Útkereszteződés Interjú

Ha már ott a kezedben a mikrofon

Che Sudaka

Január végén jártak Magyarországon, és tomboló hangulatú koncertet adtak az A38 Hajón, annak ellenére, hogy az előzenekar, a Kistehén együttes fellépése után bő órát kellett várni, amíg játszani kezdtek. Tavaly robbantak be a nemzetközi világzenei frontvonalra – habár ez a kijelentés pontosításra szorul.

A megszokott értelemben vett „világzene” meghatározás nem igazán illik a soknemzetiségű barcelonai zenekarra, amennyiben valamiféle hagyományok felélesztését és öszszekapcsolását jelenti a kifejezés. Legfeljebb némi kubai és jamaikai hangulat érződik a ritmusaikon, a dallamviláguk viszont a világpolgár Manu Chao nevéhez köthető szelíd, egyszerű vonalvezetéshez áll közel. Ehhez jön egy kis rap, olykor raggae – így hát mégis „világ-zenét” játszanak. A legfontosabb jellemzőjük azonban a hatalmas menynyiségű lendület és energia, tehát az mindenképpen áll, hogy a felbukkanásuk robbanással ért fel. Hogy valamilyen frontvonalon állnának, azt viszont határozottan tagadják, jóllehet a dalaik gyakran szólnak kiszolgáltatottságról, diszkriminációról.

Lelkesen vállalkoztak a beszélgetésre, amikor megtudták, hogy roma lapnak nyilatkoznak. Fernando, az egyáltalán nem menedzserszerű menedzserük elmondta, hogy ő maga is félig cigány. A nagyapját annak idején Spanyolországban magára hagyták a szülei, és egy vándorló cigány család vette magához, amely később kivándorolt Argentínába. Mar del Platában telepedtek le, ahonnan az együttes két tagja is származik. Ők arról számoltak be, hogy a tengerparti város egyik negyedében egy hosszú utcányi, többek között Magyarországról elszármazott roma család él. Ezután kezdtünk magáról a zenekarról beszélgetni, leginkább Sergióval, a harmonikással, aki a szóvivő szerepét vállalta.

Barcelonában éltek, de különféle országokból kerültetek oda. Honnan?

A két énekesünk – ők testvérek – Argentínából, Mar del Platából jött. Ketten a barátommal, a gitárossal tizennyolc éve Kolumbiából érkeztünk, aztán van még egy argentin társunk, Córdobá-

ból, az ötödik tag pedig barcelonai.

Hogyan találkoztatok?

Minden Barcelonában történt. Az utcán zenéltünk, így kezdődött. Valamennyien ebből éltünk.

Azt tudom, hogy a „che” szó olyasvalakit jelöl, aki haver, akit szeretünk. De mit jelent az, hogy „sudaka”?

Ez egy becsmérlő kifejezés, mint mondjuk Amerikában a „nigger”. Fasisztoid beállítottságú emberek használják a dél-amerikai bevándorlókra. Nagyon csúnya szó, ha netán ezt mondod egy dél-amerikainak, könnyen bajba kerülhetsz. Mi az együttesünk nevében természetesen éppen azért használjuk, hogy kigúnyoljuk a diszkriminációt. Merthogy megkülönböztetés nagyon sokfelé létezik, és persze nemcsak a dél-amerikaiakat, hanem az afrikaiakat, arabokat, általában a bevándorlókat sújtja.

Hogyan kerültetek annak idején Spanyolországba?

Én a magam részéről diák voltam, és azóta is nehezen tudok utazni, mert kolumbiai útlevelem van, és mint ilyennek, mindenütt csak bajom van. A kolumbiaiakat senki sem szereti. Akik Argentínából valók, egyszerűen turistaként jöttek. Nekik nincsenek problémáik. Ez egy furcsa dolog, hiszen mindnyájan dél-amerikaiak vagyunk, de ezen belül is van egyfajta megkülönböztetés, ami egyszerűen hülyeség, nem is érdemes töprengeni az okain, hiszen nincs semmi értelme. Ez egyszerűen rasszizmus. Pedig Argentína északi részében is élnek olyan külsejű, indián kinézetű, barnább bőrű emberek, amilyen én vagyok.

Mióta vagytok együtt?

Nyolcéves maga a zenekar, de így, ahogy vagyunk, nem egészen négy éve játszunk együtt. Az énekes testvérpár a kezdetektől fogva, én és a gitáros öt éve, a basszusgitáros három és fél éve, a dobos pedig csak pár hét óta.

Népszerűek vagytok Spanyolországban, vagy inkább külföldön ismernek benne-

teket?

Nem mondhatnám, hogy népszerűek vagyunk, furcsán is hangzik, amikor ezt mondják nekünk. Nem is tudom. Az energián múlik a dolog. Szerencsére akármerre járunk, képesek vagyunk átadni azt az energiát, amit közvetíteni szeretnénk a zenénkkel és a szövegeinkkel.

Tavaly is felléptetek Budapesten.

Igen, a Sziget Fesztiválon. De ez nekünk új dolog. 2008 volt az első év, amikor

eljutottunk ilyen helyekre, mint a Sziget. Talán ezért lehet azt gondolni, hogy ismertek vagyunk, ami nem igaz, hiszen kicsi zenekar vagyunk továbbra is. Nem tartozunk semmilyen nagy kiadóhoz, nem reklámoznak bennünket, viszont sokat zenélünk.

Most egy turné keretében vagytok itt?

Igen, tegnap Dunaújvárosban játszottunk, aztán még két fellépésünk lesz. Utána hazamegyünk, egy héttel később pedig egy újabb, tíz-tizenkét napos turnénk lesz.

