Arra a kérdésre, hogy Szár csirla dzsivenasz o roma? (Hogyan éltek régen a cigányok?), a legtöbb ember szinte azonos, formulaszerű mondatokkal beszéli el a közös történelmi tapasztalatokat. Ezek a formulák egy sajátos, szabad elbeszélő műfaj jellegzetességeit mutatják. Az alább közlendő interjú eleje, amely Bela Fabiánnal készült (Prága, 1972), ezt a fajta önéletrajzi elbeszélést mutatja be. Egyben fontos információt ad arról az összefüggésről is, amely a romák életfeltételei és életvitele között van, s amelynek fontos összetevője az orális kultúra.

Csirla na szasz butya, szasz bida, bokh, phirahasz nange, pindrangle. Na szasz topanki, urahasz papucsi. Na szasz szo te kerel, dzsahasz pesz andre jekh kher u vakerahasz. O cshaja giljavenasz, o mursa vakernasz paramisza, jekh paramiszi dzsalasz dzsi trins-tar ori pal jepas rat. Pal o mule vakerahasz, o roma daranasz. Phure roma vakerenasz, ko szo predzsigyilja, pal o dada vakerahasz, ko pesz preszikhagya vaj zoraha, vaj gogyaha, vaj peszkere basavibnaha. Phenav tuke, cshaje, zsadno televiza tuke na del oda, szo amen delasz amaro phurikano, romano va-

keriben. Pherasza dzsanenasz o roma te kerel, jojoj, ajsze pherasza, kaj tuha pekehasz andre phuv andro aszaben. Alje patyiv nyikaszke na cshinenasz! O phure roma na dzsanenasz te genel, te piszinel, alje phenenasz ajsze hadki, kaj mek o minisztrosz na dzsanljahasz te hadinel avri. Ajsze sukar lava dzsanenasz o phure roma te phenel, kaj mek o Del avelasz te sunel amare gule, gogyaver, sukar romane lava! Amen furt amari cshib ljikerahasz, kaj t-avel zsuzsi. Ko phagerlasz e cshib, ta lesztar aszanasz. Ta furt phucsahasz le phurendar: szár pesz phenel kada? Szár pesz phenel kada? Ko dzsanelasz, szár pesz phenel – kajsze phare, csacsikane romano lava – ta lesz szasz bari patyiv. Oda hasz amaro romipen, oda hasz amaro barvaljipen. Hjaba kaj szamasz csore, alje dzsanahasz feder te dzsivel szar adagyivesz.

Régen nem volt munka, szegénység, éhség volt, meztelenül, mezítláb jártunk. Nem volt cipő, bocskorban jártunk. Nem volt mit csinálni, bementünk egy kunyhóba, és ott beszélgettünk. A lányok énekeltek, a férfiak mesét mondtak, egy mese hajnali háromig, négyig is eltartott. Beszélgettünk a halottakról, féltek ám a cigányok. Az öreg cigányok arról beszéltek, hogy milyen tapasztalatot szereztek az életben; az elődeikről beszélgettek, hogy ki mivel tűnt ki, az erejével, vagy az eszével, vagy a muzsikálásával. Azt mondom neked, te lány, hogy a televízióban sem látsz olyat, mint amilyenek a régi cigány beszédeink voltak. És micsoda tréfákat tudtak a cigányok, hajaj! Olyan tréfákat, hogy a földön gurultál a nevetéstől. De a becsületét senkinek sem sértették meg! A régi cigányok nem tudtak írni-olvasni, de olyan találós kérdéseket tettek fel, hogy még egy miniszter sem tudott volna felelni rájuk. És olyan szép szavakat tudtak mondani a régiek, hogy még a Jóisten is eljött meghallgatni a mi édes, okos, szép cigány szavainkat. Mindig vigyáztunk a nyelvünkre, hogy tiszta maradjon. Aki törte a nyelvet, azt kinevették. És mindig kérdeztük az öregeket: Ezt hogy mondják? Azt hogy mondják? Aki tudta, hogy mondják – ezek mind igazi, nehéz cigány szavak voltak –, annak nagy volt a becsülete. Az volt a mi cigányságunk, az volt a mi gazdagságunk. Hiába voltunk szegények, mégis jobban tudtuk, hogy kell élni, mint manapság.

