„Ha valami szép volt, azt mégis megláttam. Tudja, milyen jó, amikor elkapom azt a pillanatot? Én látom magamban készen a képet, és ahogyan alakul, az olyan, hogy nem bírom abbahagyni. Esztergomban sok múzeum van, azokat szerettem, elmentem akár a saját pénzemen is. Volt egy kedvenc téli képem, azt egy héten háromszor is megnéztem” – idézi fel a kezdeteket az idén ötvenéves oroszlányi festőnő, akinek első műve egy képeslap másolata volt. Zámbó Kornél műhelyében tanult, aki arra biztatta, ne másoljon, próbáljon meg „fejből festeni”. 1990-től ismerheti a nagyközönség is a képeit, ekkor állított ki először. Azóta a főváros mellett Celldömölkön, Dorogon, Kecskéden, de németországi és ausztriai tárlatokon is láthatók voltak munkái. Rendszeres résztvevője alkotótáboroknak, a Cigány Ház Képzőművészeti Közgyűjteménye több mint negyven alkotását őrzi.

„Harmincéves koromra megvakulok, mondták az orvosok. Én épp akkor, harmincévesen kezdtem festeni” – meséli Nyári Irénke. Vastag, sokdioptriás lencsék mögül kacsint: mégsem lett igaza a szemészeknek. Igaz, ma látása miatt leszázalékolt, rokkantnyugdíjas. Nem készült festőnek, amit az élet elé hozott, azt jobb híján elfogadta.

Putriban születtem, Császáron, a cigánytelepen. Vályogból volt a házunk, villany nem volt benne. A homokos padlót sárral simítottuk egyenesre. Én nagynak láttam, de csak egy helyiség volt az egész. Benne nagy barna szekrény, meg egy sparhelt. Én öreganyámmal aludtam, már amikor végleg hazakerültem az intézetből, 18 évesen. Születésem után nem sokkal apám felakasztotta magát, anyám eldobott minket. Én vagyok a harmadik gyerek, intézetbe kerültünk mindannyian. Esztergomban nőttem fel egyéves koromtól, magyar nevelőszülőknél. Nagyon vallásos volt a nevelőanyám, de mégis, jóformán még ki se léptünk a templomból, már ütött-vágott.

Hogyan ismerte meg a rokonait?

12 éves koromba eljött értem édesanyám és egy időre visszavitt a telepre. Mondta nekem, van szép lakása. Én kérdeztem: fotelod, meg tévéd is van? Nem volt semmije. Megálltunk egy kis putri előtt, én azt hittem, fáskamra, mert nekünk a fáskamránk volt olyan a nevelőszüleimnél. Egy nagy fababa volt felakasztva az ágy fölé, annak hosszú, zöld ruhája volt. Nekem arról a halál jutott eszembe. Ettől irtózatosakat álmodtam. Soha nem festem le, inkább nem nyúlok ecsethez az életben.

Milyen volt Esztergom után más környezetben élni?

Veszekedtem anyámmal, hogy már megint terhes és egy gyereket se nevel fel, mind az intézetbe kerül. 12 évesen persze nem tudtam beleszólni, hogy mi nem tetszik ott. Anyám rám zárta az ajtót, azt mondta, mindjárt jövök, főzök neked ebédet. Egész nap egyedül voltam a házban. Este fél tíz felé hazatámolygott részegen, azt se kérdezte meg, mit ettem, de kár lett volna megkérdezni, hiszen nem volt otthon semmi ennivaló.

Iskolába járt a telepről?

Nem jártam én sehová. Öreganyám szólt a hatóságnak, hogy vigyenek engem vissza, mert anyám éheztet. Tetvesen mentem vissza az intézetbe. Ezt azért mesélem el, mert borzasztó életem lett emiatt. Tetves cigány lettem. Elkapták tőlem a gyerekek és levágták a fiúk haját kopaszra, a lányokét 3 centisre. Nem volt barátom, külön szobába zártak.

A nevelőanyám járt be hozzám. Felnőttkoromig próbáltam többször hol a szülőfalumba, hol Esztergomba visszamenni, de nem bírtam megmaradni se itt, se ott. A telepen hiányoztak az alapvető dolgok. Más szokásaik voltak az öreg cigányasszonyoknak, más gondolkodásuk volt, mint nekem.

Mire gondol?

Például hogy mire adtak pénzt és mire nem, abból a kevésből, ami volt. Kértem, köttessük be a villanyt, vegyünk mosógépet, nem kell majd kézzel dörzsölni, de ők sikáltak, azt mondták, minek a gép. A nevelőszülőknél a sok verést nem lehetett bírni.

Az állami gondoskodásból kikerülve egy pesti pamutgyárban helyezkedett el. A három műszakkal birkózott, közben albérletben lakott. Csakúgy, mint később Tatabányán, ahol a kisrugó üzemben dolgozott. Látása ekkoriban kezdett romlani, egy alkalommal minden elsötétült előtte, percekre beállt nála a vakság. Már férje és fia is volt, amikor festeni kezdett.

