Illusztráció: Ferdinand Koci

A történelmi munkákat két részre oszthatjuk: az egyikbe azok a kutatások tartoznak, amelyek új felfedezéseket és (gyakran vitázó) érveket sorakoztatnak fel valamely elmélet, tézis, hipotézis mellett, míg a másik oldalon azok a publikációk állnak, amelyek a szélesebb közönség számára juttatják el a kutatások eredményeit. Egy és ugyanazon részben nem lelhetjük fel mindkét szemléletet, mint ahogy az ember egyidejűleg az erdőn átvezető új út keresésére sem vihet magával több embert. Mivel több nyelven is meglehetős mennyiségű kutatómunka áll már rendelkezésre és mert az olvasóközönséget jobban érdeklik a kutatások következtetései, mint a hozzájuk vezető út, úgy döntöttünk, hogy az Amaro Dromban javarészt a már elért eredményeket tesszük közzé. A teljesség kedvéért azonban feltüntetjük a különböző álláspontokhoz kapcsolódó kérdéseket és kétségeket.

A romák indiai eredete

Ma már szinte mindenki előtt ismeretes a romák indiai eredete. Maguk a legelőször Európába érkező romák is úgy tartották, hogy az indiai néphez tartoznak, amit különböző régi dokumentumok is megerősítenek Forli (Olaszország) 1422-ben írt almanachjától kezdődően. A romák nem mint tudatlan csavargók érkeztek Európába, emlékezetükben élénken élt saját történelmük és a vándorlás során megtett útjuk. Csak később jelentek meg a különböző feltevések a romák eredetéről, majd India mint anyaország és a romák őshazája lassan feledésbe merült – még visszatérünk erre a témára. A romák továbbra is azt állították, hogy Indiából származnak, az európaiak azonban nem hittek nekik, nem is figyeltek erre egészen addig, amíg egy visszatérő nyelvtani hiba nem tette ismét aktuálissá a romák eredetének vizsgálatát. E hibára egy hosszabb terjedelmű értekezést is érdemes lenne rászánni, hiszen története kész detektívregény, ám itt csak röviden utalunk rá. Ismeretes Vályi István református lelkész anekdotája, aki indiai egyetemistákkal találkozott Hollandiában, és ezernél is több szóból álló jegyzéket állított össze a roma és hindi (hindusztáni) nyelvben előforduló azonos szavakból, amelyek alapján megerősítette a romák indiai származását. Tulajdonképpen a fent említett jegyzék sosem létezett, a feltevés valószínűleg egy nyelvi félreértésen alapszik: a cingana (cigány) és a Cinghala (Srí Lanka) kifejezésekről lehet szó, amelyeket a fiatal magyar lelkész (talán nem is az akkor már koros Vályi István, debreceni dékánról van szó, hiszen neve nem szerepel a hollandiai teológiai egyetemek katalógusaiban; ezzel szemben több más magyar diák neve megtalálható bennük) három indiai egyetemistával, latin nyelven folytatott beszélgetése során érthetett félre, természetesen más-más kiejtéssel hangsúlyozva a szavakat. Ez a nyelvi félreértés keltette fel újból az érdeklődést a romák indiai eredete iránt, majd a későbbiekben a roma és hindi szókincs összehasonlítása derített fényt a problémára. Megemlítendő, hogy a fenti felvetés a szanszkrit nyelv és Európa klasszikus nyelvei (latin és ógörög) közötti hasonlóság részeként látott világot, melyek után jelentősen megnőtt az érdeklődés a roma kérdés iránt. Feltételezhető tehát, hogy a romák indiai eredetének emlékezete még élénken élt a tanulók beszélgetéseiben, habár már 150 éve senki nem írt erről a problematikáról.

India az ősromák elvándorlása előtt

Az ősromák elvándorlása előtti Indiáról rengeteget lehetne írni, ám itt csak a legfontosabbakat szeretnénk kiemelni, nevezetesen a kiemelkedően magas kultúrát (filozófia, zenetudomány, irodalom, művészet, politika stb.). A 7. században bizonyos thászészari király, név szerint Harsa Vardad egyesítette Észak-India országait – elsősorban diplomáciai úton –, óriási császárságot alapított, felépítette Kannaudzs városát (a mai Luknau város közelében, nem messze Agrától, a híres Tadzs Mahaltól), India fővárosát. Harsa halála után a császárság több fejedelemségre hullott szét, ám Kannaudzs továbbra is kulturális, szellemi és művészeti központ maradt egészen a 11. századig. Elmondhatjuk, hogy abban az időben aki zenét, egyházi színművészetet (ezek az előadások többnyire szentélyek és templomok közelében játszódtak – színészeiket szanszkritul rrombának nevezték) és más hasonló művészeteket akart tanulni, az mind Kannaudzsba ment. Maga a város hat kilométer hosszan a Gangesz partján terült el, akkoriban a parfümkészítésről is híres volt, amelyet az egész világon árultak. Híres volt továbbá gazdagságáról, mivel a számos hívő garmadával hordta az aranyból és drágakövekből készült ajándékokat az isteneknek. Kali Durga, a főistennő és a város védőszentje az ősi legenda szerint sánta leány volt (szanszkritul Kanya Kubdzsa – később róla nevezték el Kannaudzs városát).

