A történelmi munkákat két részre oszthatjuk: az egyikbe azok a kutatások tartoznak, amelyek új felfedezéseket és (gyakran vitázó) érveket sorakoztatnak fel valamely elmélet, tézis, hipotézis mellett, míg a másik oldalon azok a publikációk állnak, amelyek a szélesebb közönség számára juttatják el a kutatások eredményeit. Egy és ugyanazon részben nem lelhetjük fel mindkét szemléletet, mint ahogy az ember egyidejűleg az erdőn átvezető új út keresésére sem vihet magával több embert. Mivel több nyelven is meglehetős mennyiségű kutatómunka áll már rendelkezésre és mert az olvasóközönséget jobban érdeklik a kutatások következtetései, mint a hozzájuk vezető út, úgy döntöttünk, hogy az Amaro Dromban javarészt a már elért eredményeket tesszük közzé. A teljesség kedvéért azonban feltüntetjük a különböző álláspontokhoz kapcsolódó kérdéseket és kétségeket.

A szeldzsukok vándorlásai

a Közel-Keletre

A szeldzsukok nem érték be Khorasszan elfoglalásával, tovább mentek Bagdad felé, ahova 1055-ben érkeztek meg khorasszani szövetségeseikkel és azok indiai harcosaival. Hű szunnita harcosként útközben, 1055-ben kiszabadították a bagdadi kalifát a síita rabságból. Folytatva útjukat Örményország felé, 1064-ben Ani városába és hét év múlva Manzikert (a Vani-tó közeli mai Malazgirt) városához értek, majd 1071. augusztus 28-án, mindvégig a khorasszani és indiai harcosokkal, véres csata után elfoglalták a bizánci császárság e nagy városát. Nikos Tzangas, a bizánci történelem kiemelkedő alakjának feljegyzései szerint a szeldzsukok között igen sok „Pentapo-

támiából” származó ember is volt. (Pentapotámia volt India – elsősorban India északnyugati részének – a régi neve, ahol a görögök először találkoztak velük.) Ez az év és ez a csata világtörténelmi jelentőségű volt, hiszen ekkor változott meg Európa és Ázsia viszonya: Csarija bég fia, Arl Arszlán (1029–1072), aki 1063-ban lett uralkodóvá, Manzikertben a bizánci hadsereg ellen harcolt, legyőzte, majd elfogta és tömlöcbe vetette IV. Romanosz Diogenész bizánci császárt. A történet szerint megkérdezte tőle: „Mit tennél velem, ha elfognál?”. Diogenész azt válaszolta: „Azt hiszem, megölnélek és megszégyenítenélek a város (Sztambul, a mai Isztambul) utcáin”. Erre Arl Arszlán így felelt: „Én még nagyobb büntetést szabok ki rád: elengedlek és szabadon bocsátalak.”

Miután az emberek tudomására jutott Manzikert bukása, a rettegés egészen Európáig eljutott. A bizánci császárság Róma és egész Európa ellensége volt, ám a veszedelmes, moszlim szeldzsukok és a khorasszani, indiai harcosok – ősromák (szaracénoknak hívták őket) – megjelenése után Európa őket vélte a legádázabb ellenségnek, nem pedig Bizáncot.

Arl Arszlán tovább folytatta útját, leigázta szinte egész Anatóliát – csak egészen kis területeket hagyott meg Bizáncnak az Égei-tenger partján. Elűzte az egyiptomi Fátimidákat, a Krisztus sírját őrző Szentföld uralkodóit. Amíg a Fátimidák uralkodtak a Szentföldön, a keresztény hívők

csoportosan zarándokoltak Krisztus sírjához – természetesen bőséges pénzbeli juttatások mellett –, ám az új szaracén hatalomátvétel után szóba sem jöhetett, hogy a keresztények oda menjenek.

Az első keresztes háború

Bizánc ezután követet küldött Rómába – az ellenséghez – segítséget kérni. A római pápa rövid gondolkozás után 1095-ben a franciaországi Clermont-Ferrand városában kihirdette a szent háborút, amely szerint minden keresztény köteles Palesztinába indulni, kiűzni a szaracénokat, és Krisztus sírját megmenteni: „Deus le volt!” (Az Úr akarja). Ezután sokan fegyvert, szerszámot ragadtak, ki sarlót, ki fejszét, karót vagy cséphadarót, és elindultak Palesztina felé. Így kezdődött az első keresztes hadjárat, „a szegények keresztes hadjárata”. Azért kapta ezt az elnevezést, mert a harcba indulók hátukra nagy keresztet varrtak. Ezek a szegény keresztes harcosok céljukig el sem jutottak, megölték őket útközben (igaz, ők maguk is sokakat megöltek, köztük számos Rajna-vidéki zsidót). A gazdagok közül is sokan indultak a keresztes hadjáratba, ruhájuk hátára szintén nagy keresztet varrva. Ők már eljutottak Sztambulig, ahol 1096-ban összegyűltek és megszervezték a szaracénok elleni támadást.

