Valamikor, igen régen, volt egy hatalmas birodalom a földön, és egy másik a föld alatt. A föld feletti birodalomból alászállott egyszer egy nagy vérszomjas madár, fekete, mint a korom, a húsevő madarak királya, Garuda, és kegyetlenül pusztította a kígyók népét. Ezek a kígyók nem olyanok voltak, mint azok, amelyeket manapság ismerünk, olyanok voltak, mint az emberek, csak épp a bőrüket borította vörös gyöngyházfényű pikkely, és a föld alatt éltek. Garuda alászállott, kiásta földalatti házaikat, elpusztított mindent, amerre járt, és fölfalta, akit elkapott. Egy nap a kígyók királya, Vaszuki megállapodott Garudával, hogy küld neki minden nap egy-egy fiatal kígyót a folyó mellé, áldozatul, hogy a madár azzal csillapítsa éhségét, és ne pusztítsa el többé a városukat. Azzal így is lett, ekként teltek sorra a napok, amíg csak az áldozatok csontjaiból akkora hegy nem kerekedett, hogy még messziről is látni lehetett. Fehér volt, mint a hó, csodálatos, de szörnyűséges és fenyegető.

Egy nap a fiatal Nagorróra került a sor, őt kellett áldozatképpen odavetni a madárnak. El is indult vesztőhelye felé. Anyja sírva kísérte, de ő nem győzte csitítani: „Ne sírj, édesanyám! Így igaz, elérkezett a baljós nap, elérkezett, de mit tegyünk. Hosszú legyen az életed, és légy egészséges, hogy tovább szerethesd fivéreimet és nővéreimet! Testem meghal, de a lelkem tovább él majd mellettetek egy másik lényben.” Hiába, ezek a szavak nem vigasztalhatnak meg egy anyát, amikor saját szemével látja, hogy közeledik a fia halála. A szegény asszony újra sírva fakadt.

Egy barátja vezette el Nagorrót a sziklához, a folyópartra, oda, ahová a vérszomjas madár le szokott szállni, és felé nyújtotta a vörös leplet, amelybe az áldozatok burkolództak. Nem messze járt onnan Kannaudzso királya, Harsa, és hallotta, mint beszélt Nagorro anyjával és barátjával. Részvétre gyúlt irántuk, szíve összeszorult bajuk láttán, és odalépett az anyához. Ő lesütötte szemét, nem ismerhette fel a királyt, azt hitte, hogy a falánk madár már megérkezett, és anélkül, hogy feltekintett volna, így szólt hozzá: „Végy el engem, egyél meg engem, madár uraság, minden madarak ura, egyél meg engem a fiam helyett!” De ő így válaszolt: „Nem, nem azért jöttem, hogy felfaljalak. Én nem a madár vagyok, azért jöttem ide hozzád, hogy elkérjem a leplet, és fiad helyébe lépjek.” Az asszony sírva felelte erre, hogy nincs értelme, hogy egy másik ember húsként tápláljon egy madarat, még akkor sem, ha a madarak királyáról van szó, mert megmondatott, hogy eljött az ő fia halálának a napja. Az asszony visszavonult Káli templomába, ahol a fiú így imádkozott: „Káli, te, aki mindnyájunk anyja vagy, tedd meg, hogy újra megszülessek, és eljövendő életeimben mindig olyan testem legyen, hogy azzal mindenkinek örömére lehessek!” Ezután még egyszer megcsókolta anyját, és ment, hogy lefeküdjék a sziklaszirtre.

De Harsa gyorsabban ragadta meg a vörös leplet, mint ő, és ő maga feküdt helyette a sziklára. Akkor eljött Garuda, megragadta karmai-val, amelyek belehasítottak, mint a kés. Örömmel látta, hogy jó kövér, és elvitte a hegyekbe, ahol zsákmányát fel szokta falni.