Afganisztán a 11. században és Mahmud indiai hadjáratai

999-ben a Ghazni városából (Kabul közelében lévő afgán város, ma is megtalálható a térképen) származó Mahmud vezér Afganisztán szultánjává vált. Tulajdonképpen már nagyapja, Alp tegin (tegin: hadvezér) leromboltatta Khorasszant Ghazni városáért 961-ben, a szamanida dinasztiával való vetekedések után, majd annak fia, Mahmud édesapja, Szebük tegin 977-ben önálló fejedelemséget alapított ott). A szamanida dinasztia eltűnt, Mahmud pedig uralma alá vonta Khorasszant a Kaszpi-tengertől egészen az Amu-darjáig. Szüntelenül támadásokat intézett India ellen, hogy megerősítse saját országát, és Ghazni szavai szerint „a világ fővárosává” tegye; emberek tömegeit gyilkoltatta le felgyújtva maga előtt, amit csak ért, de főként aranyat, drágaköveket és egyéb értékeket zsákmányolva, amelyeket saját városába vitetett. 1001-től 1027-ig Mahmud Ghaznavi tizenhétszer tört be Indiába. Mind a tizenhétszer kizárólag a gazdag zsákmányért, ellentétben a népek megtérítésével és új politika bevezetésével, amivel fennhangon kérkedett. Minden megtámadott városban szokásához híven megölette a férfiakat, gyakran a nőket, gyermekeket is (így állt bosszút azért, ha az uralkodónak az ostrom előtt sikerült elmenekülnie). Egyedül Kannaudzs városával tett kivételt 1018-ban, ahol a lakosságot foglyul ejtette: 53 ezer különböző mesterségű (zenész, színész, építész, stratéga stb.) embert rabszíjra fűzött, és gyalog hajtotta őket Észak-Indián keresztül egészen Ghazni városáig. Magával vitt 385 elefántot, 3 millió arany dirhemet (mai értéke több mint kétmilliárd euró), ami világosan mutatja Kannaudzs, az ősromák fővárosának gazdagságát. Ugyanakkor több tekintélyes embert bebörtönzött a kannaudzsi királyság Mathura nevű városában is (mitikus hely, a legenda szerint itt született Krisna isten Visnu fekete hajszálából), és magával vitte őket Ghazniba. A Kannaudzsban zsákmányolt pénzzel Mahmud fenséges dzsámit építtetett (a kor legnagyobb dzsámiját, „Mennyei jegyes” néven), melynek építői és tervezői a kannaudzsi építészek voltak. India híres történésze, Firista írásai szerint ekkor építtette az egyetem és a múzeum épületét is.

Tudományos forrásaink a romák exodusáról

Elsősorban magát a roma nyelvet kell megemlítenünk: Ralph Turner angol indológus megállapítása szerint a romák nyelve a Gangesz középső völgyében használatos indiai nyelvek csoportjából ered a bradzshoz és az avadhihoz – a modern hindi nyelv alapjaihoz – hasonlóan. Egy másik tanult ember, Ian Hancock amerikai professzor kutatásai alapján megerősítette, hogy az ősroma nyelv használói megközelítőleg i. sz. 1000-ben hagyták el Indiát. Ezeket az adatokat egy másik forrás, Mahmud szultán személyes krónikása, Abu Naszr Al-Utbi Kitab al Jamini is alátámasztja A Jaminok könyve című művében (Jamin ud-Daulah, azaz a dinasztia egyenes keze, ezt a hízelgő nevet adta a bagdadi kalifa Mahmud szultánnak).