Itt kerülnek először közelebbi kapcsolatba az ősromák az európaiakkal...

2. Miként találkoztak először a kannaudzsi indiaiak az európai keresztényekkel

Az európai keresztények Kis-Ázsiában (Anatóliában) és a Közel-Keleten

Egy névtelen szicíliai történetíró Gesta Francorum (A frankok cselekedetei) című művében leírta az első keresztes háború és a keresztények történetét miután megérkeztek Kis-Ázsiába, majd a Szentföldre. Két francia történetíró, a chartres-i Fultcher és a caeni Radulph szintén megírták a véres utazás és a jeruzsálemi események történetét. Megtudhatjuk tőlük, hogy az utolsó „szegény” keresztesek elértek Ázsiáig, és egyedül akartak nekitámadni a szaracénoknak, illetve a mohamedánoknak. Miután 1096 szeptemberében elértek a Nikea (Iznik) melletti Cyuitis városkába, a mohamedánok lemészárolták őket. (Abban az időben még Nikea volt a főváros.)

A történtektől függetlenül újabb keresztesek érkeznek Sztambulba; a nemesemberek csoportosan jöttek, és 1097 májusában átkeltek a tengeren Ázsiába. Rövid harc után gyorsan elfoglalták Nikeát (Iznik). Előrehaladásuk során több várost is meghódítottak: 1098. március 10-én Edesszát, 1098. június 3-án Antiochiát (ám a szaracénok tíz nap elteltével bezárták a keresztényeket a városba), 1098. december 12-én Maarrat al-Numant (a legendák szerint a keresztények a meggyilkolt mohamedánok húsát megfőzték és megették), valamint 1099. március 14-án Ark városát. Az európai keresztényeket „franzsoknak” nevezték és a helyi népmesékben a mai napig az emberevőkkel azonosítják őket. A keresztesek június 7-én érkeztek meg Jeruzsálem falai elé, ám a szent városban változások történtek: már nem a szeldzsukok uralták, hanem a Fátimidák. Ez a változás egy évvel korábban történt (1098. augusztus 26-án), a Fátimidák visszatérése után, akik legyőzték a szeldzsukokat, erőszakkal elűzték őket keletre, ismét uralmuk alá vették Jeruzsálemet és környékét; és mire a keresztesek odaértek, az egyiptomi helytartókon kívül csak a khorasszaniak és az indiaiak voltak Jeruzsálemben. Miután a keresztesek az éhező város egy hónapig tartó ostroma után július 15-én bejutottak oda, a szeldzsukok helyett valószínűleg csak az egyiptomi Fátimidákat és a khorasszaniakat, illetve indiaiakat találták ott. Teljesen érthető, hogy etnikai hovatartozásuktól függetlenül egyiptomiaknak nevezték őket. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy eldöntsék, ki kicsoda, két nehéz háborús év után csak azzal törődtek, hogy a kereszténység minél több ellenségét megöljék.

A dokumentumoktól a hipotézisig

Az eddig leírtak a történelemből is ismeretesek: a keresztesek útját úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Másrészt Tzangas görög történetírótól tudjuk, hogy Manzikert ostrománál a szeldzsukok soraiban khorasszaniak és indiaiak (középkori görög néven pentopotá-miaiak) is voltak. A fentiek alapján megpróbálkozhatunk a következő extrapolációval: ha 1071-ben Manzikert ostrománál a szeldzsukok soraiban khorasszaniak és indiaiak is voltak, miért ne lettek volna ismét velük Jeruzsálemben 18 évvel később? Ami Khorasszant illeti, egészen pontosan tudjuk, hogy voltak köztük embereik: többször is olvashattunk Khorasszanról a névtelen szicí-

