Donga születésekor került állami gondozásba. A csecsemőotthonból nevelőszülők vették magukhoz. A cigány kisfiú alig egy év leforgása alatt három családnál is megfordult, de mindannyiszor visszaadták. Dongával Márianosztrán beszélgettünk, ahova tavaly decemberben került rablás miatt. Korai börtönéveiről mesélt.

Donga négyesztendősen egy gyermekotthon lakója lesz. Pedig ekkor már – mert apja meghalt, anyja másodszor is férjhez ment, és lemondott róla – örökbe fogadható volna, csakhogy a gyámhatóság arról értesíti az illetékes gyermek- és ifjúságvédő intézetet, hogy nem adható mégsem örökbe, mert testi fogyatékos, született dongalábú. Még a következő évben kétszer is megműtik a lábát, de sokáig csak bicegve tud járni. A nevelőotthoni első tudatos esztendők kínkeservesek.

„Mert béna voltam, a paralízis miatt dongalábú, hat-hét métert tudtam csak egyszerre, bicegve megtenni, s utána mindig elestem. A többiek persze csúfoltak, kinevettek. Akkor neveztek el Dongának. Egyszer, amikor nem tudtam a leckét, a tanár bezárt az osztályba, én meg dühömben felgyújtottam a függönyt. A nagyobb fiúk oltották el a tüzet, majd pedig a tanár parancsára a padra fektettek, és vállfákkal jól elvertek. A tanár nem bántott, azt mondta, nem piszkítja be velem a kezét. Volt olyan hét, hogy háromszor is megpokrócoztak – pokrócot tettek a fejemre, és összecsomózott, vizes törülközővel ütöttek –, ünnepnapnak számított, ha nem vertek meg.”

„Friss hús”

Egy lebontásra szánt házban ragasztózik harmadmagával, amikor egy hirtelen jött ötlettől vezérelve „kirabolják” egyik társukat. Egy év letöltendő szabadságvesztésre ítélik.

„Friss húsnak számítottam a nagybűntényesek között a Kozma utcában. Amikor beléptem a négyszemélyes cellába, letettek elém a kőre egy törülközőt és egy poharat. Már az előzetesben megtanultam, hogy ha a poharat veszem föl, köcsög, ha a törülközőt, akkor csicska leszek. Mind a kettőt felvettem, a poharat belecsavartam a törülközőbe, és úgy nyújtottam át a cellafőnöknek, így megúsztam a beavatást. A sitten életveszélyes, ha észreveszik az emberen, hogy nyuszi. Ott most is ököljog van, s ha nem vigyáz magára a manus, leverik, mint vak a poharat. Ötször húsz napot voltam magánzárkában, verekedés miatt. Ezt egyetlen balhéért verték rám, s a száz napot hetes megszakításokkal kellett letöltenem. Idegileg ez teljesen kikészített, az egyes hetek eltelte után szörnyű volt még csak belegondolni is, hogy húsz napig újra egyedül leszek...”

Donga szabadulása után két hónappal megüt egy rendőrt, hivatalos személy elleni erőszak miatt egy év szabadságvesztésre kell bevonulnia.

„Sándorházára vittek. Már a buszban mondogatták a többiek, hogy ilyen kemény hely, meg olyan kemény hely. De engem nem érdekelt különösebben. Amíg ez a két kicsi kéz megvan – mutatja –, nem félek a börtöntől. De nem is a börtöntől kell félni. Nem a börtön nehéz, hanem az emberek. Inkább lehúzok tíz évet egy jó társaságban, mint ötöt egy trében. Mert ha rossz a banda, az az egy év kitesz tízet. Odakerültem Sándorházára, hát ott is próbálkoztak velem. De a Gyűjtőben, az első büntetésem alatt, már minden cselt kitanultam, úgyhogy pillanatok alatt leépítettem a simliseket. A munkámat is elvégeztem, úgy, ahogy odabent mások is elvégzik. A smasszerok is békén hagytak… Csak az álmenők szórakoztak velem. Volt aztán, hogy bokszra került a dolog, akkor meg odamentek az őrhöz, és feldobták az embert. Azért, hogy meg sem ütöttem egy csávót, azért ültem húsz napot. Mert megfenyegettem, ő meg fölnyomott. Volt olyan is, hogy rossz napom volt. Bementem az orvoshoz, hogy nézze, ez és ez van, rosszul érzem magam, adjon egy nap szabadságot. Erre ő: majd kipiheni magát a fogdán. Ha tényleg komoly beteg voltam, akkor sem hitték el.

A börtönben csak azzal foglalkoznak, aki tényleg döglődik, vagy félhalott. Olyan, hogy betegség… Ott nem lehet beteg senki. Akkor már egyből azzal jönnek, hogy munkamegtagadás.”

Álmenők

„Sándorházán a Dunai Vasmű acélszerkezeti üzemében melóztam. Papírokat is szereztem róla. Az ollón voltam először leszedő, aztán meg darukötöző.