A harmincadik születésnapom mentünk át anyósomhoz. Oroszlányban lakott a cigány tömbben. Egy fiú festett kinn a körfolyosón, azt néztem, nagyon tetszett. Ő a kezembe nyomta az ecsetet: „legyen a tied”. Olyan boldog voltam, kérdeztem magamtól, miért is ne? Olajfestéket adott nekem, és farost lemezt is lealapozva. Hazamentem, leültem és megfestettem az első képet. Tájkép volt vízzel, vadászlakkal és fenyvesekkel. Jól sikerült, Zámbó Kornél be is vett a szakkörbe, amikor meglátta. Ajánlotta, hogy cigány témákkal is próbálkozzam. 1990-ben kezdtem festeni a cigány szokásokat. Novemberben már szerepeltem egy közös kiállításon. A következő év májusában Pesten, a Rózsa Galériában volt önálló kiállításom. Azóta sok helyen kiállítok, de előfordul, hogy nem kapok meghívót. Csak annyit hallok, hogy itt volt, meg ott volt.

Meg lehet ebből élni?

Hogy lehetne? Néha eladok pár képet, nyugdíjból, a férjem nyugdíjából élünk. 26 éves korom óta vagyok leszázalékolva.

Hogy telik a nap?

Reggel felkelek, rendbe teszem a lakást, utána kimegyek a kertbe, estig festek. Öt vagy hat kép van otthon, ezeket nem adom el, ha meghalok, a gyereké lesz. Van egy kétméteres nagy téli képem, egy másik Jézus születéséről, van pusztai is. Jólesik rájuk nézni. Sokszor érzem, hogy már fáj az állástól a lábam, fáradt vagyok. Dörzsölöm a szemem, de nem hagyom abba. Még szebb és még jobb lesz, egyre jobb.

Tanítja a fiát festeni?

A fiam csak danol, ő nem lesz festő. Én még most is tanulok. Ezen a nyáron Fonyódon volt egy tábor és ott valaki tussal dolgozott. Az olyan könnyűnek tűnt. Vizet kellett önteni a farostra, előtte kigondoltam, mit akarok. Vízzel körülrajzoltam és ráöntöttem a tust. Ahogy mozgattam, a vizes vonalakba befolyt a tus. Utána már csak a kontúrokat húztam ki.

Melyik technika a jobb?

Vászonra is szeretek festeni. A keretezőkkel jóban vagyok. Megcsinálják a keretlécet annyiért, amennyit mondok, még a vásznat is ráhúzzák. Nekem csak alapozni kell, ha kész a kép, bekeretezik, és kérnek tőlem mondjuk egy téli képet cserébe. (Téli képein faluvégi házak, faluvégi emberekkel, cigányok, békességet sugárzók.)

Miért pont téli? Sokszor említi. Ezeket jobban szereti?

A téli képeknél mintha megszépülne az egész világ. Eltűnik a sok rossz, a sok szemét. Ahogy megyek végig az utcán, minden tisztává válik, amikor esik a hó. Olyankor nem lehet engem benn tartani a lakásban. Lefestettem egy cigány család karácsonyát. Szegényes volt a putri belseje, de melegség volt benn. Amikor gyerek voltam, még igazi nagy telek voltak. A nevelő nagymamám vitt a templomba minket. A nagyobb gyerekek eljátszották a három királyokat. Ezalatt a szülők feldíszítették a fát, elrendezték az ajándékokat. Mentünk hazafelé a templomból, szakadt a hó, minden ablakba bekukucskáltam. Mondtam, „nézd, mama, már itt is volt a Jézuska”. Szépen megünnepeltük a karácsonyt. Jó lett volna, ha otthon az édesanyámmal lett volna igazi karácsonyunk. Az emberek mintha kicserélődnének, megértőbbé válnak. Aztán három nap múlva vége az egésznek. (Fejét lehajtja, rágyújt.) Azt utálom, mikor halljuk a tévében, hogy hajléktalanok mákos kalácsot kaptak gulyáslevessel. A szerencsétlen megeszi, megy odébb. Ez most segítség? Várja a következő év karácsonyát, hogy megint kapjon valamit? Saját magunkat kiröhögtetjük ezzel. A nagy okos fejeknek nem kellene valamit kitalálni, hogy ne legyenek hajléktalanok? Akkor nem kéne az a tányér leves, meg a darab kalács nem tudom hány szem szaloncukorral.

Mi lesz a cigányokkal?

Én lefestem a cigányok életét, azt, hogy milyen emberek. A rosszat is, a jót is. Nem olyan eldobnivaló nép, mint amilyennek mondják őket, ezt is észre kellene már venni.

Az oroszlányi cigányok megnézik a kiállításait?

Nem nagyon. Igaz, most, hogy volt az ötvenedik születésnapom a nyáron, az oroszlányi cigány kisebbségi önkormányzat rendezett egy kiállítást a képeimből. Nagyon szép ünnepség volt. Nagy virágcsokrot, tortát kaptam, és bonbonokat, könyvet, mindent. De akik most is a cigánytelepen laknak, nem foglalkoznak ilyesmivel. A maguk bajával vannak elfoglalva. Én azt mondom, az egyik fél hiába tesz bármit, oda mind a két félnek tenni kellene.

A rokonok örülnek a sikerének?

Semmit nem foglalkoznak velem, egy kiállításra el nem mennek. A nevelőszüleim meghaltak. Hét évig haragba voltam velük, utána kibékültünk. Már beteg volt a nevelőanyám, amikor festeni kezdtem. Látott az újságban, persze örült, de a nagy kiállításomat már nem érte meg. Azt a csokrot, amit az ötvenedik születésnapomra kaptam, kivittem a sírjára.

Farkas Ágnes

Mulatság a jégen – a Cigány Ház Képzőművészeti Közgyűjtemény tulajdona

Fotó: Amaro

Csendélet könyvvel, virággal – a Cigány Ház Képzőművészeti Közgyűjtemény tulajdona

Karácsony