liainál és a két francia történetírónál mint távoli (és igen gazdag) vidékről, ahonnan a szeldzsukok jöttek, de Indiát nem említik. Miért? Érdemes ezen elgondolkodni. Először is az európaiak a 11. században nem ismerték Indiát. Jóval korábban még ismert volt, de később Európa megfeledkezett róla. Két érv talán megvilágíthatja ezt előttünk: 1.) a régi krónikák nagyszámú etnikumot és népcsoportot említenek: arabokat, görögöket, szíriaiakat, örményeket, törököket, kurdokat, perzsákat stb. Köztük szó esik szektákról is, mint pl. a publiciaiak és az azimi-ták. A fentieken kívül más elnevezések is előfordulnak, amelyek alapján egy etnikumot, szektát sem tudunk beazonosítani: latinul angulánok illetve agulánok. Sok kutatót foglalkoztatott a jelentésük, és 1932-ben H. Gibb történész azzal az ötlettel állt elő, hogy ez a szó jelentheti az arab-perzsa gulam (rab, fogoly, nem szabad ember, de gyakran más értelemben hatalommal bíró ember a szeldzsukok seregében – ma ez a szó arabul fiatalembert jelent) szó helyi nyelvjáráshoz való alkalmazkodását. A szó arab megfelelője al-gulam (elöljáróval), amely az akkori görög kiejtés szabályainak megfelelően valóban „aggulam” illetve „algulam”. Ezt könynyen „angulannak” lehet ejteni. Ezek a szép és jó minőségű páncélokba öltözött angulánok igen bátor, kiváló katonák voltak, és mint tudjuk, számos „török” (mohamedán) és indiai is akadt köztük. Tehát levonhatjuk azt a következtetést, hogy a gulám illetve angulan szó tulajdonképpen nemcsak a romák akkori elnevezése volt a Közel-Keleten, hanem szélesebb értelemben a szeldzsuk hadseregben szolgáló proto-roma és török rabszolgák elnevezése. Ennek következményeként az ősromák először angulánok illetve egyiptomiak néven lettek ismertek az európaiak előtt. A fentiek szerint az egyiptomiak elnevezés csak később jelent meg. 2) a Gesta Francorumban emlegetett szaracének, törökök és távoli országok egyéb etnikumai leírásánál gyakran esik szó arról, hogy „számos istenük volt” – amikor Európában még a legegyügyűbb paraszt is tudta, hogy a mohamedánok egyistenhívők, Allahban hisznek. Ebben a könyvben az alábbihoz hasonlatos mondatokat olvashatunk: „Mohamedre és az összes istenünkre”, „az összes istenünkre esküszöm”, vagy „igazat szóltam, az összes istenünk nevére esküszöm”. Alaptalan vádaskodás? Politikai hazugság, amely azt a célt szolgálja, hogy az ellenség még ellenszenvesebbnek tűnjön? Ki tudja? De talán mégis lehetséges, hogy a szaracénok közt nemcsak egyistenhívő mohamedánok, hanem többistenhívők is voltak, mint pl. az indiaiak. Ez annál inkább elképzelhető, mert a szeldzsukok engedélyezték az indiaiak számára saját ősi vallásuk megtartását. A fentebb előadottak csak egy hipotézist képeznek, ám nagy valószínűséggel magyarázatot adnak arra, miért nevezték az európaiak olyan sokáig egyiptomiaknak a romákat. Mindenesetre a fenti interpretáció sokkal jobb magyarázatot nyújt, mint az egyszerű indoklás, amely szerint a romák a kis Egyiptom nevű helységekben éltek, és ezért kapták az egyiptomi, illetve ironikusan a „fáraónép” elnevezést. Sokkal ésszerűbb elképzelni, hogy a Jeruzsálem ostrománál és a további vérfürdők során keletkezett káoszban öszszekeverték őket az igazi egyiptomiakkal (Fátimidákkal), és ebből kiindulva nevezték el kis Egyiptomnak az általuk lakott területeket, mint azt feltételezni, hogy előzőleg léteztek „kis Egyiptom” elnevezésű területek, és nevük innen ered.

Egyébként nem meglepő, hogy az indiaiak, a muszlim ghaznevidák áldozatai a szaracénok seregéhez csatlakoztak, ha a harcművészetet az akkori általános felfogásnak megfelelően második foglalkozásuknak tartották. A történelem során később is adódtak hasonló helyzetek. Csak egy példát említve: az amerikai hadsereg számos őslakó indián törzs tagját vette fel soraiba, különösen a dakotákat, annak ellenére, hogy ötvenegynéhány évvel azelőtt népirtást végzett a törzsben.

Az első romák Európában

A keresztes hadjárat nem volt különösebben tisztességes, legalábbis semmivel sem volt tisztességesebb a többi háborúnál: a Gesta Francorum leírásai alapján állandóan változtak a szemben álló felek szövetségesei, gyakori volt az átállás az egyik oldalról a másikra. Az emberek többsége senkinek sem hitt.