Amikor Nagorro visszajött a lepelért, nem találta. Hallotta maga fölött a madár hatalmas szárnycsapásait, felemelte szemét, és látta, amint messzire viszi Harsát. Így szólt: „Ó, te, aki ok nélkül azt választottad, hogy testvérem leszel, nekem, a kis ismeretlen kígyónak, még több is, mint testvérem, ó, te, együttérző, aki húsodban érzed mások szenvedéseit, te akartál lenni az a kéz, amely kimenti a sírások és zokogások tengerében fuldoklókat. Odaadtad oly drága testedet, mintha az csak egy marék szalma lenne, csupán azért, hogy a bajból kimentsd más emberek szívét. Ki vagy te? Honnan jössz? Hol vagy most?”

A vérszomjas madár már megtette útjának felét, amikor Harsa fejéről a királyi korona anyja, az öreg királyné lába elé pottyant. Az aggódni kezdett. Honnan pottyanhatott királyi lába elé fia aranykoronája? Akkor Nagorro előállt, és elmesélte, mi történt. Az anyakirályné megtudta tőle, milyen jószívű a fia, akiről mindnyájan azt hitték, hogy már meg is halt. Elhatározták, hogy a koronát ereklyeként őrzik ezentúl. Csak Nagorro vélte úgy, hogy a madár fel fogja ismerni tévedését, és megkíméli Harsa életét. Ezt el is mondta a többieknek, és mindanynyian a madár fészkének keresésére indultak.

Úgy is volt, a madár meglepődött, hogy áldozata nem könyörög, hanem sírás helyett így szól hozzá lágy hangon: „Egyél, lakj jól a húsommal, igyál, lakj jól a véremmel!” Ettől félbehagyta lakomáját, elbizonytalanodott.

Időközben a többiek is hallótávolságba értek, és Nagorro elmondhatta a madárnak, hogy áldozata nem vörös gyöngyházpikkelyű kígyó, aki a föld alatt élt volna, hanem Kannaudzso királya személyesen. Garuda összezavarodott, mert mindkettőt vörösbe öltözötten látta. Erre Nagorro megmutatta villás kígyónyelvét és pikkelyeit, hogy egyértelművé tegye a félreértést. Garuda pedig eltűnődött, kit is eszik éppen, ha az nem kígyó. Kezdett hinni benne, hogy valóban ember lehet.

Gyorsan felismerte, hogy ez Harsa, akinek dicsősége hatalmas a három világban, és a madáron lassan úrrá lett a szégyen érzése, hogy ilyen szörnyű bűnt követett el. Megértette, hogy ez a barbár tett súlyosan beszennyezi majd a nevét, ezért elevenen akart a lángok martalékává lenni, hogy elpusztuljon, és eltörölje szégyenét. Harsa felkelt, ám nem maradt más belőle, mint véres csontok, egyedül az arca és a szemei maradtak épek, de mégis élt. Garuda nem talált elég nagy tüzet ahhoz, hogy eleméssze, ezért a tengerbe akarta vetni magát, hogy abba fulladjon bele. De Harsa felnyitotta szemét, mondván, hogy természetesen, ha meghal, nem érzi többé a foltot, mely becsületén esett, de bűne, melyet annyiszor elkövetett, ahányszor szenvedést okozott a kígyóknak, el nem töröltetik. Ő elmúlhat, a szégyen elmúlhat, de a baj megmarad.

A madár ekkor fejet hajtott előtte, mint tanítvány nagy mestere, a tudós pap előtt, és megkérdezte, mi tévő legyen most. Harsa azt válaszolta, hogy gyakran egy egyszerű és apró jótett eltörli a nagy bűnöket, mint például, ha felemelné szárnyát, hogy érintse vele az eget, de csak azzal a feltétellel, ha megesküszik, hogy a jövőben soha többé nem ragadja el mások életét, és csak jót fog tenni.

Garuda így szólt: „Tiszteletben tartom szavadat, és engedelmeskedek neki. Vak voltam, a tudatlanság álmát aludtam. Te felébresztettél, kinyitottad szemeimet, és mostantól fogva nem veszem el mások életét.”

