A magyar középiskolások ma a magánélet védelmét tartják a demokrácia legfontosabb feladatának, a kisebbségek jogainak megóvását viszont hátra sorolják. A tanulók több mint felét zavarná, ha roma lenne a padtársa, 34 százalékuk nem szeretne egy padba ülni román, 31 százalékuk zsidó diákkal – derül ki egy nemrég lezárt kutatásból. Bár a közel hatezer kilenc és tizedik osztályos középiskolás megkérdezésével készült felmérés adatai szerint más nációkkal szemben is elutasítóak a tanulók – kínaival például százból 24, szlovákkal pedig 22 nem közösködne –, az eredmény nem pusztán az idegengyűlölet erősödését jelzi, hanem azt is, hogy a rászorulókkal való szolidaritás az egyik legkevésbé vallott demokratikus érték a középiskolai diákok között. A kutatók szerint ennek egyik fő oka, a családi minták és a média hatásán kívül, hogy a diákok ismeretei a politikai rendszerről, általában véve a demokrácia intézményrend-szeréről, nagyon hiányosak.

Az ELTE, a Pécsi, a Szegedi és a Debreceni Egyetem szociológia tanszéke az Echo Survey Szociológiai Kutatóintézet összefogva még 2006 januárjában – az iskolai demokrácia éve (2005 European Year of Citizenship through Education) jegyében – végzett kutatást, amelyből kiderült, hogy a középiskolai diákok jelentős része hajlik a társadalmi konfliktusok erőszakos megoldására, a szabadság fogalmába pedig sokan az erőszak szabadságát is beleértik. A közéletben időközben történt látványos események miatt a kutatást 2008-ban megismételték Budapesten, valamint Baranya, Csongrád, Fejér, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A politikai szocializáció kérdései iránt érdeklődő társadalomkutatók elsősorban a középiskolások (9. és 11. évfolyamra járók) demokráciaértelmezését, demokráciához való viszonyát és az iskola mint politikai szocializációs ágens szerepét vizsgálták. Az önkitöltős kérdőíves kutatásnak fontos motivációja volt még az egyetemi hallgatók terepgyakorlata.

A kutatók feltételezték, hogy a politikai szocializáció a nevelési folyamat része és a fő hatások – így a családé, az iskoláé, a kortársaké, a médiáé – érvényesülnek benne. „Ebben a kutatásban az iskolára összpontosítottuk figyelmünket, a többi tényezőt elsősorban mint megkülönböztetendő hatást vettük figyelembe” – mondja Csákó Mihály, az ELTE egyetemi docense, a kutatás vezetője. A vizsgálat, aminek első részjelentését január 29-én, az Iskola és Társadalom 2008 nevet viselő konferencián mutatták be, feltárta: a középiskolás fiatalok demokráciáról alkotott véleményét nagyban befolyásolják az otthoni, politikai jellegű beszélgetések, a diákképviselet igazságos megítélése pedig függ attól is, hogy az adott nebuló milyen mértékben vesz részt saját érdekeinek iskolai érvényesítésében.

Az adatok alapján végzett első elemzésekből kiderül, hogy az elmúlt három évben a vizsgált területeken alapvető változás nem történt. Már a korábbi vizsgálat is „a demokráciára nevelés súlyos hiányosságait” tárta fel, s ez – bár az adatok feldolgozásával még nem végeztek – az azóta eltelt időben sem változott.

A diákok ma a magánélet védelmét tartják a demokrácia legfontosabb feladatának, a kisebbségek jogainak megóvását azonban a legkevésbé tartják annak. A fiatalok véleményét a felnőttek demokráciáról alkotott képe erősen befolyásolja. Eltérés mutatkozik viszont a korábbi felméréshez képest, hogy a középiskolások a korábbinál kevésbé toleránsak a cigányokkal, a románokkal, a szlovákokkal és a zsidókkal szemben. A demokratikus értékek rangsorában visszaesett ugyanakkor a társadalmi különbségek felszámolása, s ami akár aggasztó is lehet, több hellyel is csökkent az értéke a rászorulókkal való szolidaritásnak. Ez akár arra is utalhat, hogy a diákok pontosan érzik, mi megy végbe a társadalomban, s reagálnak az egyre nyilvánvalóbb szolidaritás hiányára. Ráadásul a felmérés kimutatta, hogy a kilencedikes diákok inkább a demokrácia értékei közé számítják a szolidaritást, mint két évfolyammal felettük járó társaik, azaz az iskolának nem sikerül a fiatalok társadalmi érzékenységét fenntartani, esetleg növelni.

Egyetlen demokratikus érték van, amit következetesen elutasítanak a diákok, ez pedig a kisebbségi jogok érvényesülése. Ez nemcsak hogy kevéssé tartozik szerintük a demokrácia értékei közé, de személyesen is alig tartják fontosnak. Ez az egyetlen mutató, amelynek fontossága a válaszolók szerint egy százas skálán kevesebb mint ötven pontot ért el. A megkérdezettek messze legnagyobb hányadát, több mint a felét zavarná, ha cigány lenne a padtársa. Ez az érték ráadásul fordítottan arányos azzal a „veszéllyel”, hogy ez a helyzet előfordulhat. A gimnáziumi tanulók közel 60 százalékát zavarná a cigány padtárs, míg a szakiskolában – ahol a cigány diákok valóban megjelennek – csak 40 százalékukat. A területi adatokat tekintve felemás a helyzet, a romák által inkább lakott Hajdú-Bihar és Baranya megyék ellentétes képet mutatnak. Hajdú-Biharban ugyanis a megkérdezettek kétharmadát zavarná cigány padtárs, míg Baranyában kevesebb mint felét.