(Bela Fabián, sz. 1918. Kurima, Kelet-Szlovákia – m. 1995. Prága)

Van egy kulcsmondat, amely állandóan visszatér a romák múltbeli élettapasztalataival kapcsolatban: na szasz butya..., na szasz szo te kerel, dzsahasz pesz andre jekh kher u vakerahasz („nem volt munka..., nem volt mit csinálni, bementünk egy kunyhóba és ott beszélgettünk”). Ez a megállapítás tartalmazza a romák életfeltételeinek és egyben életvitelének a lényegét.

A szlovák cigányok (szervika roma) már több évszázada letelepedetten élnek. Mindig is dolgoztak: hagyományos foglalkozásaik jellegzetes termékei (a vasáruk, a kosarak, a vályogtégla stb.) és szolgáltatásaik (a képzett zenészek és a képzetlen idény- és mezőgazdasági munkások tevékenysége) szükségesek és megbecsültek voltak a szlovák parasztság körében. Persze egyik foglalkozás sem tekinthető bútyinak, azaz munkának a napi nyolcórás, heti hatnapos munkaidő és a fix fizetés szempontjából, amely később a romák számára is biztosította az élelmiszerek és ruházati termékek rendszeres beszerezhetőségének lehetőségét. A hagyományos foglalkozások csak rendszertelen „kenyeret” (máró), azaz megélhetést tudtak biztosítani. Másrészt viszont bőséges szabadidőt hagytak a romáknak.

Hogyan töltik el az emberek a szabadidőt egy olyan lakónegyedben, ahol egymás hegyén-hátán vannak a kunyhók (kher pre khereszte), egy halomban (pre jekh kopa), húsz ember tömörül egy húsz négyzetméteres helyiségben, és lábtól fejig (pindral) kell aludniuk? Nem volt se tévé, se rádió, se villany – a fényt egy kivájt krumpliból készült mécses (vudud) adta, amelyet marhafaggyúval töltöttek meg, a kanóc egy fára tekert pokrócdarabból állt. Mindenki analfabéta volt. Az 1970-ben készült felmérés szerint a romák 70 százaléka nem tudott írni-olvasni. A cigánynegyed a gádzsó falu szélén volt, és a határát csak akkor léphették át, amikor terméket cseréltek, illetve szolgáltattak valamit kenyérért vagy más élelmiszerért (a sajt, krumpli, liszt, aludttej és tojás például tipikus ellenszolgáltatás volt a romák munkájáért). A szabadidőt a roma közösségben töltötték el. Így ez a mondat: „összegyűltek a romák egy kunyhóban és beszélgettek”, amely mindenütt jelen van a régi életről szóló visszaemlékezésekben, azt jelzi, hogy mindenfajta beszélgetés, elbeszélés, vagyis az orális kultúra a szabadidő döntő részét tette ki, és jelentős helye van a romák kulturális tevékenységei között.

Az előbb említett Bela Fabián felsorolja a roma orális kultúra legtipikusabb műfajait: paramisza (mese), gilji (dal), pherasza (vicc, tréfa), vakeriben (különböző fajta, többé-kevésbé formalizált elbeszélés), hadka (találós kérdés), és a találós kérdés egyik speciális altípusát is említi: a nyelvi találós kérdést.

Mielőtt tanulmányom célja szerint a nyelvi találós kérdés részletesebb leírásába kezdenék, röviden bemutatom a találós kérdést mint a roma orális kultúra egyik műfaját.

A találós kérdés játék (hadka) az egyik legkedveltebb időtöltés volt a múltban, és a jelenben is az. A játék mindenkinek lehetőséget ad arra, hogy aktív résztvevő lehessen, hogy versenyezzen és megmutassa ötletességét. A találós kérdést lehet játszani nagyobb, formálisabb eseményeken, családi összejöveteleken, de akkor is, ha két-három roma éppen együtt utazik a vonaton.

A találós kérdés játéknak kétféle célja van: a) próbára tenni a romipent (a „cigányságot”: a roma kultúra és hagyomány betartását, ismeretét stb.); b) kipróbálni az ötletességet, intelligenciát, problémamegoldó képességet.

