Műút Könyvkritika

Viharfarkasok és lekötözött istenek között

Mariella Mehr: Üzenetek a számkivetésből
Versek. Fordította: Dévény István
L’Harmattan Kiadó, 2008. Ára: 1200 Ft.

„Visszatértek a sarlósfecskék”. Eredetiben: „Die Mauersegler sind zurückgekommen”. Egy apró példa a fordítás lehetetlenségére. Mert hát kétségtelenül szó szerint azt jelenti, csak épp: 1. még csak hasonlóan sem hangzik, 2. nincs benne a német „zurückgekommen” „vissza vannak jőve” töltésű tartalma, amit a magyar igeidőkel amúgy sem lehet kifejezni. Valahogy így érdemes nekiállni Mariella Mehr Üzenetek a számkivetésből című kötetének, amelyet Dévény István ültetett át magyarra.

A fordítást könnyíthette, hogy leginkább szabadversekről van szó, így nem kellett megkínlódni az ütemek és mértékek, esetleges rímek problémájával: lehetővé vált a viszonylag pontos szövegfordítás, ami a szabadvers esetében azért fontos, mert az efféle lírát – a verslábak és versütemek helyett – kizárólag képi és gondolati tartalma képes továbbvinni, vagyis nem a verszenének, hanem a versszöveg logikájának és képeinek van íve – ezt pedig, ha nem is százszázalékosan, talán lehetséges visszaadni idegen nyelven.

Mariella Mehr költészete úthengerszerű. Kissé talán túlságosan is az, bár ez nyilván ízlés kérdése.

Kritikusa, Kurt Marti szerint „a poézis legősibb gyökeréből, a sámáni szellemidézésből táplálkozik”, és ebben van valami: az 1947-ben Svájcban született cigány származású író- és költőnő témaválasztása, felfokozott, izzó, néha szinte hisztérikus versszövege néhol valóban szertartásszövegnek, varázsigének, ki tudja még minek tűnik, és a kortárs líra fősodrától – ha még van neki – elég messze áll. Farkasok, sőt „viharfarkasok”, madarak, szél, különleges fák, kövek, amulettek, rítusszerű cselekvések, „vérfeketébe öltözött csillagok” jellemzik ezt a mese- vagy mondaszerű álomköltészetet, amely valóban az őssejttől ismerős; és a legjobban azzal a gyermeki attitűddel fogadható be, ahogy három-hat évesen a mese, hiszen minden esztétikai okoskodás kicsorbul egy ilyen verssoron: „Ne kérdezz semmit. Fogyaszd el/gyorsan a száraz kenyeret./Farka-

som sütötte neked,/idd ki a mandragórát”.

Feltűnő ennek a lírának a természetbelisége, együtt lélegzése a világ rendjével: mintha erdőkön-mezőkön-vízen át vándorolna folyamatosan a költő, aki úgy ismeri a természet rendjét, mint az öreg indiánok, van totemállata (a versek egész sorában előbukkanó farkas), és útközben olyanokat vesz észre, hogy „egy elfelejtett isten/sziklához béklyózva sír és remeg”, vagy hogy „a Kutya csillagképéből egy komor szélvihar eltüntette a nyomokat”.

A kötet több darabja egyszerre „vándorlíra” és verslevél: a megszólított, az örök Te („nézd”, „látod”, „mondd”) kiléte viszont homályban marad: épp úgy lehet maga a költő, mint egy férfi vagy akár az Isten. (Bár az egyik verset, a Casa Rossa kezdetűt „F. U.-nak”, élettársának dedikálta a szerző.)

A két kötetet (Casarossa, Siena) magába foglaló Üzenetek a számkivetésből a fentiek miatt folyamatos versszövegnek is tekinthető, az ilyen olvasatot pedig megkönnyíti az, hogy az egyes versek nem kaptak külön címet, csupán a kezdősoruk jelöli őket.

A folyamatos szövegben azonban, mint egy-egy megrázó megtorpanás, ott vannak azok a versek, amelyekben nehéz lenne nem meglátni a sérelmek emlékeit, a megalázottság emlékét és a félelmet: ilyen „megállás” például a kötet egyik legmegrázóbb darabja, A tenger nem nyílt szét előttünk kezdetű (Kein Meer lag uns zu Füssen), amelyben a költő a jól ismert bibliai történetre utalva beszél a remek 20. századról, amikor „hiába sírtunk anyánk sírjánál,/hiába tettünk mandulafa-virágot/holt gyermekeinkre, hogy/hoszszantartó álmukban melegítsük őket”.

Hogy miről van szó, azt Mariella Mehr Kőkorszak című önéletrajzi írása (magyarul L’ Harmattan Kiadó, 2002) világítja meg: míg Európa egyéb művelt területein Auschwitzok és Recskek működtek, a béke szigetén, Svájcban 1926-tól egészen 1973-ig zajlott az a program, amelynek nevében szisztematikusan szétverték a cigány családokat, hogy így „civilizálják” őket. A költő anyját ötévesen vették el a családjától. Amikor megszülte gyerekét, azaz Mariellát, azonnal elvették tőle, a költőnő maga pedig a börtönben szülte meg fiát, akit szintén elvettek (Szenvedésből irodalom, Amaro Drom, 2003. november).

Az ajánlás „minden romának, sintinek és cigánynak, minden zsidó nőnek és zsidó férfinak” szól, „akiket tegnap öltek meg, vagy holnap fognak megölni”.

Hogy lehet ezt kibírni? Talán úgy, ha az, akivel történt, kimondja. A szemükbe mondja.

Aztán, az iszony és a megállás után, a líra a költővel együtt továbbvándorol a hegyek és sziklák között.

Péntek Orsolya