Útkereszteződés	Interjú
„A szöveg úgyis műnemet választ magának” December 10-én veszi át az idei Zelk Zoltán-díjat Jónás Tamás. A költő szerint aki jól érzi magát, nem ír verseket, és aki a boldogságra törekszik, egész bizonyosan boldogtalan. Jónás Tamással a prózaíró és lírikus viszonyáról, az elvesztett gyermeki nézőpontról és egy élhetetlen országról beszélgettünk.

Az Ágh István, Takács Zsuzsa és Kántor Péter alkotta zsűri az idén neked ítélte a Zelk Zoltán-díjat. Hogy viszonyulsz Zelk költészetéhez?

Hét-nyolc éves korom óta ismerem Zelk Zoltán egy-egy versét, de mint alkotó, nem jelent meg előttem. Igazi költő lehetett, akit ugyan a politika ide-oda rángatott, gyanítom azért, mert Zelk elveszett a politikában. Ismétlem: igazi költő. Nekem ma ilyen az igazi költő.

Az utolsó köteted hangvétele talán még a szokásosnál is borúsabb, szomorúbb. Milyen élményből születtek ezek a versek?

Nem szomorúbbak ezek a versek a többinél. Nem hiszek abban, hogy ha az ember jól van, bármit is kellene alkotnia. Nálam az alkotás inkább egy nagyfokú koncentráció arra, hogy rosszul vagyok. Tézis, hogy az ember minden alkotása mögött végül is a halálfélelem munkálkodik.

Más másként gondolja. Idézhetjük például a Balatontól azt a sort, hogy „szomorú dal is csak a vidám szívből jöhet elő”. Nem lehet szétválasztani azt, hogy az ember hogy van és mit ír?

Szét lehet, talán, de nem sok értelmét látom. Nem hiszek abban sem, hogy magára lehet hagyni a szöveget: máshogy olvasok egy szöveget, ha azt egy 14 éves gyerek írta, és máshogy, ha mondjuk Petri György.

Egyszerre írsz prózát és lírát. Lehet egyszerre írónak és költőnek lenni?

Lehet, bár egy-egy időszakban valamelyik mindig dominánsabb, még annak ellenére is, hogy készülhet egyszerre két, más műfajú szöveg. Nálam a próza egyébként sokszor a líra felé hajlik, és néha a versekben próbálom a prózát kidomborítani. Persze bátor dolog lenne, ha az ember nem kapaszkodna ezekbe a kategóriákba. A szöveg úgyis műnemet választ magának.

A gyerekkori emlék, a gyerekkori világlátás többször megjelenik a szövegeidben mint meghatározó élmény. Miért?

Hat- vagy nyolcéves koromig minden megtörtént velem is. Ezt nagyon fontosnak tartom. A gyerek az origó. Onnan indul el minden. Lát egy csomó dolgot, amelyet megpróbál elfogadhatóvá tenni. Ekkor a nyelvi kultúra annyira még nem strukturálta a gondolkodását, és nincs meg az emberben az a műveltséganyag, ami deformál – egész biztos, hogy egy gyerekben például máshogy csapódik le egy bonyolult emberi kapcsolat, mint egy felnőttben.

Mennyire élhető át felnőttként a gyermeki én?

Nem lehet átélni. Egy írásban a gyermeki nézőpont attól válik hihetővé, hogy mennyire tudod elhitetni. Az emlékezésben nem bízom, ugyanis az emlékek folyton változnak az időben. A boldog gyerekkor szükségességében sem hiszek, ugyanis csakis súrlódással lehet megismerni a másik embert, egy testet, a világot. Ha valakinek boldog-óvó gyerekkort kreálnak, akkor az az ember hazug környezetben nő fel.

Igaz, hogy a világban való lét kényszerűen folyamatos súrlódást is jelent a többiekkel, de az ember általában törekszik valamiféle boldogságra.

