Már a kiállítás címe is megtévesztő. Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a tárlatnak három alcíme van: 1) Olajfák hegyén; 2) Karácsonyi emlékezés az angyallá vált fiúkra (Péli Tamás, Balogh Béla, Lakatos Menyhért, Szepesi József, Cincér, Osztojkán Béla); 3) Karakter hangulattervek egy kápolnához. Ráadásul a grafikák mellett két festmény és egy 1989-ben készült triptichon is látható.

A művek között az egyéni kézjegy mellett a bibliai tematika, az Ó- és Újszövetség ikonográfiája teremt kapcsolatot oly módon, hogy akár egy filmes montázsban, itt is szabadon egymásra vetülnek, összesűrűsödnek a fontosabb részletek vagy események.

A tömörítés szándéka legerősebben a gótikus oltárképformát imitáló táblaképeken jelenik meg – az Extremus citátus (3. kép) egyfajta leltár, melyben tértől és időtől függetlenül kavarognak a művészettörténeti utalások és a keresztény művészet ábrázolási típusai. Míg a hármas oltár eredeti funkciójában a pokol – keresztre feszítés – mennyország egymásra épülő rendszerét mutatta fel az írástudatlan emberek számára is követhető módon, Szentandrássy képén ez a felosztás nem ismerhető fel: a töredékek, a kép a képben megoldások kaleidoszkópszerűsége inkább a felidézést szolgálja. Az olyan szokatlan megoldások mellett, mint egy emberi kézben tartott Föld – amely leginkább egy olyan, átlátszó üveggolyóhoz hasonlít, ahol az alsó tájra ráborul a felhős égbolt –, a Szaturnusz bolygó vagy a homokóra már értelmezhető a könyörtelen idő és a halál jelképeként is. A középső táblán lovon vágtató, szadomazó ruházatot viselő hölgyben felismerhető a János jelenéseiben említett babiloni szajha, és egy ördögfarkat viselő férfi mellett felbukkannak a gonosz olyan megtestesítői is, mint az Ádám és Éva vesztét okozó kígyó vagy az ördögi lénynek tekintett, vicsorgó farkas. Számos növény aprólékos rajza is szerepel. Növénytani képzettség és herbárium híján nehéz azonosítani ezeket, de ismert, hogy az olyan beszédes, a keresztény kultúrkörre utaló növénynevek, mint az ördögcérna, bálványfa vagy az aranyvessző, nem hordoznak mögöttes tartalmakat, ellentétben például a tövissel (Krisztus kereszthalála), a gránátalmával (Krisztus feltámadása), a datolyapálmával (a szent család menekülése) vagy a liliommal (paradicsomkert). A kritikus sajnos ornitológiai ismeretekkel sem rendelkezik, így nem tudja, hogy van-e a képen például paradicsommadár (amely fajtanevét csupán tarka színei miatt kapta), galamb (olajággal Noéra és a vízözönre utal, anélkül a szentlélek szimbóluma) vagy az ördög jelképének tekintett harkály. Egyes állatok szimbolikája el is halványulhat: a kakas fémből készült és templomtornyok csúcsára helyezett mása például arra az újszövetségi részletre emlékeztet, amikor Szent Péter Krisztus elfogása után, de még a reggeli kakasszó előtt háromszor tagadta meg mesterét – a messziről látható jel bűnbánatra szólítja fel a hívőket.

A triptichonon emellett glóriás szentek, fájdalmas arcú Madonnák, arcrészletek, épületfragmentumok, száguldó vagy megtorpanó lovak láthatóak – az egységes nézőpont hiánya pedig a múlt felidézésének töredékes voltára utalhat.

Sokkal összetettebb, ha úgy tetszik, kiérleltebb a két olajfestmény. A keskeny, két félbevágott férfiarcot és egy imára kulcsolódó kezet ábrázoló kis kép mellett igen érdekes a Krisztus sírba tételének ikonográfiai típusát felidéző munka (2. kép): az átlós kom-pozíciót megerősítő halott test és a fénypászmák, a két nyugodt női arc (Mária és bűnbánó Magdolna megfelelői) és az izgatott tekintetű, a kép síkjából szinte kirobbanó lovak ellentéte. A lovak itt mint az antik eredetű fényszimbólum, a napisten mennyei fogatának jelképei szerepelnek, utalva a halál legyőzésére, a feltámadásra és a lélek mennybemenetelére. Ebből a szempontból az alcímben felsorolt, már halott barátok (az „angyallá vált fiúk”) összekapcsolása Jézus születésének ünnepével (amely eredetileg egy pogány rítusra, a Legyőzhetetlen Nap ünnepére „telepedett rá”) és az olajfák hegyén imádkozó, halálfélelemmel gyötört, de Isten döntésébe belenyugvó Krisztussal a feltámadás lehetőségét sejteti – s nem csak vallásos szempontból: halottaink addig élnek, míg emlékezünk rájuk.

A művek harmadik csoportja a Rákospalotai Leánynevelő Intézet területén lévő kápolnához készült tervvázlatokból áll.

Az olyan, jól felismerhető karakterekkel szemben, mint a kapzsi és gonosz tekintetű farizeusok (1. kép), vagy még a kiűzetés előtt egy templomban feltűnő, pajeszos és kalapos kufárok, az ábrázolt jelenetek nagy része elválik a megszokott ikonográfiai típusoktól.

A háromkirályok közül kettő azonosítható – a tevén lovagoló szerecsen mellett egy koronás uralkodó mögött még az Isten szimbóluma, a háromszög is feltűnik –, a harmadik esetleg egy cigány férfi lehet, aki kezében kannával ül egy lovon, az egyik rajzon pedig talán Salome tánca látható. Az alakok gyakran szó szerint egybefolynak: a diadalmas Krisztus előtt Madonna gyermekével, lejjebb gyümölcsöstál látható, a gyümölcsök fölött egy gyermekarc (puttó vagy angyalka) lebeg, balra pedig egy csodálkozó férfi épp megérint egy befejezetlen kart (hitetlen Tamás?). A művek között egyfajta összekötő motívum a kalapos, mankós és szárnyas angyal, de a cigány zenészek között feltűnik Nat King Cole-szerű ember, a Jézus születésének jelentére emlékezető kompozíción pedig egy földönkívüli lény (marslakó) és egy üldögélő nőalak – Buddha-pózban. Mindez a montázstechnikába, a képzelőerő szárnyalásába, a művészi szabadságba bőven beleférhet. S bár Michelangelo a Sixtus-kápolnai férfialakjait – köztük Ádámot – fedetlen ágyékkal festette meg, a Szoptató Madonna típusára még nyomokban sem emlékeztető, kihívó tekintetű, nagy mellű és félmeztelen hölgyek szakralizálása, beemelése az angyalok táncába azért egy kicsit túlzásnak tűnik.

Dékei Kriszta

Fotó: Amaro