A krónikás beszámol arról, hogyan kelt útra Mahmud 1018. szeptember 27-én Kan-naudzs városa felé 31 ezer katonával, al-Utbi szavai szerint „elhagyván az édes otthon kényelmét és nyugalmas álmát”, majd december 20-án megérkezett Kannaudzs városkapujához. Firista szerint olyan városra lelt ott, „amely orcáját az égbolt felé fordította, olyan városra, amely páratlan szépséggel és gazdagsággal büszkélkedhetett”. Radzspal, a város királya előtt azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy semmi esélyük nincsen a szultán jól felfegyverzett óriási hadserege ellen, és a Gangeszon át elmenekült Bari erdejébe, meghagyva, hogy semmiben se szegüljenek ellen a mohamedán erőknek. A városi csillagászok és jósok a csillagok állásából és a méhek röptéből arra a következtetésre jutottak, hogy a szerencse nem nekik kedvez. Maga Mahmud is úgy értelmezte a Korán szavait, hogy Allah velük van: találomra a szent könyv szövegére helyezte ujját, majd amikor felemelte, a győzelem szó volt alatta, amely a felső jelek nélkül megegyezett Kannaudzs arab nevével. Ebből a jóslattól Mahmud bátorságot merített, és egy nap alatt megrohamozta és bevette az egész várost, beleértve a hét végvárat is, magával hurcolta az embereket és elefántokat, majd az 1018–1019-es kifejezetten hideg tél ellenére is magával vitte az összes kincset egészen Ghazniig.

Al-Utbi könyvében megemlíti, hogy a rabszolgasorsra jutott kannaudzsiak között „gazdagok és szegények, fehérek és feketék” (bőrszín) egyaránt akadtak – ami magyarázattal szolgálhatna arra, hogy a romák között ma is megtalálhatóak a világosabb és a sötétebb bőrárnyalatok, „fehérek és feketék”. A másik érdekesség az, hogy egyetlen rabul ejtett kannaudzsi sem ismerte a földművelést; amihez hasonló furcsaság csak a romáknál észlelhető. (Ezt az adatot a kínai Hszüan Cang a 7. században tette ismertté, amikor húsz éven át zarándokolt Indiában, majd művében megemlíti, hogy „Kan-naudzsban, habár földje termékeny, nem ismeretes a mezőgazdaság, az emberek a megműveletlen földekről csak a virágokat gyűjtik össze parfümkészítés céljából”.) A másik értékes adat azt bizonyítja, hogy a hódító Mahmud által elhurcolt rabszolgák között számos kézműves és előkelőség is akadt minden kasztból (varna): a papoktól (brahmanok) a parasztokig és munkásokig (sund-rák), sőt kaszton, osztályon kívüliek is voltak. Ezzel magyarázzák, hogy a romák nyelve még 1000 év elmúltával is fennmaradt, mert a deportáltak több társadalmi rétegből kerültek ki. Tudományosan bizonyított tény, hogy a száműzöttek nyelve tovább él, amennyiben heterogén csoportok képviselői beszélik. Gyakorlatilag a nem heterogén száműzött csoportok nyelvei két-három generáció után kihalnak, míg a roma nyelv a mai napig, egy évezred eltelte után is fennmaradt egész Európa területén, sőt azon kívül is.

Sajnos (vagy éppen szerencsére) a hindu ősromák nem tudták (vagy nem akarták) megvalósítani azt, amit a mohamedán Mahmud követelt tőlük. A mohamedán és a hindu kultúra között óriási volt a különbség: az ősromáknál az ahimsa (erőszakmentesség, szigorúan tilos az emberi élet kioltása) törvénye uralkodott és más vallások tisztelete, míg Mahmud könyörtelen gyilkos és vallási harcos volt. Valószínűleg emiatt adta el röviddel 1018 után (vélhetőleg 1020 és 1030 között) Khorasszanban (császárságának északi része) a Kannaudzsból elhurcolt embereket, miután megállapította, hogy nem azt teszik, amit elvárt tőlük. Birodalmának északi részén, Khorasszanban, a mai Irán és Türkmenisztán területén eladta őket a kereskedőknek és földesuraknak. Hogy megértsük, mi is történt ezután, részletesebben kell tanulmányoznunk a fent említett országok etnikai összetételét.

Az akkori Afganisztán és a szomszédos országok etnikai és politikai helyzete

Maga Mahmud, Ghazni uralmon lévő szultánja (999-től 1030-ig, haláláig) az előző uralkodó, Sevük tegin fia, török származású volt. Itt elsősorban azt kell megmagyarázni, mit is jelentett akkoriban a török szó. Ez a szó sem nemzetet, sem nyelvet, sem vallást nem jelentett. Hát akkor mit? A Balkánon ma is meglehetős félreértés övezi az alábbi kifejezéseket: török, moszlim, szaracén, arab. Ez a félreértés a régi idők maradványa – habár ma a török szó hivatalosan is nemzetet és országot jelöl, a moszlim pedig a mohamedán vallást. Ezer évvel ezelőtt azonban más volt a helyzet. Mahmud előtt két-három évszázaddal törököknek, illetve türköknek a Mongóliától, az Orhon és Seleng folyóktól a mai kínai Türkmenisztánig, sőt a Szir-darjáig lovakkal, birkákkal és kecskékkel kóborló nomád népcsoportokat hívták. A köztük lévő egyik oguz (törzs) kínai „tukiue” elnevezéséről kapták a törökök későbbi nevüket.