A legjobban az örmények, szíriaiak változtak meg, de az egyiptomiak is megpróbáltak a keresztényekkel a szeldzsukok ellen szövetkezni. Távol állt tőlük a tisztelet... Egy kapcsolat igen fontos volt: rögtön, miután az európai keresztények beköltöztek Kis-Ázsiába, Velence a római pápa háta mögött kereskedni kezdett a szeldzsukokkal, mivel az egyház azt nem engedélyezte volna. Ám a pénz nagy úr és a Szent Márk Köztársaság megindította kereskedelmi tevékenységét a szeldzsuk szultán városaiban, köztük a fővárosban, Konyában is (ezt a országot Rumi Szultanátusnak hívták, ami görögöt jelentett, és az előző bizánci császárság létére utalt), ahova értékes áruval gazdagon megrakott karavánok érkeztek a távol-keleti területekről.

Érdekességként megemlítendő az, hogy a romák európai jelenlétét a Velencei Köztársaság tengeri útvonalain is megtaláljuk: Ciprus, Navpilosz, a görög Motoni, majd Kréta, a Jón-tengeri szigetek egészen Raguzáig (Dubrovnik és környéke egészen a velencei birtokokig). Az első romák ezen az útvonalon jöhettek Európába egészen Velencéig, magukkal hozván az „egyiptomi” elnevezést, valószínűleg azért, mert azt hitték, hogy nevük az európaiak nyelvén egyiptomit jelent.

Még nagyobb lett a konfúzió, mikor kiderült, hogy több mint hat évszázada igazi egyiptomiak élnek a Balkán-félszigeten (ma balkáni egyiptomiak illetve askaliak néven ismeretesek) és a romák az egyiptomiakhoz hasonlóan értenek a mágiához és a jósláshoz (dorakavripe, drabaripe, zumavipe Oroszországban stb.), és hasonló spirituális képességekkel rendelkeznek – amit az egyház természetesen nem sokáig tűrt. Az első Európába érkező romák sorsa nem ismeretes: nagy valószínűséggel beolvadtak más helyi, nem roma népekbe, de a 14. században újabb roma bevándorlási hullám érkezett, miután a kis oszmán törzs kivált a szeldzsukok közül megdöntve Konya 200 éves szultanátusát, ahol a romák éltek és sokasodtak más népcsoportok mellett. Megemlítendő, hogy a Ruma Szultanátus ideje alatt, 1076-tól 1307-ig a hivatal és az irodalom nyelve a perzsa volt, amit a meglehetősen nagy számú (kb. 75, beleértve az oszét nyelveket is) perzsa eredetű nyelv jelenlétével magyarázhatunk, melyek gyökereit a mai roma nyelvben is megtalálhatjuk (másrészt kb. 900 indiai, 220 görög, 15 örmény és 4 grúz eredetre utaló szót találhatunk a nyelvben).

Ezek az új romák a Balkán-félszigeten át jöttek Európába. Nem voltak tudatában az egyiptomi történéseknek (vagy talán számukra nem is voltak fontosak, esetleg már tudták, hogy nevük más nyelvekben nem az „egyiptomi”), és amikor az európaiak megkérdezték tőlük, honnan jönnek, azt válaszolták, hogy Indiából, ezért találunk ilyen nagy számú erre utaló adatot számos dokumentumban 1422-től 1630-ig. Később feledésbe merült a romák indiai eredete, újból az egyiptomi származásról szóló legenda több variációja és interpretációja kapott szárnyra, mivel amikor a romák Indiát nevezték meg őshazájuknak, annak semmilyen hatása nem volt, ám Egyiptom említése során sokan rokonszenveztek velük. Ennek oka abban rejlett, hogy az európaiak szinte semmit sem tudtak Indiáról, míg Egyiptomot a Bibliából és a keresztes hadjáratokból is ismerték. Teljesen természetes volt, hogy a legenda lassan elfogadottá vált, de nagy valószínűséggel a tanultabbak soha nem felejtették el teljesen az indiai eredetről szóló történetet, függetlenül attól, hogy 1630-tól 1775-ig (Vályi István Sámuel Ágoston cikkében megjelentett anekdotája) egyáltalán nem találunk utalásokat erre az országra, esetleg tudományos viták során fordult elő néhány ilyen irányú megjegyzés.

A romák igazi története akkor kezdődött, amikor népünk Európában megjelent, amelyről már rendszeres feljegyzések, dokumentumok készültek, és bizonyítottá vált a romák európai kontinensen betöltött szerepe...

A 2008. szeptemberi számunkban eredeti, rromani nyelven közölt tanulmány magyar fordítása.

Fordította: Bekic Krisztina

Maskarthemutni Rromani Únia&INALCO

Az Örök Szeretet temploma Kannaudzsban (Baba Gauri Sankar)

Ghazni városa (1800-as évek)

Eugéne Delacroix:

A keresztesek lerohanják Konstantinápolyt