Útravaló    

Vers

Mariella Mehr

Nachts

Éjszaka

tőrbe csaltam az eget –

bár lehet, most sem mondok igazat.

Jelt adott a szív

a hajnalt sejtő álomnak,

mint egy kő, oly biztos minden,

reggelre minden semmivé válik.

(Maroknyi csillag

fénye kialszik,

megsemmisült,

zökkenve elindul a nap.)

Nem később, most kellene

hálóval felnyúlni az égre.

Nincs egyetlen barátom,

messze kerül az álom.

Die Zeit rinnt

Az idő tovaárad,

szavaimban

tanyát ver

a vándorszél.

Igaz otthonra éhezve

éberré álmodom magam,

csodálkozom: Egyetlen éjszaka,

s íme, szívünk köré

új otthon épült.

Félrebillent hegyek között

egy csillag, saját létéhez keres

új éneket.

Átkutatjuk a falakat,

észrevesszük a fény nyomait,

a repedésekből

kihajló fűszálakat.

Galambdúc,

benne lombajkú tündér.

Reménysugár szövi be magát

életfánk gyökereibe.

Távol, a kútnál

egy érett mirabella, ott

ahol az ég alázattal

lehajolt a földre.

Mariella Mehr költőnő, író, színházi szerző 1947-ben született Svájcban roma szülők gyermekeként. 28 évesen újságíróként kezdett dolgozni, ekkor jelentek meg első versei és prózái is. Huszonöt éven át írt a saját csoportjába, a jenischek közé tartozó cigányok sorsáról hazájában.

Mehr abban a nem csekély hosszúságú időszakban jött a világra, melyben a svájci állam kötelességének érezte, hogy a nomád cigányok gyerekeiről már születésük pillanatában sajátságos módon gondoskodjék. A jenischek családi csoportokban járták az utakat, így keresték a megélhetéshez szükséges pénzt is, ezért 1926-tól 1972-ig a jenischek közé tartozó gyerekeket kényszerrel próbálták szocializálni: anyjával, vele és az ő gyermekével is ugyanez történt. S mindezt tudományos megalapozottsággal tették, ugyanis a „nomád cigány probléma” tudós professzora, Alfred Siegfried – akit a jenischek cigányok a svájci Hitlernek tekintenek – különös elveket vallott: egyrészt a cigányok született tolvajok, másrészt a vándor életforma anyai ágon hagyományozódik. Siegfried professzor intézetet vitt a probléma megoldására, melyet csak 1973-ban (!) számoltak fel. (Az első fajbiológiai központot Svédországban állították fel 1921-ben. Svájcban, ahol összesen 6–7000 cigány él, élt, ezek az elvek 1976-ig szerepeltek a társadalmi és faji higiénés programban.) Az írónőt születésekor vették el édesanyjától, a legkülönbözőbb intézetekbe zárták, hogy derék polgárrá neveljék. Tizenhat nevelőközpontban élt, öt pszichiáter próbálta kikezelni belőle önmagát. Tizenkilenc hónapra azért zárták börtönbe, mert olyan romát választott férjéül, aki nem felelt meg a nevelőinek.

Mariella Mehr a kortárs roma irodalom legjelentősebb képviselői közé tartozik, bár műveiben a roma szót egyszer sem említi. Steinzeit (Kőkorszak) című önéletrajzi regénye 1981-ben Bernben jelent meg, hét kiadást ért meg, magyarul 2002-ben adta ki a L'Harmattan kiadó. A montázsszerűen szerkesztett szövegfolyamban az egyes szám első személyű, monológszerű elbeszélés váltakozik harmadik személyű narrációval. A könyv egyszerre lírai önvallomás, emlékirat és regény, az egész életét beárnyékoló cigány átnevelési program generációkon átívelő tragédiafolyamának rendkívül szuggesztív irodalmi megfogalmazása. Az Amaro Drom 2003. novemberi számában Szenvedésből irodalom címmel jelent meg az írónővel készített interjúnk. 1983-ban az Ebben az álomban egy vörös lelenc kószál című verseskötet 1984-ben a Das Licht der Frau (Az asszony fénye) című regény, 1985-ben a Kinder der Landstrasse (Az országút gyermekei) című dráma, 1990-ben egy esszékötet, a Rückblitze (Visszavágások) követte. 1992-ben a Zeusz, 1995-ben A gyermek című drámája jelent meg. Mariella Mehr jelenleg Olaszországban él. 2003-ban kiadott verseskötete (Das Sternbild des Wolfes) Üzenetek a számkivetésből címmel idén jelent meg magyarul (Viharfarkasok és lekötözött istenek között, Amaro Drom, 2008. október).