Memoár, antropológiai tanulmány, szociográfia? Műfaját és a felvonultatott elbeszélői eszközöket tekintve nehezen sorolható be egyértelműen Romano Rácz Sándor Cigány sor című alkotása, amely tavaly jelent meg a nagy múltú Magyarország felfedezése sorozat darabjaként. Bár az 1970-es években útjára indult s az Osiris Kiadó jóvoltából néhány éve újból életre keltett szériától „vaskos” riportkötetekhez szokhattunk, e vékonyabb könyv sem lóg ki a sorból. Sőt.

Az 1994-es kárpáti cigány–magyar és magyar–kárpáti cigány szótár, valamint nyelvtan készítője révén ugyanis több mint fél évszázadnyi személyes múlt és történelem idéződik meg, s válik ily módon „felfedezhetővé”.

Romano Rácz munkája mindenekelőtt önéletírás: egy kárpáti cigány ember fordulatokban gazdag, küzdelmes életútja bontakozik ki az olvasó előtt. Az elbeszélés kiindulópontja az utóbb „aranykorrá” átlényegülő, idilli gyerekkor, amelynek helyszíne Nógrád megye Salgótarján és Balassagyarmat között elterülő északi régiója; ahol – mint fogalmaz a narrátor – „sok évszázados hagyománya van a magyar–cigány együttélésnek”. E mikrovilág stabilitásának mintegy emblematikus figurája a karizmatikus képességekkel bíró zenész nagyapa, aki „mindig tudta, mi a helyes” és a hagyományok betartása felett „igazi roma matrónaként” őrködő nagymama, aki „felügyelte, irányította, rendben tartotta népes családját”. „Nagyon boldog volt a gyermekkorom” – von mérleget az első tulajdonképpeni „törést” csak tizenévesen, a középiskolai tanulmányok elkezdésekor átélő narrátor.

A műfaji sokszínűség egyik szükségszerű velejárója a stilisztikailag vegyes szövegek egyberostálása. Az élettörténet egyes állomásait, epizódjait hol elnagyoltabban, hol részletesebben elbeszélő egységeket reflexiók, kommentárok egészítik ki. Ezek a döntve szedett, s ekképpen tipográfiailag is jól elkülönülő szövegrészek túlnyomórészt a kulturális antropológia érvkészletével operálnak. Olvashatunk itt roma térhasználatról, tisztálkodási és házasodási szokásokról, törvényekről és tabukról, amelyek markánsan leképezték és kijelölték a tradicionális közösségek belső és külső viszonyrendszereit, csoporthatárait.

Nem nehéz észrevenni: a Cigány sor elbeszélőjének egyik elsődleges tapasztalata éppen a közösségi szálak meglazulásának, az identitásválságnak, valamint – az előbbiekkel szoros összefüggésben – a „történelembe vetettségnek” a létélménye. Utóbbit látványosan jelzi, hogy a XX. századi történelem több sorsfordító eseménye idéződik meg – a teljesség igénye nélkül: a második világháború, 1956 októbere, a hidegháború kritikus pillanatai –, amelyek visszavonhatatlanul új és új irányt szabtak a személyes életpálya alakulásának.

A politikai és társadalomtörténeti folyamatokat, valamint a privát szféra történéseit párhuzamosan ábrázoló, monstre tabló több részletet illetően is forrásértékű adalékokkal szolgálhat a ma embere számára. Ilyen feltárásra kerülő múltbeli „terep” például a Kádár-rendszer Budapestjének roma kulturális világa. „Zenész lettem: részem lehetett az új harmóniaszerkezet teremtette katarzisban” – tekint vissza a narrátor, aki mindeközben nem mulaszt el számot adni a roma művész, illetve értelmiségi lét ambivalens vonásairól sem. „Volt ebben a tobzódásban valami szomorú, fájdalmas is. Nem mintha éreztük volna, hogy hamarosan véget ér az aranyéletünk – nem, azt hittük, örökké tart majd. De valami feloldhatatlan feszültség munkált sokunk lelkében, amely meggátolta, hogy örömünk maradéktalan legyen.”

A kötet talán legizgalmasabb része a rendszerváltás utáni eseményeket helyezi a középpontba – egyszerre idézve meg a ’90-es évek várakozásokkal teli miliőjét, erőfeszítéseit és kudarcait. Túlzás nélkül állítható: egyszerre hiánypótló és „tabudöntő” ez a visszatekintés, amely kíméletlen kritikával – és tegyük hozzá sietve: sokszor igencsak provokatívan – néz szembe a roma politikai törekvések, a civil kezdeményezések viszszás vonásaival, vagy éppen a kisebbségi önkormányzati rendszer anomáliáival.

A szerző ítélete – gyaníthatóan éppen a személyes tapasztalatok okán – különösen utóbbi szisztémával kapcsolatban felettébb sommás és vitára ingerlő. Ám többről van szó, mint a tünetek éles szemű „listázásáról”; jól letapogathatók a megoldási javaslatok is. Ezek közül élre kívánkozik a pedagógusképzés megreformálása, és az a létkérdés, hogy mielőbb sikerül-e „kitermelni” a roma értelmiségiek széles csoportjait.

„Az értelmiség indíthatja el a közösség funkcionális szerveződését, munkálkodása nyomán szervezetek alakulhatnak, értelmes programok készülhetnek, kiteljesedhet az érdekérvényesítés.”

Romano Rácz Sándor szerint a magyarországi cigányság integrációjának jelenkori sikertelensége különösen nemzetközi összehasonlításban szembetűnő. A könyv utolsó oldalain – amelyek szerkezetileg mintegy keretbe foglalja a kötetet – az elbeszélő visszalátogat gyermekkora színhelyére, ahol „elképzelhetetlen nyomorúságban” élő, megélhetésüket guberálással biztosító cigány emberekkel – mint kiderül rokonaival – találkozik. A tapasztalatait példás alapossággal lejegyző szociográfus-antropológus talán itt először adja tanújelét bizonytalanságának, s fogalmazza meg egyben a társadalomtudományi megismerés korlátozott mivoltát. Hiszen – mint latolgatja – még nem tudható, hogy ez a csoport „rendkívüli képződmény-e, vagy a sok évszázada tartó kulturális evolúció egy újabb etapja, lázadás az aszszimiláció ellen”.

R. A.