A romipent számos olyan általános találós kérdéssel próbálják ki, amelyek közszájon forognak a roma közösségben, nemzedékről nemzedékre, „nagyapáról nagyapára” (papi pre papende) szállnak, és azt hivatottak demonstrálni, hogy az illető csácso rom (igazi cigány). Minden csácso rom tudja, hogy az „egy kalap alatt négy testvér” (star phrala tel jekh sztagyi): a szék (szkamin). Az „erdőben nőtt föl, eljött a városba és megbolondítja az embert” (andro ves barilja, andro forosz avilja, le niposz dilinyarel): természetesen a hegedű (lavuta). És nem ismerek egyetlen olyan idős romát sem, aki ne tudná, hogy a „van egy bátyám, aki mindig ugyanazt a kalapot hordja” (hin man jekh phral, szo csak jekh kalapa hordinel) a szöget (karfin) jelenti.

Míg ezeket a romipent kipróbáló találós kérdéseket általában mindenki tudja, az ötletességet kipróbáló találós kérdéseket nem könnyű megfejteni. (Különösen amikor néha pénzben játszanak, és aki nem tud helyesen válaszolni, annak fizetnie kell. Én azonban ilyen pénzben való játéknak csak kétszer voltam tanúja.) Az ötletességet kipróbáló játék kérdéseit gyakran alkalomszerűen gondolják ki. Emlékszem, egyszer a Sidor nemzetségnél egy családi összejövetel alkalmával a záporozó kérdések között Friška néni ezt a talányt tette fel nekünk: „Mi az? Eladok egy házat Szlovákiában, Prágába megyek, mindent magammal vihetek a házból, csak egy dolgot nem. Mi az?” (Sz-oda? Bikenav kher pre Szlovenszko, avav Prahate, szavoro le kheresztar saj kidav manca, csa jekh na. Sz-oda?) Senki sem találta ki, hogy a vakolatban lévő vízre gondol (panyi andre vakova), amely elpárolog, ahogy a vakolat szárad.

A két találós kérdés kategória közötti határ természetesen átjárható: a romipent kipróbáló kérdések egy része elavul és teljesen eltűnik, vagy átkerül az ötletességet kipróbáló kategóriába, amelyből a jó, azaz okos kérdések (lacshe hadki) szintén átkerülnek a romipent kipróbáló kategóriába.

Speciális találós kérdés játék a népszerű nyelvi verseny, amelynek neve: „Hogy mondják?” vagy „Mi az?” (Szár pesz phenel?/Sz-oda hin?). Bármelyik kérdés bevezetheti az adott fordulót attól függően, hogy a résztvevők csehből, illetve szlovákból fordítanak-e rromanira vagy fordítva.

Mint más találós kérdés játékok esetében, a Szár pesz phenel játék is két különböző dolgot próbál ki: a) a romipen betartását, vagy b) a kevésbé közismert cigány kifejezések ismeretét és az elfogadható neologizmusok alkotására való képességet.

A nyelvtudás nagy megbecsülésnek örvend (ld. Bela Fabián kijelentését). A romák szemében a nyelvtudás azonban nem elsősorban a nyelvi jártasságot, hanem az „igazi” vagy „régi szavak” (csácse/phurikane lava) ismeretét jelenti. Ezeknek a szavaknak az ismerete gyakran elégséges ahhoz, hogy az illető érvényesíteni tudja etnikai legitimitását.

Két olyan közismert romipent kipróbáló kifejezés van, amellyel minden Szár pesz phenel játék alkalmával találkoztam: az egyik a „foltos borjú” (kotorosno celatosz), a másik a „felmászik a kéményseprő a létrán, hogy kipucolja a kéményt” (o melalo dzsal upre la drabinaha te zsuzsarel o thuvalo).

A „foltos borjú” és a „kéményseprő” azoknak is megalapozza az etnikai identitását, akik már nem beszélik a rromanit, noha érdekes módon, sem a „borjú”, sem a „létra” szó nem „igazi” cigány szavak. Mindkét szót a kelet-szlovák nyelvjárásból kölcsönözték. De ezeknek a kifejezéseknek az ismerete megmutatja, hogy az illető a roma közösség tagja, és részt vesz az együttlétben, amikor nyelvi játékokat játszanak.

