Útinapló Riport
„Végre a tavat is le mertem festeni”
Festő testvérek találkozója Fonyódon
„2007 nyarán több mint ezer fővárosi roma gyerek és fiatal esett el a nyaralástól. A húszéves fennállását idén ünneplő, kiemelkedő táboroztatási múlttal rendelkező Fővárosi Önkormányzat Cigány Ház–Romano Kher életében ez volt a legszomorúbb nyár” – írtuk az Amaro Drom tavaly szeptemberi számában. Az idei nyáron viszont végre benépesült a belül már minden igényt kielégítő (bár kívül még tatarozásra váró) fonyódi ház, és a gyermeküdültetés mellett augusztus 12-től 21-ig megrendezték a szép hagyományokra visszatekintő képzőművészeti tábort is.
– Tizennégy alkotó van most is, Bari Janó, Bódi Kati, Deák Iza, Farkas Ervin, Ferkovics Józsi, Gaudi Márton, Illésné Bódi Barbara, Illés Henrik, Kökény Robi, Milák Brigitta, Nagy Ibolya, Nyári Irénke, Varga László és jómagam, a legtöbben családostól, de még három művész jelezte érkezését – mondja augusztus 15-én, amikor Fonyódra látogattunk, Balogh Tibor, a művésztábort vezető kollégánk (végtére is a Romano Kherben kiadványszerkesztőként dolgozó diplomás képzőművész tervezi lapunk címlapját is).
Tibor már a sokadik festőtábort szervezi és irányítja, és azt leszámítva, hogy tavaly pénzhiány miatt elmaradt a szimpozium, csupa pozitív tapasztalata van.
– Nagyon jó dolog ez, összehozza az ország legkülönbözőbb részében élő roma képzőművészeket, akik legfeljebb csak kiállításmegnyitókon találkoznak. Ráadásul gyönyörű a környezet, itt van a lábunk előtt a Balaton, ahova saját mólónkon gyalogolhatunk be. Minden adott a nyugodt alkotómunkához, esténként pedig közösen sütünk-főzünk, beszélgetünk.
Az egyik legrégebbi „motoros”, Bari Janó a feleségével, Izával, aki szintén festő, 16 éves fiukkal és 7 éves Jázmin lányukkal érkezett Fonyódra. Janó maga sem tudja már, hogy nyolcadszor vagy tizedszer vesz részt cigány alkotótáborban.
Lemerítkezni a Balatonban
– Testvérek találkozójának szoktam én ezt nevezni, festő testvéreké. Szemesre jártam végig, aztán Szanazugban és Tiszadobon is voltam 2003-ban. Borzasztó, hogy 33 éve festek és akkor, Tiszadobon láttam először nagyméretű Péli Tamás képet – magyarázza az 53 éves Bari Janó. – Már ott voltunk pár napja, amikor valaki mondta, hogy ott van egy hatalmas Péli pannó a gyerekotthonban (a Születés című, 42 négyzetméteres, a cigányság születését, történelmi útját, vándorlását és Magyarországra érkezését, a cigányság és magyarság összefonódó történetének jeleneteit ábrázoló pannó a tiszadobi Andrássy-kastélyban – a szerk). Ott ismerkedtünk meg Oláh Ibolyával, utána láttuk a Megasztárban. Nagyon tudok örülni, ha a tudat betalál valahova. És néhány kitűnő roma kiszökik közülünk, és megmutatja magát a világon. Ez a tábor is tetszik, jó tágas, kitűnőek a belső felszerelések, nem beszélve, hogy van a vízre egy kijárás, egy stég. Nincs annál jobb dolog, hogy reggel felkelek, leballagok a Balatonhoz, és lemerítkezhetem…
Bari a legtermékenyebb a társaságban, naponta akár öt-hat képet is megfest.
– Szeretek gyorsan dolgozni, és mindenféle stílusban, ahogy éppen eltalál a hangulat. Nem kimondottan roma képeket festek, a témák általánosak, de szívileg azért cigányként vagyok benne… Még nem adtam föl, hogy a roma témák is megtalálnak.
