Az egész világ – valahogy így lehetne magyarítani a Bratsch legújabb lemezének a címét. Szerénynek éppen nem mondható a címadás, de azért most nem valami mindent átfogó és bekebelező gőgös szándékra kell gondolni, hanem inkább egyfajta derűs nyitottságra, a „mindent és mindenkit magunkhoz ölelni” felkínálkozó, adni és kapni egyaránt képes, jóhiszemű szándékára. Az albumot fennállásának 25. évfordulója alkalmából jelentette meg a francia zenekar, amelynek hiába jelent brácsát a neve, mélyhegedű történetesen nem szerepel a hangszerei között. Van viszont hegedű, tangóharmonika, gitár, klarinét és bőgő, ami inkább tűnik franciás, mint kelet-európai népzenei hagyományokra utaló felállásnak – ámbár ha mondjuk a klezmer zenére gondolunk, máris más beállításba kerül a kérdés. És tény, hogy a Bratsch műsorán szerepelnek klezmerek, sőt a lemezen is hallhatunk egyet. Kétségkívül francia a zenekar, habár a tagjai között örmény és olasz származású is van – viszont a műsoruk gazdag színskáláján mintha mégis a kelet-európai, balkáni és orosz hatások súlya volna a meghatározó. Habár az is lehet, hogy az ének kissé édesbús hangzása teszi annyira otthonossá ezt a sokszínű zenei világot. Mind az öt zenész énekel, bár a legújabb lemez pontosan ezt a jellemzőjüket szorítja háttérbe, ugyanis szinte mindegyik dal előadását más és más énekesre, sőt olykor egész együttesre bízták, akik mögött azért ők is ott vannak a háttérben, hogy gondoskodjanak a védjegy, a jellegzetes bratschos hangzás érvényesüléséről.

És így máris jobban érezzük a címadásban rejlő befogadó szándékot, amely valóban messzi zenei vidékekig terjed. Itt van például az idős, örmény származású francia sanzonénekes, Charles Aznavour, aki mindjárt mindkét nyelven előadja saját dalát. Aztán az algériai Khaled, aki cigány nyelven énekel, akárcsak a legszebb, pontosabban legszív-szorítóbb dalt előadó mexikói-kanadai Lhasa (neki egy ismert, orosz környezetből származó darab jutott, amit mifelénk is műsorra tűznek a zenekarok). Khaled és Lhasa már járt Magyarországon – akárcsak a Debout sur le zinc együttes. És nagyon helyénvaló volna, ha hallhatnánk egyszer a La Rue Kétanout is, amely a nemrég meghalt Saban Bajramovic műsorából elhíresült Opa Cupa előadását tölti meg derűs lendülettel a lemezen.

Egyszóval különös, kavargó és változatos világ bontakozik ki a francia együttes albumán. A Bratsch még abban az időben kezdte kialakítani a mondott kelet-európai cigány, emellett jiddis, görög, mediterrán és egyáltalán nem utolsósorban francia kocsmazenei elemekből a maga arculatát, amikor a „világzene” kifejezés nem is létezett. Nem csoda, hogy a nyolcvanas években meghökkentően újnak számított ez a muzsika, amely ma már persze nem tűnik olyan nagyon különösnek. A derűjét, erőteljes hangulatát viszont változatlanul őrzi – erről meg is győződhettünk a zenekar magyarországi fellépései során. („Most már mindhalálig”, Amaro Drom, 2003. szeptember). Ez a lemezük pedig azt is megmutatja, hogy az újabb, fiatalabb zenésznemzedékek körében változatlanul bőven vannak olyanok, ráadásul a legváltozatosabb távoli országokból, akik otthonosan, átélten képesek mozogni ebben a mi sajátos zenei világunkban, amelyet többek között a Bratsch együttes segítségével ismert meg közelebbről a külvilág az elmúlt évtizedekben.

K. T.