Mi történt a dobosotok kezével? Mi ez a hatalmas kötés rajta?

Az indulás napján mélyen megvágta magát. Majdnem elhalasztottuk a turnét. Feszült helyzet volt, nem tudtuk, mit tegyünk. Beszélgettünk úgy tíz percig, aztán megkérdeztük tőle: „Menni fog fél kézzel?” „Menni fog” – mondta. Akkor menjünk! Úgyhogy most fél kézzel dobol.

Milyen szövegeket írtok?

A szöveg valóban fontos: arról beszélünk, amit magunk körül látunk. Nem akarunk állást foglalni egyik vagy másik oldalon, csak közvetítjük, amit látunk, ahogy egy átlagember látja a világot. Ha például olyan dolgokról énekelünk, mint a mostani háború Palesztinában, azt mondják egyesek, hogy ez valami politikus zene. De szerintünk ez nem politika, hanem egyszerűen maga a valóság.

Általános kérdésekről énekeltek?

Igen, ezt is lehet mondani, de egész egyszerűen a sajátjainkról is. Illegalitásban élni

Európában – van például egy számunk, az a címe, hogy „Papírok nélkül”, ez egyszerűen arról szól, hogy milyen az, amikor valakinek így kell élnie.

Ti is éltetek így?

Igen, volt, aki négy évig. De ettől függetlenül átlépte a határt. Nehogy elmondd a rendőrségnek!

Ma már ez úgysem számít, hiszen Európa nagy részében nincsenek már határok.

Ne hidd! Ott van például a francia–spanyol határon La Jonquera, Európa egyik legdurvább határa. Nem akarják az európai országok, hogy itt átjuthasson az a sok menekült Marokkóból és máshonnan. Vagy az a sok afrikai, akik csónakokon érik el a spanyol partokat.

Meg tudtok élni a zenélésből?

Szerencsére igen. Mindnyájan mindig is ebből éltünk. Ezt csináltuk már Kolumbiában, Argentínában is, és mindnyájan ugyanazért jöttünk Barcelonába: Európában akartunk továbblépni a zenében.

Tanultátok a zenélést, vagy autodidakták vagytok?

Ki hogy. Van, aki soha nem tanulta iskolában. Én például igen. De egy idő után azt látja az ember, hogy ez egyáltalán nem lényeges. Nem az az érdekes, hogyan jutott el az ember a zenéléshez: a zene eszköz, nem pedig cél. Annak az eszköze, hogy mondjunk valamit, hogy segítsünk másokon. Próbálunk szolidaritást vállalni különféle ügyekkel. Összeállítottunk például egy cédényi válogatást különböző együttesekkel, és a bevételt a nyugat-szaharai nép javára ajánlottuk fel. (Nyugat-Szahara spanyol gyarmat volt, aztán Marokkó foglalta el – KT.)

Ezek szerint vannak zenekarok, amikkel szorosabb kapcsolatban vagytok.

Igen. A legújabb ilyen baráti kapcsolatunk a Gogol Bordellóval alakult ki (ld. Cigánykaraván a vízen, Amaro Drom, 2007. december. Ennek a szintén vegyes nemzetiségű, Magyarországon már többször fellépett zenekarnak az ukrajnai roma származású Eugene Hütz a frontembere – KT.) Szeptemberben közös turnénk volt Spanyolországban. Tényleg nagyon jó fejek. De sok mindenkivel jóban vagyunk, a koppenhágai Pachankával, a hollandiai Malavitával, a spanyol La Pegatinával…

Meghatározható valahogy a stílusotok?

Ez egy igazi keverék, ahogy mi magunk is azok vagyunk.

Ki írja a dalokat?

Leo, az énekes. A szövegeket pedig a fivére.

És ha mondjuk nem tetszik a többieknek, amit írnak, van helye a bírálatnak?

Persze. De szerencsénk van, mert jól csinálják. Az szóba se jön, hogy olyasmit játszszunk, amit nem szeretünk. Úgy alakítjuk a dalokat, hogy mindnyájunknak jó legyen, hogy mindenkinek tessenek.

Hogyan telnek a napjaitok? Szoros program szerint gyakoroltok?

Igen, újabban igyekszünk terv szerint dolgozni. Hamarosan kijön az új lemezünk. Amúgy is a normális élet híve vagyok.

Lakbért kell fizetnünk, egyebek, szóval

előre kell gondolkoznunk valamennyire.

De ez egyfajta kézműves módon zajlik, nincs ügynökségünk, a menedzserünk a barátunk is.

Nem féltek attól, hogy ez végül a szabadságotok rovására megy?

Dehogy! Nagyon jó helyzetben vagyunk, remek élményeink vannak, mint például a tegnapi dunaújvárosi koncert. Nagyszerű volt!

Egyfajta proteszt-zenekarnak gondoljátok magatokat?

Ahogy mondtam már, részben igen, részben nem. Nem használnám így, egyértelműen ezt a kifejezést. Megint ezt a palesztin példát mondom: van ez az ostoba háború, meghal egy csomó ember. Ha már ott a kezedben a mikrofon, szemben veled pedig ott áll egy csomó ember, valahogy szóba kell hoznod ezt. Nem politikusként, hanem egyszerűen emberként jogod van arra, hogy elmondd: hoppá, itt és itt valami hülye háború zajlik már megint, gondolkozzunk ezen, próbáljunk tenni valamit. Hogy a jövőben máshogy alakuljanak a dolgok.

Kovácsy Tibor

Fotó: Németh Dániel

Fotó: Che Sudaka