Amikor a rablásért ültem, csak a kóros szenvedélykeltést húzhatták volna rám. Azért kaptam egy évet. Akkor még kaptam kedvezményt, de azt is eltoltam a rossz magaviseletem miatt. Az első év, amit a Kozma utcában ültem, tényleg kemény volt. Sándorházán már ehhez képest nem is volt rossz.

Odabent a nevelő csak akkor foglalkozik az emberrel, ha cinkes, ha balhéja van. Ott is ugyanaz van, mint idekint. Érti, mint kint civilben. Vannak ezek az irodai dolgozók, tudja, vannak aztán a főnökök, meg vannak a segédmunkások, az olyanok, mint én. Ilyen alja, érti. Külön réteg az írnokok, az ügyeletesek, a brigádvezetők, a csarnokfelelősök,

a szintesek. Álmenők ezek, akik benyalizták magukat. Pedáloztak, elkopott a térdük, hogy legyen belőlük valaki. Jó, mondjuk részben igazat adok nekik, könnyebb így kibírni. De ők mégis másokon élnek, nem úgy, hogy élősködnek, hogyan is mondjam… Mondok egy példát. Megyek a folyosón, jön szembe a szintes. Amíg nem látja az őrt, nem kiabál, hogy na mi van, miért csinálod, vagy miért nem csinálod ezt vagy azt. De ahogy meglátja az őrt, egyből rákezd: »Vedd föl azt a csikket!«, »Mosd föl a folyosót!«. Szóval futtatja magát, hogy lássa mindenki, hogy őt nem linkre tették be a beosztásba.

Amikor meg megfenyegetik valamelyiket, akkor megy az őrhöz. Az emberek nyolcvan százaléka odabent kivetkezik magából, emberi mivoltából. Állatok ezek, nem emberek. Egy normális szót nem hallani egész nap. »Köcsög«, »te buzi«, »te szar«, »miért nem állsz be a sorba?! Leverlek!«, »Levered ám a k’ anyádat!« stb. Ez megy egész nap. Egy halk szó, semmi. A »bányában« a gépek zakatolása őrjíti meg az embert, akkor még a körletben is az állandó zümzüm, ricsaj. Sokszor kajakra levitettem magamat fogdára, mert már olyan tömegiszonyom volt.

Nem volt úgy rinyósom (társ, akivel mindent megoszt az elítélt – a szerk.). Nem azt mondom, hogy zárkózott voltam, de szorosabb kapcsolatot nem szerettem kötni. De nem is igen akadt olyan, akivel érdemes lett volna. Mert tudom, ha valaki az én rinyósomat megbántja, én is csak oda álltam volna. És abból egyből bűnvádi van.”

„Megint bementem az erdőbe”

„Amiért megint Sándorházára kerültem, az többek között egy lopás volt. Piás voltam, és meg akartam fújni egy üveg piát. El sem tudtam dugni, máris megfogtak. Fölírták az adataimat, kész, elengedtek. Volt aztán még egy: jöttem ki a Hági étteremből részegen, és letörtem egy kocsi antennáját. De ezek csak aprócska balhék voltak. Szabadult viszont a Vakhangya nevű haverom, a rendes nevét nem is tudom. Aztán örültünk egymásnak, szia, szia, csumi, ez meg az, jó volna újítani valamit, mert nincs lóvé. Ki, ha én nem. Menősködtem. Magamért sohasem loptam. Volt bennem jócskán, rohadtul beszívtunk. Ott van, azt mondja a Vakhangya, az a sporttáska, újítsuk meg. Azt mondtam neki, én bizony nem újítom meg, öcsém, mert nem kell a balhé. Erre ő, hogy ilyen szemét, meg olyan gyáva. Az a baj, hogy könnyen befolyásolható vagyok… De nem is az, inkább szeretek megtenni másoknak valamit. Ha jó, ha rossz. Nem gondolok olyankor a következményekre. Ha rossz, akkor is jónak látom. Csak akkor, csak utána filózok, amikor már késő. De akkor se haragszok az illetőre, magamra haragszok.

Szóval megint bementem az erdőbe. Letéptem a táskát, el akartam szaladni, de rögtön megfogtak. Két katona csávó futott utánam. A Vakhangya meg ahogy látta, hogy elkapnak, rögtön meglépett. Ott hagyott. Olyan részeg voltam, ha egy kisgyerek meglök, elesek. Bevittek a kapra (a rendőrkapitányságra – a szerk.), jegyzőkönyveztek, aztán mehettem. Nem vonultam be magamtól a sitkóra, úgy kaptak el. Kaptam összesen tíz hónapot. Ezekért kilencet, hivatalos személy megsértése miatt még plusz harminc napot. Szabálysértést. Amikor a lopás balhéban kihallgattak, jól megvertek, s ahogy ütöttek, én is mondtam a magamét. Kiabáltam, hogy lesz ez még fordítva is, meg lefasisztáztam a rendőröket. Négy hónapot voltam bent előzetesben. A tárgyaláson az ügyész fellebbezett súlyosbításért, nagy kaland… Egy alkalommal fölvittek fogdára, meg akartak előtte verni. A számban volt a penge. Engem, ha bepörgök, nem érdekel, hivatalos személy vagy őr. Megmondtam nekik, ha közel jöttök hozzám, először a ti nyakatok jön, aztán az enyém. Azért akartak fogdára vágni, mert beszélgettem a csajokkal. Dumáltunk ki nekik, azt meg tilos. Kivettem a számból a pengét, és belevágtam a szívem fölött a mellkasomba. Csak úgy spriccelt a vér. Amikor befalcoltam, cefetül véreztem, meztelenre vetkőztettek, hátul összebilincselték a kezemet, és bevágtak a dühöngőbe. Hogy csituljak. Hiába zörögtem, hogy engedjenek ki, mert dől belőlem a vér.”