Ezek a törökök már a 8. és 9. században a kínai Türkmenisztán, Szir-darja és az Amu-darja melletti országok (mai Üzbegisztán) közelében éltek, sőt északon egészen a Volga folyóig is eljutottak, azokra a területekre, ahol az emberek a iráni nyelvcsaládhoz közel álló különböző nyelveken beszéltek (agniai, kutyi, kothani, szogdiai, tohár stb.) Fő vallásuk a buddhizmus volt, a kereszténység nesztoriánus formájának jelenlétével – majd később megjelent az iszlám is mint új vallás. Ezeken az országokon és a Szir-darján áthaladva a törökök a perzsa nyelvet használó szamanidák birodalmához értek. Átvették az iszlám vallást, az arab nyelvet mint a dzsámi (vallás) nyelvét, illetve az iránit mint a kultúra nyelvét. 960-ban Szeldzsuk, az oguzok szövetségének Kimika törzsbeli híres vezetője elindult Hvarezm (a Kaszpi-tenger és az Aral-tó között) felé, majd három fiával együtt áttért az iszlám hitre. Egyikük, Mihály röviddel utána a harctéren életét vesztette, majd Szeldzsuk unokái, Tugrul bég (990–1063) és Csarija Mohamed bég (993–1060) jutottak uralomra, és 1028-ban elfoglalták Khorasszan két nagy városát: Mervet és Nisapurt, a fővárost, Mahmud császárságának azt a részét, ahol a kannaudzsiak tartózkodtak. A khorasszani hadseregben sok indiai gulam (rabszolga harcos) volt, akik uralkodójuk iránti feltétlen engedelmességükről voltak híresek, valamint összetűzésekkor megfelelően ellensúlyozták a törököket. A hatalmas Mahmud a khorasszaniakkal és gulámjaikkal együtt kiűzte a törököket az Amu-darján túlra, ám halála után a törökök ismét megpróbálták elfoglalni Khorasszant: Maszudnak, Mahmud fiának nem volt elegendő ereje visszaverni őket, főként azért, mert a khorasszaniak – s velük együtt az Indiából származó tisztek – átálltak Szeldzsuk oldalára, mivel meg akartak szabadulni az új szultántól, aki kincstára feltöltése érdekében csak újabb és újabb adókat vetett ki rájuk ahelyett, hogy apja példáját követte volna, aki végigrabolta Indiát és a többi országból szedett össze pénzt. A dandakani harctéren (1040 májusában) a szeldzsukok legyőzték és Khorasszan uralkodóivá váltak (a roma xulaj szó perzsa eredetű, uralkodót, hatalmast jelent), a harcosok egy csoportja Maszud nyomába eredt, és Lahor felé vezető úton 1041-ben megölték őt.

Fordította: Bekics Krisztina

Következő számunkban folytatjuk

Kannaudzs az ókorban

Kannaudzs területén már az Indus civilizáció alatt is létezett emberi település, sőt, találtak egy nyakláncot, amelyet i.e. 1500-ban készítettek. A várost eredetileg valószínűleg Mahodyának hívták, és a Mahabharatában is megemlítik egy csata színtereként (Kurikśetra). Később született egy anekdota, ami egy filozófusról, név szerint Śwetketuról szól, aki a tanulmányai miatt több évig távol volt, majd visszatért meglátogatni édesapját. Találkozásukkor apja azt kérdezte tőle, hogy mit tanult, amitől Śwetketu zavarba jött, mert nem akart filozófiáról beszélgetni az analfabéta öregemberrel. Az apja így válaszolt: „véleményem szerint az a legfontosabb, hogy önmagad légy”. A lenyűgözött Śwetketu erre csak a következőt tudta mondani: „tanulmányaim során egyszer se hallottam ennyire tömör bölcsességet”, mire az apja: „igen, de ha tanulatlan lennél, valószínűleg a te korodban még nem tudnád felfogni ennek a fontosságát”.

