Műút Színházkritika

Valaha gyermekek

Maladype Színház: Tojáséj

Thália Színház, Új Stúdió (1065 Budapest, Nagymező u. 22–24.)

2008. december 8. és 2009. január 21.

Négy férfi és négy nő (Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos, Páll Zsolt és Tompa Ádám) estélyiben, mai divat szerint (noha cipő nélkül). Mégis, mintha mindez nem most volna, vagy legalábbis nem itt; hanem valahol az időtlenben, a fizika törvényei szerint létező tereken kívül. Valahol tudat alatt; az ösztönök talaján. Ott, ahonnan a színház indul. Mintha ennek a nyolc embernek ez a másfél órája lenne csak, hogy megélje az életet.

„Valaha, valaha / gyermekek voltunk”, írja Weöres Sándor, az előadás címadója (mert egy vers a cím, az egysoros Tojáséj) egy másik, a színlapon nem véletlenül szereplő versében. Ez a „valaha” az előadás ideje: látszik már a csupasz lábakon, de látszik a hamar megkezdődő, sajátos székfoglaló játékon is. Belső szabályok szerint zajlik, végig feszültséggel telve; nem feltétlenül erotikával, inkább egyfajta kíváncsi ismerkedéssel, körbeszaglászással, félszeg érdeklődéssel.

Hamar előkerülnek a tojások – persze, utalás a címre is, de értelmezni oly sokféleképp lehet, ahányféleképp felhasználni is. Az eredet kérdése, a termékenység szimbóluma, a könnyűség, törékenység, pillanatnyiság megtestesítője (rokon vonások ezek a díszlettervező Katus György szép flamingóéival), amely tétet visz a játékba is: felelősséget ad a játszók kezébe. Persze nem nagyot: épp akkorát, amivel ki lehet tanulni a felnőttséget. Aki leejt egyet, „egy körből kimarad”, elsomfordál a vödörért meg a lapátért, és míg a többiek folytatják frivol táncukat, ő csak takarít. Az egyik előadásban a hibát ejtő színész már felkeltette annyira partnere érdeklődését, hogy az segítsen neki a felmosásban (milyen kis jelzése ez a bimbózó szeretetnek!) – a másikban még nem.

Mert ez az előadás is, mint a rendező Balázs Zoltán munkásságában oly sokszor, estéről estére változik. Csak néhány alapszabály kötött (olyanok, mint hogy ha egy lány feláll egy szék tetejére, biztosítani kell lába alá a többi széket), a többi magától jön, még az egymást követő zeneszámok sorrendje is Sáry Bánk aktuális kedvét tükrözi. A dramaturgiára azért igyekezett ügyelni a rendező: az utolsó zene mindig – mi más – a Bolero, s adott az is, hogy nagyjából mennyi idő teljék el egy-egy jelmezben. Ennek ellenére az előadások színvonala nincs biztosítva: gyökeresen eltérhetnek egymástól. Ha minden rosszul jön ki – unalmas például a zene –, veszve lehet az egész. Az egyik általam látott előadásról betegség miatt távol volt az egyik nő (Bakos Éva): hiánya természetesen megbontotta az egyensúlyt, megszüntette a színészek életkorának szimmetriáját is – hiányát küldte maga helyett a színpadra.

Most nem csak a rendező és a színészek ügye a színházi kísérletezés: a néző, ha mindegy is neki, hol tart rendezői jellemfejlődésében Balázs Zoltán, akkor is saját bőrén érzi a kísérlet esetlegességét. Mert ha egy este nem jönnek ki jól a mozdulatok, s ez felőrli a színészek hangsúlyos színpadi jelenlétét (ami itt maga az előadás főszereplője, tárgya és cselekménye), nincs szövegkönyv, ami elvinné a hátán az egészet. De ha jól állnak együtt a csillagok, nagyon szép dolgok születhetnek.

Például, ahogy a játszók kitanulják egymást, különféle aktusokkal párt választanak maguknak (hosszabb vagy rövidebb távra): szájból szájba csókolják a tojást vagy fújják az előadásban a tojással egyenrangú cigaretta füstjét, avagy segítik a másikat az átöltözésben. (Mintha volna, aki már evett a bűnbe ejtő almából, s volna, aki nem: van, aki felfedve testét csak leveti a ruhát, s idővel felveszi az újat, de van, aki szemérmesen takargatja magát.) A kollektív élmények mellett (mikor, mint a majmok, mindenki utánozni kezdi azt, aki a falnak vetette magát, vagy amikor valaki felmászik a magasba, s a közösség mámorító erejében megmártózva beleveti magát a többiek karjába) megjelennek a páros létezések is: egy-egy vad tánc, egy-egy mintha-szeretkezés, vagy akár egészen abszurd játékok, mint egymás fájdalomküszöbének tesztelése a cigarettával. Persze megjelennek a „hímek” párharcai is, de cseppet sem szakítva az eddigi könnyedséggel és erős esztétikummal – ráadásul hamar feloldva az egészet valami bugyuta, önfeledt játékkal. S a legjobb, hogy mindez korántsem csak leírva működik: a színészek úgy élik meg a mozdulatszínház minden elemét, hogy az mindvégig elemi erővel árad a nézőtér felé is.

Pengeélén táncol a Maladype a Tojáséjjel – igen, valóban tojáshéjon lépkednek. Sem hallgatólagos, sem kimondott szabálya nincs annak, hogy megengedhető, elfogadható-e, ha két előadás közt ilyen nagy különbség lehet; de a puding próbája, az evés természetesen elvitathatatlan a közönségtől. Aki – mint én – látott egy olyan előadást, amelyben valódi dolgok születtek a színpadon, nyilván megengedő lesz. A többiek – nos, ők beszéljék meg Balázs Zoltánnal.

Kovács Bálint

Következő előadások: 2009. március 24., 25., 26. 19.30

Fotó: Kállai-Tóth Anett