„Kibírja ez így is”

„Azért vágtam meg magamat, mert igazságtalanul akartak fogdára tenni. Oda volt készítve a zárka ablakába a penge. És amikor hallottam, hogy jönnek értem, odanyúltam, aztán amikor le akartak fogni, behúztam magamnak. Bejött a zászlós, kicsalogatott, aztán úgy, ahogy voltam, nyílt sebbel vertek agyon. Persze úgy csinálták, hogy ne hagyjanak nyomokat rajtam. Kínomban üvöltöttem, fejemmel vertem a dühöngő ajtaját. Megijedhettek, mert néhány perc múlva kivettek, és bevittek a megyei kórházba.

A sebészeten egy szakállas doki varrta össze a sebet. De hogyan… Az állatkórházban különben ellátják az állatokat. Megesküdtem, hogy szabadulásom után megkeresem azt az orvost. Még fagyasztót sem akart rányomni. Az egyik nővérke azt mondta, hogy fölösleges neki a lidokain. Kibírja ez így is. De megmondtam nekik: leszek ám én még szabad!

Betettek a fogdára. Most már bőven volt indok: öncsonkításért húsz nap magánzárka.

Sándorházán is gyakran előfordul ilyesmi. Volt ott egy kis csávó, egy cigánygyerek. Kicsit hülye volt szegény, dilinyós. Ki akart állítólag szökni. A fogdán úgy megverték, hogy a feje teljesen annyi lett neki. Amúgy is elég beteg volt. Elvitték az IMEI-be (Igazságügyi Megfigyelő- és Elmegyógyító Intézet – a szerk.), ott halt meg. Ki a hibás? Senki. Meghalt, hát meghalt, jóccakát. Jelentettem ki egyszer én is olyat, hogy panaszt fogok tenni. Ez akkor volt, amikor a bányában öszszeszólalkoztam a csarnokfelelőssel, és bevittek a zászlóshoz, közvetlenül a szabadulásom előtt. Akkor mondtam neki, hogy lesz ám itt még csillaghullás. Bemegyek az országos parancsnokságra, és elmondok magukról mindent. Elmesélem, hogy mi folyik ezen a büdös Sándorházán. Hogy mi van itt. A börtönből fegyházat csinálnak. Hát a fegyházban nincs, ami ott. Kajakra alakizgattunk. Hát mi ez? Megyünk például vacsorázni, hideg kaja van, bukta meg kakaó. A kaját a sorban esszük meg. Menet közben. Arra nincs idő, hogy szarjunk, vagy levegőt vegyünk.

Ahogy kipakoltam, egyből fogdára is vágtak. Bulcsázunk (dolgozunk – a szerk.) egész nap, és tudja, mire dolgozunk? Kapunk reggelire egy kis dzsemet, egy fél vajat, meg egy pohár spongyát (cikóriakávét – a szerk.). Délben olyan kaját löknek elénk, hogy azt sem tudjuk, mit eszünk. Moslék. Ott a disznókra főznek. Nagyon zabásnak kell lenni, hogy azt valaki megegye.

Sokan azt csinálják, hogy kajakra ráejtik a lábukra a vasat, vagy széttörik a kezüket, csakhogy pihenhessenek egy kicsit. A munkamegtagadás mindennapos dolog, de nem ám a munka miatt. Mert az nem is munka. Ott gépek vannak. Olló, fúró, maró, lyukasztó, meg ilyenek. Ott nemigen bulcsázunk. Nem a munka, ami kikészít, hanem az ideg. Hogy olyanok parancsolgatnak nekünk, akik ugyanolyan nullák, mint mi, vagy még nagyobbak. Idegileg lettem kész én is, vassal akartam leütni a csarnokfelelőst. Megnyugvás volt, ha verset írtam. De sajnos nem nagyon emlékszem rájuk. Le voltak írva, de ott felejtettem mindet a szabaduló zárkában.

»Enyém volt minden, amit eldobtam, / S megöltem mindet, kit szerettem…« Sok Villont megtanultam bent. Én is az ő stílusában próbáltam írogatni. Egyik-másikat megmutattam a nevelőmnek, ő meg azt mondta, hogy ezt biztos nem maga írta, Donga.”

Tódor János