Kannaudzs városát később Kanya Kubzsának nevezték, vagyis „sánta lánynak”, mert Kali (vagyis Durga) – egy eredetileg sánta lány – Visnunak áldozott, olajjal locsolta a lábát és a hajával törölte le azt. A többi lány kinevette, de Visnu megjutalmazta: egészségessé, széppé és bátorrá változtatta, és egy tigrist (vagy oroszlánt) ajándékozott neki, hogy azon lovagoljon. A Kanya Kubzsa név később Kannauddzsá változott, de továbbra is csak egy jelentéktelen kis falunak számított egészen a 7. századig, amikor Harsa Vardhan császár (590–648) Észak-India politikai és kulturális fővárosává nem tette.

Harsa, Kannaudzs (Kannauj) császára (590–648):

Egy fontos név a roma történelem indiai fejezetéből

606. június hatodikán az Újdelhitől északra található Thászészar Vardhana dinasztiájából származó ifjú Harsa királlyá, majd a Gangesz völgyében fekvő Kannaudzs – ma Uttar Pradesh (Észak-India) – császárává emelkedett. Uralkodása alatt Kannaudzs – az indiai birodalom középkori fővárosa a 7. és 11. század között – nagy kulturális, művészeti és spirituális fellendülésnek örvendett.

Harsa nemcsak „hatalmas császár” volt, ahogy általában jellemzik a nagy uralkodókat, hanem emellett forradalmi ötletek egész sorát vezette be a gyakorlatba:

1. Tizenöt évnyi katonai hódítás után erőszakmentes módszerekhez nyúlt, és 620-tól a diplomácia és tárgyalás útján tágította birodalma határait. Más nagyhatalmakkal, például Kínával és Perzsiával is voltak diplomáciai kapcsolatai;

2. A fenti döntése ellenére nem volt „elkötelezett pacifista”, sőt, egy igen jól képzett hadsereget tartott fenn, melynek híre messzi országokba is eljutott;

3. Egyesítette Észak-Indiát Bangladestől Pakisztánig, illetve Gujarattól a mai Assamig (közel a burmai határhoz);

4. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy „az államigazgatásnak igazságosnak és jóindulatúnak kell lennie” mindenkivel szemben;

5. Bármikor hajlandó volt fogadni bármelyik alattvalóját;

6. Ő szervezte a világ első „békekonferenciáját”, amelyen a különböző vallási vezetők képviseltették magukat a híres Prayag (ma Allahabad) városában. Az egymással harcoló vallási fanatikusok előtt kijelentette, hogy „az összes vallás a részem, és amikor harcoltok egymással, a testem belsejében küzdötök”. Amikor tudomására jutott, hogy ötszáz brahman meg akarja gyilkolni, egyszerűen csak száműzte őket, anélkül, hogy bármilyen más erőszakos retorzió érte volna őket;

7. A vagyonát ötévente szétosztotta a szegények között;

8. Három színdarabot írt – A kígyók öröme, Külsőre szép és Gyöngynyakék címmel –, amelyeket a mai napig játszanak több országban is. Emellett szerzője egy tudományos értekezésnek is, melynek témája a nyelvtani nemek;

9. Bana, aki színdarabjainak társszerzője volt, fellépett a sati ellen (az özvegyek rituális megégetése), ami valószínűleg azt jelenti, hogy Harsa is egyetértett vele;

10. Végül, de nem utolsósorban, gyakorlatilag elismerte a nők egyenjogúságát azzal, hogy megosztotta Kannaudzs trónját nővérével, Rajaśrival (egész pontosan uralkodása úgy kezdődött, hogy először nővére tanácsadója volt, és csak később tették meg Kannaudzs és Thászészar Egyesült Királyságának királyává). Harsa tizenkét évszázadon keresztül volt az indiaiak csodálatának a tárgya (olyannyira, hogy még egy „Harsa-korszak” elnevezésű naptár is létezett Indiában). A brit gyarmatosítással azonban Harsa háttérbe szorult, mondván, hogy „a birodalma nem élte túl” (csak egy leányt nemzett, és a halála után a birodalma széthullott). Igaz, halálával a városa elvesztette politikai súlyát Észak-Indiában, de Kannaudzs ettől függetlenül továbbra is egy gazdasági, kulturális, művészeti és spirituális főváros maradt 1018-ig, amikor is a ghaznai Mahmud szultán száműzte a teljes lakosságot.

Régi kannaudzsi várkapu

A kannaudzsi főkapu napjainkban

Fotók: Marcel Courthiade

Mahmud sírja

Az Örök Szeretet temploma Kannaudzsban (Baba Gauri Sankar)