A Pop Ivan zenéje szinte kínálja magát a zenekritikusoknak, hogy összeszedjék (vagy inkább futni hagyják?) a fantáziájukat, és minél meglepőbb szókapcsolatokkal, vad meghatározástöredékekkel próbálják körülírni az együttes produkcióját. Persze a zenekar is alátesz ennek a versengésnek, maga is igyekszik – mintegy szándékosan – növelni a zűrzavart, a tanácstalanságot, miközben okkal és jól szórakozhatna a zenéről való beszéd kényszerű esetlenségén, ha saját önmeghatározása kérdésével foglalkozna.

Közelítsünk a dologhoz a felállás felől: a négy fúvós (Abbas Murad – trombon, Horváth László – trombita, valamint különféle zajkeltő eszközök, Lukács Gábor – altszaxofon, Vereb Szabolcs – tenorszaxofon) határozott, hol kemény, hol lágyabban szomorkás rezes ízt ad a hangzásuknak. A lemezen ráadásul még két vendégzenész (Kovács Royal Ferenc – trombita, fuvola és Takács Zsolt – tuba) is ezt a szekciót erősíti, amiről mindenkinek valami balkániasság jut az eszébe, pedig ezúttal inkább a free dzsessz felé tolódik a stílus, de van úgy is, hogy a ska világának kellős közepén érezzük magunkat. A balkáni hangulat legfeljebb az erőteljes megszólalásból, valamint néhány hangsor „olyan, mintha” jellegéből adódik. Néha inkább úgy tűnik, hogy kifejezetten szűri az együttes a műsorából a kelet-európai hangulat korábban határozottan túlsúlyban lévő elemeit, legfeljebb az összkép sugározza azt az édesbúsan komor érzetet, amibe otthonos könynyedséggel zuhanunk bele egy-két ütem hatására is, hiszen a miénk, elveszíthetetlenül hozzánk tartozik, a Pop Ivan csak a lelkünkbe épített gombot nyomja meg. Ilyenkor érezhetjük közel magunkat a címben megnevezett álomvadászathoz, amely becserkészi a szívünknek kedves érzelmi ízeket, hogy aztán rajtuk üssön, kivéreztesse őket.

A ráutalások sejtéseiben vergődő bizonytalan érzés lényegében az egész felvételen át kíséri a hallgatót: ki-ki vég nélkül sorolhatja magában az asszociációkat, a feltételezett zenei rokonságot, a kíméletlen hangulati leszámolás pillanatait pedig az ellágyulás csalóka dallamai váltogatják, amelyekbe maguk a zenészek is őszintén beledőlnek. Újabb és újabb dallamtöredékek, akkordmenet-mozzanatok hangzanak fel, amelyekre már éppen ráismernénk, amikor egy meglepő vagy vicces váltás már el is sodorja őket, és megint egészen máshol járunk, mint ahol épp kezdtünk volna beotthonosodni. Aztán ott van a ritmusszekció, amelyből a dallamhangszerek felé egyfajta összekötő kapocsként lép elő a gitár, hol behízelgően, hol tombolva Bujdosó János kezelésében („Hogy más is meghallja”, Amaro Drom, 2007. augusztus). Maguk a ritmusok sem a szokott lüktetést szolgálják, inkább a hangzás egészét támasztják meg. Szó, ami szó, a Dreamhunting nem a gyertyafényes, meghitt hangulatok lebegtető kísérőzenéje a meleg szobában, miközben odakinn puhán hull a hó, nem andalodáshoz készült. Inkább élénkít, zaklat, felpörget – és efelé visznek a különféle effektek is, meg a feszes tempó, amit a dobos, Halmos András és a basszusgitáros, Hevesi Nándor diktál. Ő a fellépéseken szürreális összekötő szövegeivel igyekszik bizonytalanítani a közönséget, miközben az élő vetítés (Szilágyi Kornél) még fanyarabbá csavargatja az előadások összképét, időnként filmzenévé alakítva egy-egy szaggatottabb zenei részletet. Ezekről a többletelemekről (vagy a zenekarral néha fellépő bűvészről) a CD-n sajnos le kell mondanunk, de ez nem akadályozza meg, hogy különös, szokatlan és szabálytalan világban érezzük magunkat hallgatása közben. Ha pedig képesek vagyunk a kellő figyelemre, leszállhatunk a Pop Ivan zenéjének izgalmas, kalandos, örvényvonzású mélységeibe.

• k. t. -