A másik kategóriába tartozó szavak és kifejezések véletlenszerűek, és személyenként változnak a játékok során. A játékosok nem elsősorban a rromani szavakat mutatják be, hanem olyan főneveket, általában indiai eredetű régi terminusokat vagy olyan szavakat, amelyeket ők „igazi réginek” tartanak, de valójában olyan kölcsönzések a környező nem cigány (gádzsikáno) nyelvekből, amelyekről a játékosnak nincs tudomása. Egyes szavakat gyakran az oláhcigány dialektusból vesznek, mert az a véleményük, hogy az oláhcigányok jobban betartják a romipent, mint a „letelepedettek” (kherutne roma: „házban lakó cigányok”). Két oláhcigány szó van, amely az elmúlt évek során elfoglalta a korábbi szlovák kölcsönszó helyét a szerviko cigányok nyelvében: a lulugyi („virág”, a szlovák eredetű kvitkos – szlovák kvietok – helyett) és a luma („fény”, a szlovák eredetű szvetosz – szlovák: svet – helyett). A lulugyi görög, a luma pedig román eredetű szó. Mindamellett a legtöbb Szár pesz phenel játékban használt kifejezés valóban „régi” vagy indiai eredetű szavakra épülő neologizmus, mivel nemcsak a szótő árulja el a szó eredetét, hanem a ragok és toldalékok is. (A ragok/toldalékok egyik csoportja a „régi” – indiai, perzsa, részben görög – szavakat jelöli, míg másik csoportjuk az újabb – szlovák, román, magyar stb. – jövevényszavakat.)

Noha számos Szár pesz phenel játékban részt vettem, sajnos sose sikerült felvennem a játék teljes lefolyását. De számos jegyzetet készítettem és leírtam azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek előbukkantak az egyes összejöveteleken.

Most bemutatok néhány példát.

1. Egy híres mesemondó (beceneve: Jazikosz) családjánál tett látogatásom alkalmával írtam föl a következő szavakat (Česky Krumlov, Dél-Csehország), 1966: sosoj „nyúl”: indiai eredetű szó a szlovák eredetű zajacosz (szlovák zajac) helyett. A sosoj szót elsősorban az oláhcigány nyelvjárásban használják, de a szerviko néhány helyi változatában is előfordul. Rics, ricska „medve”: indiai eredetű szó a szlovákból kölcsönzött medvegyisz (szlovák medved) helyett.

A ricska alak a Snina járásbeli változat. Besagyi „kulcs”: neologizmus (vagy archaizmus?), a besel „ül, lakik” igéből származik. Mulanyi bar „temető”, szó szerint: „halottas kert”: indiai eredetű szavakból álló szókapcsolat a szlovák eredetű cmintirisz/ cinterisz/cintrisz (szlovák cintorin) helyett. Basagyi „hangszer”: a basavel „hangszeren játszik, zenél” igéből származik a magyar eredetű szerszámosz (magyar szerszám)

helyett. A szerszámosz nemcsak hangszert jelent, hanem mindenféle eszközt, és néha jelentése közel áll a magyar eredetihez: „lószerszám, hám”. Ez az indiai eredetű igéből képzett főnév nem ritka, idősebb emberektől számos helyen hallható.

2. Látogatás Marta Bandyová családjánál, aki kisegítő szociális munkás (Sokolov, Nyugat-Csehország), 1984: mothogyi „hiányzás a munkából, lógás”: argó szó, amelyet Marta 18 éves fia szedett fel jugoszláv cigányok között. Dandvalji, phagergyi „kukorica”: argó szó a számos jövevényszó helyett: tengerica/kukurica/bobosz stb. A dandvalji a dand „fog” főnévből származik, szó szerint „foggal rendelkező, fogas”. A phagergyi a phagerel „törik” igéből származik, szó szerint: „letörött, letörhető”. Lolji dingyargyi „sárgarépa”: argó szó a markva/marxva/

repanyisz (szlovák markva, magyar répa) helyett. Szó szerint: „piros harapnivaló”. Rukh „fa”: régi, indiai eredetű főnév a sztromosz (szlovák strom) helyett. Marta egy szintó cigánytól hallotta. A szintóban ruk(h) formában használatos. Ez csak néhány példa volt arra, hogy miféle szavak és kifejezések jönnek elő a Szár pesz phenel játékban.

A játékot azok is szenvedélyesen játszszák, akik már nem teljesen jártasak a rromani nyelvben. Sajnos, egyre többen vannak azok, akik azt ugyan tudják, hogy a sosoj „igazi cigány szó” a „nyúl”-ra, de már nem beszélik azt a metaforákban gazdag rroma-nit, amit szüleik és nagyszüleik beszéltek, noha nem ismerték a sosoj szót.

A rromani nyelv hanyatlása a hagyományos életvitel változása nyomán a hagyományos orális kultúra értékes műfajainak végét is jelzi. Nincs idő mesét mondani (te vake-rel paramisza), különösen hősmesét (vitezika paramisza), amely hajnali négyig tart, hogyha a munka (bútyi) hatkor kezdődik.

