szexuális testiséget kölcsönöznek a finom rajznak – ritka a képzőművészetben az ilyen őszinte, pőrén kitárulkozó, személyes és merész vallomás. Gyügyi Ödön különös, hosszúkás rajzain (Domina, Unikornis, Félelem) egy fordított világ képei jelennek meg. A társadalomban a mai napig alávetett helyzetű nők felmagasztosulnak, bálvánnyá, megközelíthetetlen és félelmetes istenné válnak, lábaik előtt pedig férfiak vagy szexuális jelentéstöbbletű állatok (egyszarvú) hevernek. A nagy mellű, alig felöltözött, testes és csábító asszonyok egyszerre vágytárgyak és egy szerep megtestesítői – olyan szerepé, mely akár valósággá is válhat, akárcsak a Gordianus nyomozásában felbukkanó színésznő esetében, aki nemcsak a színpadon, hanem a való életben is eggyé vált az istennő-szajha kívánatos alakításával.

A párkapcsolati érzelmek rejtett és bújtatott vagy éppen metszően éles ábrázolása mellett számos mű foglalkozik az élet más, tragikus „oldalával”. Bari Janó sötétbarna és rózsaszín, visszafogott, már-már monokróm színvilágú képén egy, a nézővel szemben ülő, kalapos fiatalasszony látható, előtte az asztalon apró pohár. A Depresszió megidézi ugyan a Henri Toulouse-Lautrec képein feltűnő, abszintos poharak társaságában üldögélő, magukba süppedt alakokat, mégis sokkal többet sejtet. Nem távolságtartó és hideg állapotrajz – átsüt rajta a művész érintettsége. A szétcsúszott, szomorú arc, a nő kissé görnyedt testtartása, az egyszerre vádló és védtelen tekintet csapdába csalja a nézőt: segítene, de nem képes ennek a túlvilági gyertyafényben lebegő, önnön halotti maszkját viselő alaknak. A gyászmunka, a halottól történő elbúcsúzás ritkán jelenik meg képzőművészeti alkotásokon – mintha áthághatatlan tabuk öveznék a témát. Ráczné Kalányos Gyöngyi „oltárképén” fiatalon elhunyt édesanyja jelenik meg (Anyám halála, 1990), amint három kis szárnyas angyal társaságában, kezével búcsút intve lebeg. Lába alatt, a földön apró fakereszt és sírhant – maga a szörnyű, de megmásíthatatlan valóság.

A megváltás és a földi léttől való megszabadulás víziója mégis keserű; a felfelé suhanó asz-szonyt ezen az úton is elkíséri az irtózatos vég oka, egy hatalmas és vörös rák.

Az Omara kék-sorozatából származó festmény (Ha újra kezdhetném, 1998) önarcképi vonásokat viselő nőalakja mintegy az időben sodródik és lebeg, vágyakozva tekintve a múltba („Mindent elölről szeretnék kezdeni, de másképpen. Ha vissza lehetne hozni a múltat – ennyire szeretném”). Maga a kép, a kezek elmosódó kontúrjai, a hullámzó hajzuhatag finom és metaforikus megvalósítása az elfolyó időnek, a kozmoszba vetett ember gyengeségének, és kissé el is üt a művésznő önéletrajzi vonatkozású, gyakran nyers munkáitól. 2008-ban az elsősorban a képzőművész szakma által olvasott internetes portálon, a Tranzitblogon Sugár János felvetette, hogy vajon mi az oka annak, hogy a kortárs művészek/művészettörténészek nem vesznek tudomást például Omara munkásságáról. (Ez mára már némiképpen megváltozott: idén tavasszal egyetlen roma művészként szerepelt az Óbudai Társaskör Galériában bemutatott Utómunkálatok – holokauszt-reflexiók című kiállításon.) Miután az írás linkje megjelent az Index.hu főoldalán, megszaporodtak a bejegyzések, s az átlagböngészőkből kitört a rasszizmus. A névtelenség mögé bújó kommentelők fröcsögése nemcsak Omara művésznői mivoltát és ezzel párhuzamosan a roma művészet létezését tagadta, hanem a szókimondó női viselkedésmód létjogosultságát is kétségbe vonta. Attól tartok, sajnos nagyon sokan vannak olyanok, akiknek lövésük sincs a női lélekről. Annyi biztos nincs, mint a szövevények hálóját végül mégiscsak felgombolyító regénybeli nyomozónak.

Dékei Kriszta

Gyügyi Ödön: Unikornis