– Most egy vallási kompozíción dolgozol, ezt a Jézusra emlékeztető fejről gondolom. A színek pedig, akár egy homályos templombelsőben járnánk, a rozsdabarna árnyalatai...
– Az ilyeneket, amit most csinálok, figurális témaképeknek hívom. Ennek, amit látsz, az lesz a címe, hogy Isten megtalálja a Földet. Hiszek abban, hogy megtalál még bennünket az Úr, hogy ne essünk ennyire szét. Egyszer kell, hogy segítsen. Nem vagyok vallásos, de a Bibliát, a Szentírást szeretem olvasgatni.
– Hinni kell valamiben?
– Ha nem istenben, akkor a családban, magadban. Ugyanakkor nincs megérkezés. Az életünket egy folyamatos utazásnak is lehetne nevezni. Én hosszú utat jártam be, 14 éves koromban kerültem el otthonról, megértem egyet s mást, hál’ Istennek dicséreteket is szereztem. Három éve Kazincbarcika díszpolgára lettem, ahol éppen akkor születtem, amikor a várost is alapították, vagyis 50 éve.
– De már majd két évtizede élsz Vácon…
– Vácra nősültem 18 éve, addig Szentendrén benne voltam az avantgarde életben, jó barátságban Somával, Vaszlavik Gazemberrel, Zámbó Öcsikével meg a Bizottság zenekarral. Akkoriban én voltam az első roma művész, aki bekerült ebbe a körbe, ahol addig cigányok nem nagyon mozogtak. Én 33 éve kizárólag a művészetemből élek, akkor ezt megfogadtam, és ehhez tartom magam.
– És meg is tudsz belőle élni?
– Hát, úgy-ahogy. Sokat kell festeni, mert a mostani korszak nem kedvez a művészeteknek. Van egy weboldalam, ott vannak a dolgaim fölpakolva, néha licitre bedobok egy-két képet. Hát ez utóbbi elég siralmas, három napig van fönt és 1-től 500 forintig lehet licitálni. Hála istennek néha nem állok meg 1500-2000 forintnál, volt olyan, hogy 35 ezerért adtam el egy munkát. De vannak olyan vásárlóim is, akik otthon keresnek meg.
Családanyák ecsettel
A kimosott ruhák teregetése után ér rá csak a művészetről beszélgetni Bariné Deák Izabella, Janó hitvese.
– Több mint tíz éve rajzolok, két éve festek. Már sokadszorra veszek részt a roma festőtáborban, amiben az a nagyszerű, hogy akik itt vannak, gyorsan feloldódnak, aztán ontják magukból a képeket. A festésben az a jó, hogy a színekkel a bensőnkben megbúvó dolgokat ki tudjuk fejezni. Ez egy teremtés. Szerelmes lettem a színekbe.
– Most is dolgozol valamin?
– Az az igazság, hogy én elbújva, szinte lopva szeretek dolgozni otthon is, nem ilyen nyitott műhelyben, de azért itt is próbálkozom persze. Felvázoltam már egy angyalos képet, csak még a szárnyai nincsenek jó helyen.
– Mennyire befolyásol, hogy a férjed már befutott művész?
– Természetesen inspiráljuk egymást, mégis teljesen más dolgokat igyekszünk megfogalmazni. Én a legfájdalmasabb témában is a szépséget próbálom kifejezni. Nem szeretem a sötét, depressziós képeket.
Nyári Irén, aki családjával minden évben ott van az alkotótáborban, egynapos távollét után ma érkezett vissza otthonról, vagyis Oroszlányból.
– Vannak állataink, azokat kellett meg-etetni, azért mentem haza – mondja Irén, akinek ecsetvonásait férje árgus szemekkel követi. 1990-ben, harmincéves korában fogott először a kezébe ecsetet, amikor leszázalékolták. – Egyik ismerősöm már régóta festett, gondoltam, megpróbálom én is. Már az első képemmel bevettek az oroszlányi szakkörbe. A mesterem javasolta, hogy cigány életképeket készítsek, ő segített abban, hogy legyen kiállításom. Először képeslapról másoltam, de a mester azt mondta, hogy azt nem szabad.