A rokonságon alapuló közösségek szétestek, a nagycsalád nukleáris családokra szakadt, amelyek különböző városrészekben vagy városokban laknak. A televíziózás, videózás és magnózás tölti ki a romák szabadidejét.

Az orális kultúra egyetlen hagyományos műfaja, amely ellenáll a modern kor nyomásának, a találós kérdés játék, ezen belül is a Szár pesz phenel nyelvi találós kérdés játék.

A Szár pesz phenel játék új dimenziót kapott 1989 novembere, a „bársonyos forradalom” után. A kommunista asszimilációs politika, amely hozzájárult a rromani nyelv hanyatlásához, megbukott, és a romákat nemzeti kisebbségnek ismerték el azzal a joggal, hogy nyilvánosan használhatják nyelvüket és ápolhatják kultúrájukat. A rromaniból írott nyelv lett, amelyet roma újságokban és könyvekben használnak. Számos roma próbálja a hagyományos elbeszélést (vakeriben) írásban rögzíteni. A rromanit meghatározott időben használják a rádióban, sajnos a tévében kevésbé. A kassai Romathan Színház (Kelet-Szlovákia) felvitte a rromanit a színpadra.

A politikai és kulturális élet személyiségeinek a nemzetközi konferenciákon, kongresszusokon és fesztiválokon használniuk kell a rromanit, hogy a más országokban élő romákkal tudjanak kommunikálni, mert nincs olyan nem cigány (gádzsikáni) nyelv, amelyet mindnyájan értenének. Az új társadalmi funkció, amelyben a rromanit használják, serkenti a nyelv fejlődését. Számos dolog, koncepció, ötlet és intézmény, amely korábban lényegtelen volt a romák személyes tapasztalatai számára, áthatja jelenlegi életüket és a kommunikációs szférát. A rromaniban egyelőre nincs meg minden kifejezés ezekre az új dolgokra. De gyakran éppen a családokban és a nagyobb, formális összejöveteleken játszott Szár pesz phenel játék az, ahol az új terminusokat alkotják.

Most arra mutatok be példát, hogy a Rusenko család milyen új terminusokat alkotott. A család számos tagja aktív résztvevője volt az elmúlt évek kulturális életének: a legnagyobb tekintélyű testvér, Lágya (sz. 1948) vezeti a Perumos folklór együttest az utóbbi 15 évben. Margita asszony, a felesége (sz. 1945) lett az 1991-ben alapított Cigány Írószövetség elnöke, ő maga kitűnő verseket ír. A többi testvér, unokatestvér és távoli rokon a Perumos együttes tagja, és mindennapos vendég Margita és Lágya lakásában, akik ugyanabban a házban laknak Prágában. A következő kifejezéseket alkotta a családi közösség, többet közülük az én jelenlétemben: gengyi „könyv”, a genel „olvas” igéből, a cseh eredetű knyiska (cseh knížka) helyett. Genutno „olvasó”, a cseh eredetű cstenarisz (cseh čtenář) helyett. Giljutnyi „vers”, a gilji „dal” főnévből, a basznyicska (cseh básnička) helyett. Csitro „kép”, csitrarisz „festő”, csitrarel „fest”, hindi alapú neologizmus, amelyet a Rusenko család a külföldi rromani publikációkból vett (vagy talán a nemzetközi találkozókon hallott) a cseh eredetű obrazisz, maljarisz, malinel (cseh obraz, malíř, malovat) helyett. Ezek a neologizmusok nem teljesen ismeretlenek, mert a csitrinel „vázol” régi jövevényszóra emlékeztetnek (szlovák/cseh črtat/črtat). Lekhado „író”, lekhavel „ír”, lekhipen „írás”, lekh „cikk”, hindi alapú neologizmus, amelyet Marcel Courthiade vezetett be a nemzetközi nyelvbe (maskarthemutnyi cshib) a szpiszovatyelisz, piszinel, piszisagosz, cslankosz (cseh spisovatel, psát, psaní, článek) helyett.

Számos új terminus nemcsak az írott rromanit érintette, hanem egyre több roma használja az élőbeszédben is.