Aki ragaszkodik a boldogsághoz, az boldogtalan. Le kell számolni azzal, hogy boldoggá kell lennünk.

Akkor milyennek kell lennünk?

Elfogadónak. Időnként szabadok vagyunk és szabadon dönthetünk. Ezek a döntések determinálják a későbbi életünket. Érettnek kell lennünk, hogy ezeket a helyzeteket felismerjük. Van olyan életforma, amit érdemes élni, és van, amit nem.

A művész életformáját érdemes élni?

Ebből a szempontból nem tudom szétválasztani a nem művészt és a művészt. Ugyanazokból a motivációkból, ugyanabból az anyagból, ugyanazokból az energiaforrásokból táplálkozik mindenki. Apám szobafestő volt, de ha művész lett volna, az se lenne több. Ki az a művész? Aki unterman? Akinek ars poeticája van?

Mondjuk te művész vagy. Költő és író. Mikortól vagy az?

Onnantól, amikor elfogadták, hogy költő vagyok. Ha verset ír az ember, attól még nem biztos, hogy az. De rám 16 éves koromban kimondták, hogy költő vagyok.

Ki?

Egy szakértő. Költőnek lenni egyébként nem biztos, hogy erény. Inkább fogyatékosság. Egy költő bizonyos dolgokat nem tehet meg. Nem illik értenie a pénzügyekhez, de mondjuk lehet botrányosan szerelmes és italozhat.

Márpedig van olyan költő, aki a showbizniszben és a bulvármédiában is pörög, ami azt jelenti, hogy van érzéke az üzleti dolgokhoz és talán a pénzhez is.

A költő csak akkor költő, amikor érlelődik benne a vers. Amikor ír, csak sebész. Nem tartom megvetendőnek, hogy valaki, aki költő, eladja, amit produkált, bár egy kicsit ciki – meg furcsa is, hogy valaki abból csináljon üzletet, ami mérhetetlen.

De a költőnek is meg kell élnie. Te miből élsz?

Most éppen a semmiből. Azoknak a pályatársaknak, akik a különböző alapítványokban és kuratóriumokban ülnek, tudniuk kellene, hogyan él ma egy alkotó ember. Az alkotó is része ugyanis a társadalomnak, és elvárható, hogy a tevékenységét honorálják. Jó lenne, ha erősebb lenne a magánmecenatúra, és lenne egy erős polgári réteg, amely kultúrafogyasztó. De nincs.

Divatos nézőpont, hogy a kultúra ugyanolyan áru, mint bármi más, adja el a művész, és kész. Ez egy marhaság. Hogy adja el magát az, aki nem kereskedő?

A pénzosztó helyeken viszont – és ez nyílt titok – sokszor nem a teljesítmény számít, hanem az, ki kinek a haverja a kuratóriumban.

Ez mindig így volt és így is lesz. Valamiféle felvilágosult abszolutizmus kellene, egy főhatalom, aki megmondja, mi jó és mi rossz. Egy új Aczél elvtárs?

Nem politikai értelemben. Csak valaki, akiben meg lehet bízni. És nem ideológiai alapon szelektál.

Márpedig itt elég keményen megy az ideológiai alapú harc: ma Magyarországon sokan jobb- vagy baloldali művészként definiálják magukat, lenézve a másikol-dalakat, szétszakítva ezzel az egész kultúrát. Mi erről a véleményed?

Hogy ez olyan, mintha hetero- és homoszexuális költőkről beszélnénk, vagy hajszín szerint közelítenénk meg a problémát. Azon mondjuk röhögnénk. De ha a jobb- és baloldal mentén különböztetjük meg a művészeket, akkor az azt jelenti, hogy ma a politika a legfontosabb az ember életében.

Alkotó, gondolkodó emberként a mindennapokban hogy élsz ebben a szétszakított szellemi közegben? Nem érzed a bőrödön nap mint nap ezt az egészet?