– Mi készül? Balatoni tájkép?
– Nem, figurák is lesznek rajta. Egy nő fogja a kisbabáját, de egyelőre csak a fejemben van meg… Van egy másik képem is bent, de az csúnya.
– Á, ne hidd el, Irénke mindig lebecsüli a saját képeit! Mintha nem is szeretné őket – vág közbe András, a férj, aki fiukkal együtt kísérte el az asszonyt.
Gaudi Fonyódon
Farkas Ervinnel utoljára talán hat éve találkoztam a szemesi táborban, amit még Nyári Sárkány Péter vezetett („Hagyjuk, mindenki úgy fössön, ahogy akar”, Amaro Drom, 2002. július). Előtte pedig Tatabánya-Mésztelepen, ahol önkéntes szociális munkásként igyekezett segíteni a garázsokban lakó cigányoknak (Garázsmenet, Amaro Drom, 2002. június).
– Mi van most a Mésztelepen?
– Nyomor. Ha lehet, még nagyobb, mint volt. A várostól ugyanúgy el van szigetelve, mind eddig, a polgármester most sem tesz semmit. De én már nem lakom ott, beköltöztem a városba. Családi problémák miatt, ami a festésben is évekre visszavetett. Tavaly viszont leérettségiztem. Most itt újra elkezdtem a festést – mutatja az élénk színekkel felvitt figuratív alkotást, melyben jól felismerhetők a tradicionális cigányélet motívumai.
A háttérben viszont ott a nyüzsgő nagyváros. – Azt az ellentmondást szerettem volna kifejezni, ami a hagyományos cigány és a modern életforma között feszül. Ahogy a nagyváros benyomul a romák mindennapjaiba, kultúrájába.
A 38 éves makói Gaudi Márton már ötödször jött el a táborba. Világhírű építész névrokonához, egyebek mellett a barcelonai katedrálist megálmodó Gaudihoz hasonlóan a szürrealizmushoz vonzódik.
– 2000 karácsonyára kaptam egy festőkészletet, akkor szerettem bele a festésbe. Ha csak tehettem, elmentem minden évben Szemesre. Az foglalkoztat, hogy az álmok, a vágyak hogyan valósulnak meg.
– Hát ebből én laikusként még nem sokat látok. Legfeljebb csak a vászonra halványan felvitt hajó sziluettjét.
– De délutánra ott lesz már egy kisfiú is, aki lestoppolja a hajót. A hajó nálam mindig a vágyakat jeleníti meg.
– És mi lesz a szerepe ennek a kockának?
– Az talán a társadalomra jellemző. Ami kocka alakú, azt gurítjuk, ami kerek, azt meg emeljük – somolyog Márton talányosan azon, hogy logikát keresek a képzelet világában. – Ebben benne van a környezet inspirációja. Valami halvány vázlat kialakul bennem, aztán a gondolatból érzés lesz, ami az ecseten keresztül lecsöpög a vászonra. Pontosabban most a farostra, mert arra festek.
Márton nagyon jól érzi magát Fonyódon, egyedül a család hiányzik, de a gólyatábor miatt a gyerekek nem tudtak volna jönni, így a neje is otthon maradt.
Ferkovics József Pestről érkezett a családjával. Ő már a kezdetektől jár alkotótáborokba, ott volt az első visegrádin is, amit még Péli Tamás vezetett.
– Choli Daróczi Józsefet, a Papát csinálom éppen – mutatja a már majdnem kész portrét. – Egy kiállításra készülök példaképeinkről, akik már letettek valamit a nagy, közös asztalra. Emlékezetből, nem fotó után dolgozom. Már a festő kollégákkal elkészültem, most következnek nagy íróink, Choli mellett Lakatos Menyhért, Szepesi Jóska. Ők már sajnos elmentek. Én így tudok tisztelegni a munkásságuk és a személyük előtt.