A népszerű, szenvedéllyel játszott Szár pesz phenel játék a romák azon törekvését és vágyát mutatja, hogy megőrizzék nyelvüket, megakadályozzák annak elsorvadását, megmutassák, hogy az „igazi cigány szavak” (csácsikane romane lava) valóban élnek, és bebizonyítsák, hogy – ahogy Andrej Pešta versében olvasható: „a rromani nyelv olyan, mint egy hős anya, aki ezer szép gyermeknek tud életet adni” (romanyi cshib hin szar viteziko daj, szo saj anel ezeren sukare cshaven pre luma).

A Szár pesz phenel játék „apáról apára” száll (dada pre dadende), a miénk (amaro), élvezetes, szórakoztató, de sajnos kevésbé hatásos, mint amikor a szülő az anyanyelvén beszél a gyermekkel.

Azokon az összejöveteleken, ahol a romák spontánul elkezdik kérdezni egymást, hogy Szár pesz phenel, általában a rromani nyelv jövőjéről is beszélgetnek. A vélemények a maximális optimizmus és a maximális pesszimizmus közötti hosszú skálán helyezkednek el: „a rromani nyelv sosem fog eltűnni a világból” (e romanyi cshib soha na nasljola pal o szvetosz), „amíg egy roma él a világon, addig beszélni fogja a rromanit” (kim o rom dzsivela pro szvetosz, vakerela romanesz), és a másik oldalon: „ötven év múlva már senki sem fogja tudni a rromanit” (tel o penda bers na dzsanela romanesz niko). Ennek a kérdésnek az eldöntése nem célja jelen cikkemnek. Úgy hiszem, hogy ma még nem lehet semmit se megjósolni. De a rromani nyelv jövője elsősorban magukon a romákon múlik.

Utóirat

Cikkem egy részét felolvastam barátnőmnek, a Kelet-Csehországban lakó tehetséges mesemondó és meseíró Ilona Ferkovának. (Rokycany városban született 1955-ben, a szülei 1946-ban költöztek oda Kelet-Szlovákiából.) Azt akartam tudni, hogy ő egyet-

ért-e azzal, amit írtam. Nemcsak hogy egyetértett, hanem azt is elmesélte, hogyan vitték színpadra a Szár pesz phenel játékot Rokycanyban. A fölvett interjú részletét most kommentárok nélkül közlöm:

Amen kerahasz ajsze basavibena andre Szokolovnya, odoj pesz na csa khelelasz, ale kerahasz ajsze „hrátky”. Rodahasz phurikane romane lava, szo imar maloko dzsanel, me the e Anyinka.

No, me phenavasz andro mikrofonosz – akana phucsavasz: „Sz-oda hin ambrol, ambroljin?” Me man dodzsanljom, hoj pre „hruška” pesz phenel ambrol, the pre koda kast ambroljin. Ta me kale laveha avljom avri. Saj phucsesz la Anyinkatar! Phenav: „Ko dzsanel, sz-oda ambrol?” Ta phenenasz „destnyikosz”. Na? Bo „destnyikosz” hin romanesz „ambrela”.

Phenav: „Na!” No, akanakesz cixo andre zala, a szako: hoj sz-oda saj avel? Paljisz avlja e Jolana Miková, na dzsanav, csi la dzsanesz, a phenel: „Szo man deha, te phenava, sz-oda?” Phenav lake: „Dikh, odoj hin kajsze hracski, popki, lobdici, olesztar saj kidesz tuke avri.” Ta peszke kidnya avri oja popka. Phenav lake: „Leha tuke, azs szar pheneha menge, hoj sz-oda!” Ta gejlja kijo mikrofonosz u phengya: „Hruška!” Phenav: „Csácso tut hin! Phengyal lacs-hesz, akana tuke saj lesz kodi popka.”

„Abo phurgy pro ’mosztosz’, na?” Ole laveha avlja avri e Katka Mikovo. E daj lake phengya. Nyiko na dzsanelasz, anyi me na. Avav khere, phenav la dake: „Mamo, dzsanesz szar pesz phenel pro ’mosztosz’?” „Ta tu na dzsanesz? Phurgy.” „A szoszke mange na phengyal?” „Tu na phucsehasz.” (…)

Ale dzsi adagyivesz na dzsanasz, szar pesz phenel pro „sztromosz”. O roma pre mande: „Szar pesz phenel pro sztromosz?” Phenav: „Kast.” „Na, na, na!” – vicsinen o roma. – „Kast hin kada, szo o nabitki olesztar, vaj labaresz kast. Jekh phenel: „Drukosz.” „Na, na! Drukosz hin, szo hin maskaral, szo olesztar o konara baron. Cshindo kast.” Ta xudnyam odoj pesz te szpricskinel pre jekh lav! Ta mukljam paljisz, bo na kamahasz mariben. Ale kecivar kergyam ajsze „hrátky” andre Szokolovnya. Bo ajci pas oda aszahasz, kaj vigosz! Szako rodelasz phurikane, csacsikane romane lava (…)