Narrátor: Mostantól fogva örökké a teljes boldogságban táncoljon családotok, a kígyók nagy családja, minden vörös gyöngyházpikkelyű kígyótok, örvendezzenek az élet hatalmas óceánjában, és testetek ne ismerje többé a félelmet, egyesüljenek örömmel, és a habok közepette alkossanak olyan hatalmas szigetet, mint maga a Föld! Leányaitok, akiknek hosszú fekete haja leér a combjukig, és úgy burkolja be őket, mint egy édes nyári éjszaka, akiknek barna orcáján a színek legvalódibb harmóniája ölt testet, akiknek vékony szemöldöke tekintetüket még áthatóbbá teszi, akik szembogarának ragyogása százszor szebb, mint Gauri Shankar minden aranyáé, akik bőrének finom illata jobban megrészegíti a lelket, mint hegyeink legfrissebb virágaié és erdeinké együttvéve, mind ezek a leányok sose tudják meg, mi a testi fáradtság, zengjék mindörökké a te dicsőségedet, Harsa, a szantálligetektől a legszerényebb remetelakokig!

Harsha újra visszaküldte Nagorrót az anyjához, és ekkor rettenetes fájdalom hasított Harsa utolsó megmaradt húscafatába. Mindenki megdöbbent. Végül hát Harsa meghalt, és minden a fejében gyűlt össze, hogy bátorságot adjon neki: „Ne halj meg, Harsa, veled meghal a mások szeretete, az igazság csak álom nélküled, és a száj nem tudja többé felidézni a gyengédséget, ha te nem vagy. A világ olyan lesz, mint egy üres hang. Hogyan tudsz most meghalni, holott egy pillanattal ezelőtt még éltél, pedig csontjaidon nem volt több hús és vér, mint most?”

Harsa ekkor így felel nekik: „Igen, igazatok van, de egy pillanattal ezelőtt még volt egy elvégzendő jó cselekedetem, és most, hogy elvégeztem, testem összeomolhat, és megszűnhet a halálban.”

Garuda ekkor így szólt: „Hadd hívjam én az istenek királyát, és öntözze meg ő a földet életadó esővel, hogy újjászülessenek a nemes kígyók, akiket az eltelt évek során megettem. Ha nem akar engem meghallgatni, szárnyammal kiszorítom mind a vizet, mind a szelet, mind a csillagot, csőrömmel összetöröm a villámot és az ég tüzeit, összetöröm a halál lehelletét is. Magam hozom el az életadó esőt.”

Ekkor felemelte szárnyát, és megérintette az eget: azonnal eleredt valami sűrű eső, csontig hatoló, anélkül, hogy egyetlen felhő is lett volna az égen. Minden halott kígyó feltámadt, mind megtalálták a testüket, fejüket, ragyogtak vörös gyöngyházfényben, szomjasan itták az esőt kétágú nyelvükkel, és mind együtt örvendeztek. Az eső ráhullott Harsára is, aki szintén életre kelt. Ekkor látták meg, hogy megjelent Káli istennő az égen. Így szólt:

„Én, aki szenvedést hozok azokra, akik másoknak szenvedést okoztak, ezerannyi jótéteménnyel jutalmazom meg a nemes lelket, mint amennyi jót ő cselekedett. És itt vagy te, Harsa király, akit feltámasztott az életadó eső, feltámadtál, de azt akarom, hogy lelked még jobban megteljék az élet vizével, mely a mennyből hull alá, azt akarom, hogy a nyelveden a lótusz aranypora ragyogjon, és szíved a világban mindenütt szárnyaljon, mintha isteni hattyúk repítenék. Téged teszlek meg új császárrá, Harsa, a három világ és bölcsessége császárának. Íme, egy aranykorong legyen a kezedben, mely szavadat jelképezze. Íme, egy fehér elefánt, négyagyarú, ülj fel rá! Együttérzésedért a világegyetem minden gazdagsága, minden tisztelete, minden öröme legyen a tiéd, de a te legnagyobb kincsed mégis kedvesed, Méz-Édes-Íze szíve lesz, továbbra is. Mondd meg, kérsz-e még valami kegyet.”