A helyzet lehangoló, de nem meglepő

Ez Murányi Istvánnak, a Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Tanszék tanárának a véleménye, aki szerint a fiatalok kisebbségekkel szembeni előítéletességét az a szocializációs hatásrendszer együttesen alakítja, amiben a család, az iskola, a médiumok és a kortárscsoport mellett a felnőtt társadalom mintaadó szerepe is benne van. Az elsődleges eredmények azt mutatják, hogy a család (a hatások, minta, státusz és kulturális tőke) továbbra is fontos tényező a demokráciafelfogás alakulásában, s rendkívül lényeges szempont, hogy a diákot bevonják-e az otthoni, politikai jellegű beszélgetésekbe.

Az iskolatípusok között egyértelmű a gimnázium–szakközépiskola–szakiskola tengely; leginkább a szakiskolások intoleránsak a különböző kisebbségi csoportokkal szemben – kivéve a romákat, amiben az interakciónak van a legnagyobb szerepe, hiszen egy nagyvárosi elit gimnázium tanulója elvétve találkozik romákkal. Az iskolatípus egyfajta szociális és kulturális kasztrendszer: nem az iskolatípus magyarázza az eltéréseket, hanem a diákok eltérő családi-kulturális és egzisztenciális jellemzői, ebben pedig kilométeres távolságok vannak az egyes iskolatípusok tanulói között – állítja Murányi, aki szerint a kisebbségek ismerete és az interakció gyakorisága meghatározó tényező.

A kutató már 2006-ban, Identitás és előítélet című munkájában arra figyelmeztetett, fennáll a veszélye, hogy az államszocializmus időszakában bizonytalanná vált, a rendszerváltás után felszínre kerülő nemzettudat olyan politikai akarattá válhat, amely fenyegeti a társadalmi együttműködéshez szükséges képességet, és intoleránssá tehet azokkal szemben, akik nem a „kreált nemzeti célokban megfogalmazott értékrendet képviselik”. Most úgy véli: a többi (leginkább nemzeti) kisebbség változatlan megítélése nem meglepő, hiszen az elmúlt években a felnőtt társadalom (különösen a média) a szlovák-, román- és zsidóellenes megnyilvánulásokra meglehetősen sok példával szolgált.

Murányinak e műve, amely igazi szakmai bestsellerré lett, szinte előre vetíti a vizsgálat eredményeit, mikor azt állítja, hogy „a magyarság szabad vállalásának elutasítása, a kisebbségi csoportokkal szembeni előítéletesség, a kultúrnemzeti logika alapján szerveződő nemzetfogalom és a nemzeti érzelmek olyan fiatalokra jellemzők”, akik a leszakadt észak-keleti régió kistelepülésein, rossz anyagi körülmények között élnek, többnyire szakmunkásképzőben tanulnak, iskolázatlan és idős szülők gyermekei; azaz családi hátterük és lakóhelyi környezetük egyaránt hátrányosnak nevezhető. A könyv ezt az összefüggést azzal magyarázza, hogy az erős felügyelet és a kozmopolitizmus alacsony szintje (szakszóval: a magas rituális sűrűség) olyan életformával jár, amely leszűkíti az eltérő szociokulturális minták megismerését, a csoporttagok interakciói a saját csoportra vonatkoznak, a csoporton belüli erkölcsi elvek pedig úgy épülnek be, hogy közben a csoporton kívüliekkel szemben diszkriminatív attitűdök alakulnak ki.

A szociológus szerint a megoldás viszonylag egyszerű lenne. A mai látszat – gyakran csak tűzoltó, túlpolitizált és a négyéves kormányzati ciklusokat követő, pártpolitika-függő – kisebbségi politika helyett (elsősorban roma, mert leginkább itt várható még nagyobb probléma) komplex, a toleranciát előtérbe helyező társadalmi gyakorlatra, iskolai szocializációra, médiakörnyezetre, jogi szabályozásra, pontosan megfogalmazott és széles társadalmi konszenzussal elfogadott, az oktatásra és foglalkoztatásra koncentráló integrációfogalomra, legalább 15-20 éves periódusra kidolgozott programokra lenne szükség. És kőkemény elvárásokra, ha kell, diszkriminációmentes szankciók megfogalmazására és betartására.

Diákképviselet és demokráciafelfogás

A most lezárult kutatás adatai ezeket az előfeltevéseket is igazolni látszanak, hiszen kiderült, hogy bár a politikai szocializáció fő színtere még mindig a család, erősödnek azok a hatások, amelyek az iskolában és a médiából érik a diákokat. Ez különösen azért lényeges, mert az eredmények azt mutatják, hogy 2005 óta csökkent azok aránya, akik szerint az iskolájukban van diákönkormányzat, s szűkültek az iskolai nyilvánosság színterei is.