La jekhphurederaha cshaha (22 bers) vakeravasz csa romanesz, ole trinedzsenenca ternederenca csa csexika. Ale e Ilona (18 bers) imar vakarel romanes szar panyi, szikhljilja korkori pesztar, e Etela (16 bers) pesz andr-oda xudel. La Lenkaha (8 bers) pale vakerav romanesz. Bo imar nane szar pas o komuniszti, hoj oda zakazinen. Me na patyav, hoj roma biszterena romanesz...

Rendeztünk olyan összejöveteleket Sokolovnában (a művelődési házban), ahol nemcsak táncoltunk, hanem játszottunk is. Anyinka és én olyan régi cigány szavakat kerestünk, amelyeket kevés ember ismer.

Azt mondtam a mikrofonba – illetve kérdeztem: „Mi az az ambrol és az ambroljin?” Én tudtam, hogy az ambrol körte (hruska, cseh jövevényszó), és a körtefa ambroljin. Ezekkel a szavakkal álltam ki. Megkérdezheted Anyinkát! Mondom: „Ki tudja, mi az az ambrol? Azt mondták: destnyikosz (cseh kölcsönszó az esernyőre). Na? Mivel a destnyikosz cigányul ambrela, nem jó. (Az ambrela angol szó, amely valószínűleg az Egyesült Államokból visszatérő emigránsok révén került be a századelőn a kelet-szlovák nyelvjárásba, és innen a rromani nyelvbe.)

Azt mondom: „Nem”. No, akkor mindenki elhallgat a teremben, hogy vajon mi lehet. Akkor jön Jolana Miková, nem tudom, ismered-e, és mondja: „Mit adtok, ha megmondom, mi az?” Mondom neki: „Nézd, ott a sok játék, baba, labda, azokból választhatsz magadnak.” Választott magának egy babát. Mondom neki: „Csak akkor viheted el, ha megmondod nekem, mi az.” Odament a mikrofonhoz és azt mondta: „Körte!” Mondom: „Igazad van! Jól mondtad, elveheted a babát.”

„És a phurgy a mosztosz („híd”, szlovák kölcsönszó) helyett, na?” Ezzel a szóval Katka Mikovo állt elő. Az anyja mondta neki. Senki sem tudta, én sem. Jövök haza, mondom anyámnak: „Mama, tudod, hogy mondják a mosztoszra?” „Hát te nem tudod? Phurgy.” „Hát miért nem mondtad eddig?” „Nem kérdezted.” (…)

De a mai napig nem tudjuk, hogy mondják a sztromoszt („fa”, szlovák kölcsönszó). Mondják nekem a romák: „Hogy mondják a sztromoszt?” Mondom: „Kást”. „Nem, nem, nem!” – kiáltják a romák. „A kást az, amiből a bútort készítik vagy amit eltüzelünk.” Az egyik azt mondja: „Drukosz” (fatörzs). „Nem, nem! A drukosz az, ami középen van, abból nőnek ki az ágak. Kivágott fa.” No, elkezdtünk veszekedni egy szó miatt! De aztán abbahagytuk, mert nem akartunk verekedést. Sokszor játszottuk ezt a játékot Soko-lovnában. Mert sokat nevettünk és jól szórakoztunk. Mindenki kereste a régi, igazi cigány szavakat. (…)

A legidősebb lányommal (22 éves) csak cigányul beszéltem, a három fiatalabbal csak csehül. De Ilona (18 éves) már úgy beszél cigányul, mint a vízfolyás, Etela (16 éves) is ráadja magát, Lenkával (8 éves) megint csak cigányul beszélek. Mert már nem úgy van, mint a kommunisták alatt, hogy tilos. Nem hiszem, hogy a romák elfelejtenék a cigány nyelvet... (A felvétel 1996. február 19-én készült Rokycanyban.)

A cikket Tereza Hrabovska (Hübsmanova lánya) szíves hozzájárulásával közöljük.

Angolból fordította: Kovalcsik Katalin

Fotó: Lipcsei Attila és Rácz Géza