Műút Kiállításkritika

Mütyürök a színpadon

Csalóka látszat / Simulacrum
Horváth M. Judit kiállítása
Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház
(1065 Budapest, Nagymező utca 20.)
2009. március 13.–április 26.

Otthonunkban mások is élnek, apró lények, saját szokásokkal, ceremóniákkal, kiismerhetetlen rokoni kapcsolatokkal. A cédéállványon három, egyenként öt centi magas kismackó (az egyik minden bizonnyal lány, mert kockás kötényruhája van, valamelyik medvebocsnak pedig még egy fél centi magas söröskrigli is jutott), két kisebb, szürke és fehér pamut egérke (név szerint Szuri és Szurinyuszi) lakik, akik álló nap egy olyan piciny tévét bámulnak, amelyet ha elforgatunk, hol egy torreádort, hol egy fújtató bikát mutat. A könyvespolcon két kis porcelánmacska egy hasonló méretű őzikével társalog, alattuk négy szomorú tekintetű, egymásnak támaszkodó facica üldögél, a szoba túlvégében pedig egy rézből készült karcsú kaméleon egy szaxofonozó gumimacira mered állhatatosan. Egyik-másik néha kirándul a gyerekszobába, s ott megbújik a majd’ húsz tagot számláló plüss macskacsaládnak (köztük a nagypapai szerepkört betöltő rókának) rendszeresített „alomban”, ahol olyan rég látott ismerőseivel is összefuthat, mint a karácsonyfáról megszökött, furulyázó porcelán angyalka vagy a kardját vesztett ólomkatona.

Horváth M. Judit fotográfiái éppen ilyen, évtizedeken keresztül összegyűlő, másnak talán giccsesnek vagy érdektelennek tűnő figurákon alapulnak, melyek „élő” voltukban is megjelennek a Mai Manó Ház kiállítótermében. A fa kazettába zárt mütyürkék valójában egy mindig változó színdarab épp pihenő szereplői, akik arra várnak, hogy a rendező kiszólítsa őket a rivaldafénybe, és felruházza őket a mese és a képzelet megannyi jelmezével. A beállításokról készült fotóknak nincs lineáris olvasatuk, minden történet- vagy mesemorzsa magában áll, s felfejtésükhöz – ahogy a kiállításhoz írt bevezetőjében a fotográfus is írja – mindenkinek a saját „ismereteit, érzeteit, előítéleteit” kell mozgósítania. Biztos vannak olyanok, akik a mesék világát komolytalan és gyerekes dolognak tartják, pedig „ha nem lennének mesék, fantáziánk, képzelőerőnk nem tudna kibontakozni. Mese nélkül saját világunkba lennénk bezárva”. De ha mégis akad olyan, aki nem szeretne leereszkedni a tudatalattival szoros kapcsolatban álló álmok világába, annak is érthetőek a mítoszok; a fotókon megjelenő motívumok (például dióbél, hajó, nyúl, koponya) ikonográfiailag annyira terheltek és archetipikusak, hogy felfejtésük mintegy a végtelenbe tágíthatja a képek olvasatát.

Az allegorikus-szimbolikus jelentésrétegek mellett sokkal fontosabbnak tűnik, hogy itt beállított, tehát megrendezett fényképekről van szó. A művész kiemeli a szereplőket megszokott környezetükből, megváltoztatja a hátteret és a méreteket, arányokat és képszögeket. Az egészen közelről készült, ravaszul megvilágított és kitűnően megoldott, a mélységi életlenség technikájával játszó színes makrófotók látványa valóban csalóka: egy olyan képi világ jön így létre, amely szabad szemmel nem érzékelhető, csakis a fényképezőgép lencséje előtt válik láthatóvá. Vagy másként: a fényképezőgép leheli bele az életet a kagylóba és virágba, s válik belőle női nemi szerv, feltárulkozó vagina, a kamera változtatja át a bronz állatkát repülő lénnyé (Szárnyas Kutya), az alulnézetből látható fa kisfiúbabát óriási és félelmetes totemistenné (Fa Jankó). Az apró tárgyakat a legtöbb esetben természetes anyag, levél vagy virág öleli körül, ezzel is a „valóság” felé tágítva a színpadképeket. A kiállítás egyik legjobb darabján több kép- és valóságsík látható: a kecses mozdulatú balett-táncosnő előtt apró levelű szobanövények fonnak oválisan kitáguló hálót, egyfajta alsó keretet, az erre felelő felső lezárást a fej fölött megjelenő, fordított glóriát formázó fénysáv, a hátteret pedig egy megkettőződött valóság, a táncosnő tükörképe adja (Tündér). A másik kiemelkedő fényképen egy egész közelről, felülről fotózott babafej látható. A Megsebzett Száj annyiban üt el a többi műtől, hogy bármilyen más, a teremtett valóságokat fókuszba állító képzőművészeti kiállításon szerepelhetne. A maszkszerű arc, a kiszolgáltatott testtartás és az üres tekintet egyúttal annyira emberi is, hogy bátran felléphetne egy-egy kurrens, az identitással vagy a társadalmi szerepekkel foglalkozó tematikus tárlat színpadán. Azt hiszem, kevesen jönnének rá arra, hogy a képen „csupán” egy egyszerű kis mütyür látható.

Dékei Kriszta

Holdbéli Csónakos

Páva Zöld

Tündér

Megsebzett Száj