Kati, Barbara és „Picasso”
Bódi Kati legtávolabbi őseinket, Ádámot és Évát próbálja, ahogy ő mondja, „lenyomatni”. Ő itt a maga 58 évével a rangidős művész(nő).
– Én is mindig ott voltam a táborokban, ha lehetett. Most a lányommal, Illésné Bódi Barbarával, aki egy tanult, komoly festő, vejemmel és két unokámmal vagyunk itt. A vejem, Illés Henrik is fest, tiszta Picasso, ami a stílusát illeti...
Kati, aki civil szakmáját illetően szakács és cukrász, 1998-ban nyúlt először a szó szoros értelemben elöl hagyott festékhez és ecsethez.
– Barbara, aki akkor főiskolásként kint volt Torontóban, elöl hagyta a felszerelését, én meg unalmamban elkezdtem festegetni. Azóta abba sem tudom hagyni, imádom.
Persze ne gondoljuk, hogy Kati holmi műkedvelő háziasszony: az Elhallgatott Holocaust című kiállításon is szerepelt egy képe 2004-ben a Műcsarnokban, és Drezdába is kivitték egyik munkáját.
– Két képem már fönt van a szobában. Egy madonnás meg egy balatonos. Végre a tavat is le mertem festeni! A tájkép nagyon nehéz, én meg tényleg egy naiv kis festő vagyok – mosolyog szerényen. A lelkemre köti, ki ne hagyjam, ahhoz, hogy menjen a munka, megfelelő körülmények kellenek, itt pedig ezek abszolúte megvannak. – Nagyon jó az ellátás, a szállás, tündéri a személyzet! A munka mellett nyaralhatunk, és a régi barátainkkal lehetünk együtt. Szívesen hagyom itt ebben a gyönyörű üdülőben a festményeimet.
Mivel a szuper ellátásért a művészeknek itt készített festményeik közül kettővel kell „fizetniük”. De ez senkinek sem esik nehezére.
Miközben beszélgetünk, vérpezsdítő zene szól a magnóból, amiről a Romano Kher ifjú munkatársnője, Tonté Barbara gondoskodik. Hasonlóképpen arról is, hogy mindig legyen kávé a termoszban, citromos tea a kancsóban.
Bódi Katinak sikerült megtalálni lányát, Barbarát, aki rajzot, vizuális kommunikációt és művészettörténetet tanít a budapesti Kalyi Jag roma nemzetiségi szakközépiskolában és alapfokú művészetoktatási intézményben.
– Magam is tanulok, az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán hittanár és hitéleti nevelő egyetemi szakon. És ha minden igaz, cigány nyelvtanár is leszek, mert oda is felvettek.
– Ezekre a képzőművészettől távoli tanulmányokra miért érzett késztetést?
– Mert a festés nálam sajnos ma már csak hobbiszinten létezik. Én nem vagyok olyan bátor, mint azok a kollégáim, akik ráteszik a művészetre a teljes életüket.
– Mi készül éppen? – sandítok Barbara vásznára.
– Hát igazából egy festmény – neveti el magát. – Túl a portrén én inkább a hatásokra megyek rá. Egy olyan alakot szeretnék készíteni, ami hűvös, kígyószerű hatást kelt. Nem a kígyó külső, hanem a belső tulajdonságait igyekszem visszaadni: a tartózkodást, a visszafogott érzelmeket.
Nos, Illés Barbarának a táborban aligha ülhetne modellt ehhez a képéhez bárki is, mert itt hűvös tartózkodásnak, visszafogottságnak nyoma sincs, a kígyószerű érzelmekről nem is beszélve. Fonyódon mindenki felszabadult és vidám, egyedül talán Balogh István gondnok gondterhelt kissé, amikor az őt feljelentő szomszédok kerülnek szóba.
De az már egy másik történet.
Tódor –
Bari Janó
Ferkovics József
Bariné Deák Izabella
Farkas Elemér
Nyári Irén
Illésné Bódi Barbara
Bódi Kati
Gaudi Márton