De érzem. Csak nem akarok panaszkodni, mert attól még karakteresebb lesz a probléma. Ezt az egészet figyelmen kívül kell hagyni.

Hogy lehet figyelmen kívül hagyni, amikor az egész országra a kollektív elmebaj a jellemző? Van felelőssége az írástudóknak, vagy nincs?

A helyzet érthető. Amikor sok van, abból könnyű adni. Amikor kevés, abból is. De ha épp elég van, akkor nagyon nehéz. Szegénység van, és ez implikálja a harcot. Aki normális, az ennek hátat fordít, például itt hagyja az országot. Mert nem élhető. Nemcsak a romáknak, másnak se. Itt ma a többség gárdákba tömörül.

És hogy lehet itt romaként élni? Neked egyébként milyen identitásod van? Roma? Magyar?

Amilyen társaságban vagyok, olyan vagyok. Nem tudok olyan társadalmi csoportot mondani, amelyre azt mondanám: én ők vagyok. Nem a kisebbségről van szó vagy a „sokan vagyunk kevesen”-ről. Aki átlátja a saját helyzetét, nem mondhatja, hogy én csak roma, csak magyar, csak költő, csak apa, csak fogyasztó vagyok. Rajtam múlik, hogy ezen szerepek közül melyiket tudom megfelelően működtetni a megfelelő időben. Ha valaki egy csoporttal kapcsolatosan egyértelműen állítja, hogy „közétek tartozom”, az valamelyik szerepének nem tud megfelelni. Ebben az is benne van, hogy olyan szerepeket nem vállalok be, amelyeket nem tudok megtanulni. Megtanultam cigánynak lenni, csak nem szeretek. Tanulgatom a bonyolult szerepeket, például az apáét.

És mi van akkor, ha a szerepet nem az egyén írja magának, hanem a társadalom az egyénnek? Annak, aki a „cigánysoron” születik vidéken, kevés esélye van, hogy kilépjen a cigány, munkanélküli, iskolázatlan szerepből. A társadalom nem nagyon biztosít neki szerepválasztási lehetőséget.

Még egy ilyen embernek is többféle választási lehetősége van. Nincs igazság az emberek között. Persze ha abból a pozícióból nyilatkoznék, nem ezt mondanám.

Sok az istenes versed. Mennyire határozza meg az életedet a vallásosság, az istennel való kapcsolat?

Nincsenek vallási ceremóniáim. Nem tudom, mi az az isten. Van egy elméletem erről: ha elfogadjuk, hogy az isten végtelen, mindenható, akkor itt nincs neki hely, mert ez egy véges világ. Ha itt lenne, kitöltené végtelenségével az egész rendelkezésre álló helyet. Ha a teremtés szeretetből történt, egyébként sem lehet itt – ugyanúgy, mint ahogy a gyerekemet sem sajátítom ki, hanem elengedem, ő is elengedett. Az, hogy Isten nincs itt, pedig a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy létezik. A versekben megjelenő isten azonban csak egy szerep, korlátozott hatáskörrel.

Min dolgozol?

Egy olyan köteten, amely a műnemek közötti barangolás. Nagyítás lesz a címe, ami nem véletlen allúzió a filmcímre. Egy rövid novellából indul ki, a továbbiakban azonban versben bontakoznak ki az egyes szereplők történetei, esetleg versekben szólalnak meg. Így azáltal, hogy a próza szereplői párbeszédeket is folytatnak, a dráma is benne lesz az egészben. Szándékom szerint azzal, hogy kinagyítom a szereplőket a novellából, lírai közelségbe emelem őket. Azt akarom ezzel sugallni, hogy végül is minden írás lírából sűrített és sűrítendő. Egyesek szerint ez zseniális ötlet – nekem viszont inkább azt jelzi, hogy alkotói válságban vagyok. Módszeresen, tudományos kétségbeeséssel keresem az érvényes beszédmódot, tudok-e még hitelesen megszólalni.

Péntek Orsolya