Mi az a „cigány színház”? A kérdés a témába vágó minden beszélgetésen, előadáson elhangzik, válaszlehetőség pedig rengeteg van – csak választani kéne: Nyelv? Téma? Népviselet? Vagy elég, ha cigányok adják elő?

Választ adni nem tudok, ám a Spinoza Házban játszott De jajj! – Cigánykabaré megtekintése után egy dologban biztos vagyok: hogy ez az. A sokat emlegetett, a sokat hiányolt, a sehol sem talált, a „hiánypótló” cigány színház.

Pedig úgy igazán színház se volt: nincs színdarab, amit elő kell adni, se jelmez, se szigorúan értelmezett történet, se színész minden szerepre, de még bármiféle mozgás sem a színpadon. Majdnem hétköznapi ruhában egy-egy széken egy nő és három férfi, kezükben hangszer (gitár, kanna, kanál vagy dob), és amikor már minden néző a helyén ül egy ideje – és a „minden néző” zsúfolt teltházat jelent –, akkor egyszer csak énekelni kezdenek. És zenélni. És nem kell fél perc sem, hogy lenyűgözzön, mert ez a négy, csaknem mozdulatlan ember úgy játssza a görög, magyar, orosz, román vagy cseh cigányok zenéjét – ki emlékszik már, hogy először éppen melyiket –, ahogy a legjobb zenekarok is csak néhány számnyi bemelegítés után szokták.

A néző itt már meg van véve, már tudja, hogy nem lesz gond ma este semmivel.

Aztán ahogy jött, olyan hirtelen el is hallgat a zeneszó, felváltja az est szerzője és rendezője, Balogh Rodrigó narrátorként – mint legtöbbször az este folyamán –, és belekezd a cigány fiának meséjébe, aki a tisztesség szobra volt, mígnem gondolt egyet, és gazdag apjának minden vagyonát el nem mulatta a kocsmában. Aztán meg megy minden tovább a régi kerékvágásban, amíg a papa észre nem veszi a hiányt. Mit tehetne, mégiscsak meséről van szó: hát kitagadja a fiát, ne is lássa többet.

Meséről van szó, mondom, de ferdítek azért – no nem mintha baj lenne. Megvan annak is a maga bája – és komikuma legfőképp –, amikor Balogh Rodrigó, aki pusztán a hangja segítségével mindenkivel simán elhiteti, hogy öregember, azt mondja kedvesen, szeretettel: „Szerencséd, hogy ilyen szépen szóltál hozzám, mert különben az ördög megbaszta volna az anyádat”. Mert a szöveg mindvégig ízes – ízes, ez a jó szó, nem a trágár vagy a nyers; és ebben nagy a színészek érdeme is. Mind a sokarcú, előbb a Bárkába, majd onnan Alföldi Nemzetijébe szerződött, többször bizonyított Tompos Kátya („Ezt a szerepet is te játszod, mer’ nincs több női színészünk”, szól az instrukció), mind a cigány fiának sorsát mély nyugalommal és rendíthetetlen természetességgel interpretáló, vígszínházas, operett–musical szakon nemrég végzett, rendezőnek tanuló Szőcs Artur, mind pedig a hangjával különféle karakterek pokolbéli abszurditásáért felelős Zöld Csaba, a József Attila Színház musicalszínész végzettségű tagja és a Karaván Művészeti Alapítvány vezetője és rendező-színésze, Balogh Rodrigó, akit már említettünk, olyan hihetően és olyan átéléssel vezeti végig a szöveget, hogy arra egy rossz szavam nem lehet. S bár komédiáról – sőt, kabaréról – van szó, egy percig sem használnak játékukban „olcsó” eszközöket, és semmivel sem tűnnek komolytalanabbnak, ripacskodóbbnak, mint ha drámát játszanának. Vagy mint ha nem egy széken ülnének, hanem éppenséggel előadnák a többszörösen megbocsátó apa, a többszörösen visszaeső és remek meséket mondó fiú, na meg a húga és kalandos úton „megszerzett” szerelme történetét.

Apropó, történet: mondom, „csak” kabaréról van szó – ám épp ez nem jelent semmi olyasmit, amit azok várhatnak, akiknek ez a szó valamiképp Fábry Sándorral vagy az öregedő Gálvölgyi Jánossal fonódik össze. Ehelyett sodró lendületű, kiváló dramaturgiájú szöveget hallunk: az egyszerű és hamar elmesélhető alapsztoriba igen ügyesen van beleszuszakolva még jó néhány másik, rövidebb történet, mese, anekdota, közmondás és a többi. Alapjukat a különféle országok népmeséinek jól vagy kevésbé jól ismert archetípusai adják; ezt fűszerezte meg egy jó adag abszurditással és a cigány kultúra megannyi elemével – így például a legelső dal színvonalából mindvégig mit sem engedő muzsikával (ezt a Söndörgő szerezte) – Balogh Rodrigó, hogy megkapja azt az ötvözetet, amitől az este nehezen feledhető. Amiben Tompos Kátya érdemei is elvitathatatlanok. Hallottuk már őt úgy énekelni orosz busongót (a Bárka Viharában), hogy a fél nézőtér könnyeket morzsolt el a szeme sarkában – eztán nem is csoda, hogy most is megfacsarodik az ember szíve, amikor az előadás végén azt énekli, hogy „Nem loptunk mi, csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből”. Meg hogy „Megátkoztál, meg is vertél, / Örök csavargóvá tettél”.

Az első fél perc benyomása fikarcnyit sem tévedett.

Kovács Bálint

Következő előadás:

2009. január 18. du. 15 óra

Felül: Szőcs Artur és Zöld Csaba

Balra alul: Balogh Rodrigó

Jobbra alul: Tompos Kátya

Fotók: Németh Dániel