Azzal, hogy a helyzet lehangoló, az iskolák is bizonyára tisztában vannak. Számos helyen el is utasították a felmérésben való részvételt: Baranyában így tett a megkeresett intézmények fele, Csongrádban pedig még az úgynevezett elit intézmények is. Az egyik fő kifogás a kérdőív – amúgy a közvetlen pártpreferenciákat nem firtató – politikai tartalma volt. Volt olyan intézmény, amely eleve elutasította, hogy diákjainak az iskolai demokráciára vonatkozó kérdéseket tegyenek fel. Nem véletlenül – állítják a kutatók. Az iskolai demokrácia ugyanis – mint a demokráciára nevelés egyik legfontosabb eszköze – gyerekcipőben jár Magyarországon. Az oktatási törvényben biztosított tanulói jogok nagy része nem vált gyakorlattá. Az adatok elsődleges elemzése azt mutatja, hogy a diákok többsége úgy érzi, a diákönkormányzatok döntéseibe, az iskolai házirend kialakításába alig van beleszólása, az iskolai diákönkormányzat a leginkább végrehajtja azt, amit a tanári kar előír – mondta Domokos Tamás, az ECHO Survey Szociológiai Kutatóintézet módszertani igazgatója. A diákönkormányzat tagjait felmérés szerint az esetek alig több mint tíz százalékában választják titkos szavazással, de ennél elgondolkodtatóbb, hogy a megkérdezett tanulók 17 százaléka azt sem tudta, hogy működik iskolájukban ilyen szervezet. Az adatok területi eltérést is mutatnak: Budapesten a képviselőket alig 10 százalékban választják titkosan, ezzel szemben Baranyában 21, Csongrád, Fejér és Hajdú megyékben 14-15 százalékban nyilatkoztak így tanulók. Többségében (43-48 százalék) nyílt szavazással választják a tanulókat, de még mindig él az a több évtizedes gyakorlat is, hogy az osztályfőnök jelöli ki a diák önkormányzati képviselőt vagy csak az osztályfőnök jelöltjére lehet szavazni (17-20 százalékban).

Az iskolai demokráciában a legfontosabb a diákok véleménye szerint az, hogy a szabályok tanárra és tanulóra egyaránt érvényesek legyenek, lehetőség szerint a pedagógusok orvosolják a diákok problémáit, illetve tisztességesen tájékoztassák őket.

A vélemények három csoportba rendeződnek. Az első és talán legfontosabb a partneri viszony. Ez a dimenzió az átlagnál fontosabb a budapesti fiataloknak, a gimnazistáknak és a lányoknak. A második dimenzió az iskolai demokrácia intézményi feltételei (diákönkormányzat, fegyelmi tanács stb.), míg a harmadik a belső szabályok alkotásának folyamata és betartása.

Az iskolai demokráciával való elégedettségi mutató összességében a gimnazisták körében a legmagasabb, a szakiskolásoknál a legalacsonyabb, a lányok és a kilencedikesek pedig az oktatási intézményeket demokratikusabbnak ítélik meg, mint idősebb és fiú társaik. A diákok továbbra is a magánélet védelmét tekintik a demokrácia elsődleges funkciójának, a második helyen a törvények betartása és a szólásszabadság áll. A diákok többsége szerint bármiről és bármikor joguk van véleményt nyilvánítani az iskolában – a fővárosi fiatalok 67, a vidékiek 57 százaléka nyilatkozott így.

A 2005-ös vizsgálat egyik legmeglepőbb következtetése az volt, hogy a demokratikus elemeket fontosnak tartó, legtájékozottabb diákok voltak azok, akik leginkább elfogadták azt az antidemokratikus véleményt, hogy „Magyarországnak olyan pártra van szüksége, amelyik nemcsak beszél, de ha kell, oda is üt”, illetve hogy „Magyarországon nem annyira törvényekre van szükség, mint olyan vezetőre, akiben a nép megbízik”.

Az akkori előrejelzések „bejöttek”. Mint a kutatást vezető Csákó Mihály 2008. október 17-én a Kossuth Rádió Hétköznapi tudomány című műsorában fogalmazott: a szélsőjobbal szimpatizálók arányának emelkedése elsősorban azzal lehet összefüggésben, hogy a középiskolások csalódtak a parlamenti pártokban és azok képviselőiben, a felnőttektől pedig átveszik azt a gondolatot, hogy a pártok nem alkalmasak az ország vezetésére. E feltevést a most januárban ismertetett eredmények is igazolják, hiszen ezek szerint a középiskolások közül egyre többen utasítják el a nagypolitikát, sokan gyanakvóak, szkeptikusak a politikusokkal szemben, s nő azok száma is, akik hajlamosak az erőszakos politikai megoldások elfogadására, sőt támogatják a „vezérelveket”; jelenleg 10 diákból 8 így van ezzel.

Klecska E. Márton

Képünk illusztráció

Fotó: Váraljai Szandra