Műút Kiállításkritika

Belső tájak

Szín-Vonal/ Rang-Lină
A Fonyódi Roma Képzőművészeti
Alkotótábor (2008. augusztus 12–21.) képei
Balázs János Galéria (1084 Budapest, Tavaszmező u. 6.)
2008. október 30.– november 25.

Amikor az 1920-as évek körül kibontakozott a szürrealista mozgalom, egy volt azon izmusok közül, amelyek tagadták a valóság „ábrázolásának” realista és naturalista módját. A francia eredetű szóösszetétel egyszerre jelenti a valóságon túli és a valóság feletti nézőpontot. A szürrealista megközelítés szerint az alkotás nem tudatos, hanem ösztönös cselekedet, s a szabad képzettársítások, az álom, a misztika vagy a mámor segítségével felszabadítható a világ egészét leképző, azzal szinte eggyé váló belső szellemiség. Ahogy André Breton 1929-ben megfogalmazta: „…a szürrealizmus eszméje egész egyszerűen lelkierőnk helyreállítása, ennek eszköze pedig a szédületes önmagunkba merülés, a rejtett zugok rendszeres bevilágítása, más helyek fokozatos elsötétítése, szakadatlan séta a tilos területeken”. A belső tájak pásztázása máig elfogadott alkotói módszer – s nem árt ezt hangsúlyozni, hiszen gyakran előfordul, hogy a néző negatívan ítéli meg a szürrealizmus stiláris jegyeit.

A Louis Aragon által is leírt „felismert, elfogadott, és megvalósított ihlet” érzékelhető a Balázs János Galériában látható kiállítás egyes műveiben, sőt néhány művész ars poeticájában is. „Amit vászonra viszek, ösztönösen, belülről, a lelkem legmélyéről jön” – vallja Farkas Ervin. A képe középpontjába helyezett (önportrészerűen megfestett) férfialak két világ határán áll: a hagyományos és természetközeli, meleg színekkel felvázolt cigány életforma és a rideg és személytelen, hidegen fénylő nagyváros között. A sem ide, sem oda nem tartozó férfi göcsörtös fává lényegül, melynek csupasz ágai reménytelenül nyújtóznak az idealizált múlt felé (Nélkületek, de veletek). Gaudi Márton furcsa, elmosódó álomképén – „Életem célja az lett, hogy a képzőművészetben fejezzem ki gondolataimat” – is egyszerre jelenik meg az alig felszínre hozható vágykép és a külső, absztrahált, fenyegető valóság: az apró vitorlás hajót lestoppoló, elvágyódó kisgyermek fölött a kompozíció közepét elfoglaló hatalmas, könnyező kocka látható. Gaudi mélyen és pőrén kiszolgáltatja magát – s ez nagyon bátor, a befogadót alázatra sarkalló teljesítmény.

A szürrealizmus nemcsak a lélek belső tartalmait felszínre segítő módszer, hanem képi nyelv is. Illés Henrik színes, sokszor a pozitív–negatív átfordulásokkal játszó festményein éppúgy felismerhetőek a szürrealista képformákra, ábrázolásokra reflektáló részletek (Dali-féle elfolyó óra), mint Chagall (repülő hegedűs) vagy a kubizmus és elsősorban Picasso hatása. Ilyen, a képi hagyomány ismeretéről árulkodó mű Balogh Tibor és Illés Barbara csendélete – előbbi erős cézanne-i utalásokkal, utóbbi a dekorativitás, továbbá a síkbeliség és térhatások közötti átmenetekkel. Illés Barbarától egy portré is látható, melyen feltűnik, hogy a korábbi, kecsesen mozgó, mégis nagyívű vonalrajzait felváltotta egy sokkal tudatosabb, a festészeti tradíciókkal (elsősorban Klimttel) párbeszédet folytató, de egyéni stílus: a hűvösen visszafogott, önmagába zárkózott alakot jól ellenpontozzák a geometrikus formák, egymáshoz kapcsolódó színes motívumok.

A kiállítás festészeti műfajok köré épül fel: a csendéletek, tájképek és figurális ábrázolások köré. S bár érezhető, hogy egy-egy művész esetében milyen felszabadító hatása volt a nyári alkotótábornak (Nyári Irén Képzeletbeli tája vagy Varga László már-már pointillista Badacsonya), mégis legizgalmasabbnak a figuratív ábrázolások tűnnek. Érdekes a Madonna gyermekkel ikonográfiai típus belsővé tétele (Milák Brigitta: Drága édesanyám) vagy az első emberpár különös, naiv ábrázolása: a vörös hajú, nyakán szív alakú almát viselő Éva és a szakállas, szájában talán borítékot tartó Ádám (Bó Kati).

Ha a szürrealizmus elsősorban saját személyiségünk rejtett titkait tárja fel, a jó portré sokat elárul modelljéről, hiszen nem elsősorban a hasonlóságra, hanem egy lélekkép megragadására törekszik. Ferkovics József Becó című képe vagy Kökény Róbert Bari Janóról készült portréja a modell szuggesztív jelenlétéről árulkodik – ezt segíti elő mindkét mű esetében az elnagyolt háttér, hiszen a befogadó így csak magukra az alakokra koncentrál. Látja az esendőséget és a határozottságot, a tétovaságot vagy az erőt – mindazon személyiségjegyeket, melyeket az alkotók ösztönösen vagy tudatosan előtérbe toltak. Az arcvonásokon átsejlő belső tájak megfogalmazása persze nemcsak művészi, hanem befogadói következményekkel is jár. Megtehetjük, hogy Bari Janónak a feleségéről készült, légiesen könnyed festményéből az alkotó és a modell viszonyára vonatkozó jeleket (például gyengéd szerelmet vagy valami egészen ellenkezőt) olvasunk ki. De sose feledjük, hogy interpretációinkat, képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatos véleményünket legtöbbször saját fel nem ismert, ösztönös érzéseink is befolyásolják! Mert az erős és jó művek arra is képesek, hogy észrevétlenül megkezdjük az utazást önmagunkba.

Dékei Kriszta