Harsa így felelt erre: „Mi mást kérhetnék? Minden kígyó örvend új életének, az anyák szeme nem hullat több könnyet, karjaikba szorítják visszatérő fiaikat, a hiénák és a sakálok sárba tapossák királyuk kiszolgáltatottságot szülő becstelen egyezségét, Ga-ruda lelke visszatért a szívébe, átformálta őt, és én, Harsa láttalak a saját szememmel, Káli istennő, városom védelmezője – mindez számomra hatalmas öröm. Mégis kérnék tőled még valamit: azokat az embereket, akik életükben jót tesznek, soha többé ne érje szerencsétlenség, szívükből távozzék el minden harag, minden kívánság mások java iránt, és éljenek mind boldogan családjuk körében, békességben a többi élőlénnyel, emberrel, állattal.”

Káli elmosolyodott, és így szólt: „Amit kérsz tőlem, ó, Harsa, azt sem ember, sem félisten, sem isten nem teheti meg egyszerre. Annak lassanként kell bekövetkeznie, a jók érdemein keresztül, az igazságosságnak elő kell törnie, hála a tiszta szívűeknek, akik úgy cselekszenek, ahogyan te is cselekedtél, követve a példát, amelyet te állítottál eléjük, és egy nap ez az igazság, amelyeket az emberek keze alkotott, eltörli a természet kegyetlen vakságát, és létrehozza azt a királyságot, amelyre szíved vágyakozik. Cselekedd továbbra is a jót, Harsa, ebben az életben és az utána következőkben egyaránt.”

És Káli felkapott tigrisére, ott hagyva nekik egy hatalmas terített asztalt, amelyhez engem is meghívtak lakomázni. Nektek is szedtem két- vagy hárommaréknyi nyalánkságot, de az út mentén sok gyerekkel találkoztam, mindent odaadtam nekik, így semmi sem maradt belőle, mire ideértem.

Ez a mese vége, ez pedig itt a frissen sült kenyér.

Illusztrációk: Agnes Roca

Magyarra fordította: Olasz György

E sapenqi los´ – A kígyók öröme

A kígyók öröme több mint mese: ez egy ősi indiai monda, amely már egy i.e. első századi műben, a Gunadhya Birhat-kathájában is megtalálható. Jó pár évszázaddal később Harsa császár, aki színdarabokat is írt, építette be ezt a mondát az egyik darabjába, a Naganandába, vagyis A kígyók örömébe, pontosabban A nágák örömébe. A nágák a hindu mitológiában egy isteni nép volt, a föld alatt élt, csodás kincseket őrzött, és a meditálás révén az értelem és spiritualitás igen magas szintjén állt. Visnu reinkarná-

ciói voltak, és szüntelen harcban álltak Garudával, a ragadozóval, aki pedig maga is Visnu reinkarnációja volt. Gyönyörű allegória arra, hogy az ellentétek, illetve az ellenségek is származhatnak ugyanabból a forrásból. Harsa több helyen is változtatott Gunadhya mondáján, hogy passzoljon a színdarabjába: a hindu nágák és a gonosz Garuda olyan buddhista témák főszereplőivé váltak, mint az önfeláldozás és a bűnbánás. Egy király nemes lemondása, ahogy felajánlja az életét, mint egy szalmaszálat, cserébe egy kígyó életéért, ami valójában egy isteni lélek – ez a tett a legmélyebb emberi érzelmekből merít. Ez a lemondás menti meg nemcsak Nagorro és a nágák életét, hanem az ellenség, Garuda szívét is. A szóban forgó darab – ami azért bonyolultabb, mint ez az összefoglaló – az egyik legkiemelkedőbb a szankszrit színdarabok között. Ezt a részletet Medo Gurbetov adaptálta rromani nyelvre, mivel véleménye szerint része a romák kulturális örökségének, hiszen őseik Kannaudzsóból származnak, Harsa császár fővárosából. Harsa élete jó részét annak áldozta, hogy párbeszédet és kölcsönös tiszteletet alakítson ki kora vallásai között. A kígyók öröme csak egy vékonyka fejezet eme nemes küldetés történetében, ugyanis Harsa volt az első államférfi, aki ekkora fába vágta a fejszéjét.