a nagyszüleidről, tudtam, meg fogom kérdezni magam. Miért, miben nagyok ők, én és anyád lennénk tehát a kisszülők?, ilyeneket először, mindig ilyen lényegteleneket kérdezek először, de előbb vagy utóbb eljutok a rendes kérdésekig, a történetekig. Ha valakit meg akarok érteni vagy kérdezni, vagy magamat akarom róla kérdezni, a legőszintébb és leghasználhatóbb kérdésem történet lesz.

Az egyik nagymamádnak van egy kése, ami hullámossá vágja a krumplit, a répát, a barackot, a kenyeret. Érdekes-érdekes, de a levesben valahogy nem jól néznek ki ezek az egyformára hullámosított krumplik és répák, kirakatleves, így érzed, ha kanállal belekeversz egyet. Ülsz náluk az asztalnál, fal mellé van állítva, öt ember elférne körülötte, de hatnak kell, szemben ülök anyáddal, mellette egyik nagyapád, őmellette, már az asztal sarkán a nagybátyád (ő tényleg nagy, magas, a homloka is, van benne valami erős ősemberi), az asztalfőnél a nagymama, aki évek óta hiába hív téged Bencének, te nem fogadod el, mi sem, senki sem, lassan ő is unni kezdi, hogy nem hallgatsz a Bencére, hiába, a valóság erősebb a vágynál, a hazugságnál (jaj, fiam, hazugság-e a vágy?), Bence unokája nincs, Ámos unokája van, ami – milyen név már??? – nem tudja kimondani, a becenevedet meg pláne nem, hogy Toboz, az Ámost próbálgatja, egyszer az Émoszt is kimondta, hallottam, de az is csak úgy hangzott a szájából, ahogy a levesből a hullámos répák és krumplik fulladoztak ki, és mellettem Csilla, a szláv lány, nagybátyád nagy orrú nője, én meg nekinyomva a falnak, legközelebb a vécéhez, mert ez az egész asztal, így rendezte a végzet, éppen a vécé előtt, ami csak azért baj, mert valaki résnyire nyitva hagyta az ajtaját, s árad ki a kis helyiségből a vödrökben ott tárolt elhasznált mosdóvíz, ne kelljen azt se kidobni, amikor vécéznek, nem húzzák le, hanem ezekkel a vödrökkel leöntik, ha leviszi, jó, ha nem elég erős a zuhé, lehajtják a vécé tetejét, majd a következő vécézéskor talán eltűnnek a vécékagyló vizében lebegő darabkák, és ahogy árad a kis lakótelepi lakásokban megszokott ki tudja hány négyzetméternyi kis helyiségből a soknapos, el nem használt szennyes víz szaga, te – aki én vagyok – nem akarsz enni a levesből, teljes hagymák úsznak a színtelen löttyben, persze, a teljes hagymák finomak egy levesben, én kifejezetten szeretem őket, de csak akkor, ha úgy vannak belefőzve a levesbe, hogy előtte megpucolják azokat, én így szoktam meg, a héjával együtt nekem nem gusztusos, nem megy az evés, szinte örömmel pattannék fel, ha nem lennék odaszorítva a nagyorrú és a fal közé, megmozdulhatatlanul, amikor a vécében megcsörren a telefon. A telefont ugyanis, hosszas szarakodás után (bocs, fiam, a mondat később felmenti magát) bevezettette nagyapád a vécébe, ülőmagasságba, kérte a szerelőt szégyenkezve, aki némán, megértőn és vaskomor arccal húzta be a kábelt a vécébe, sokat ül ott, magyarázza nagyanyád a szerelőnek, mármint a férje, a te nagyapád, hogy sokat ül a vécében, azért kell bevezetni a telefont a klotyóra, a telefonszerelő ugyan nem kérdezte, miért, de ez mégis olyan dolog, amit magyarázni kell, mert hogy szegény nagyapádnak szorulása van, igazi, komoly, életet nehezítő, órákig kell néha a vécén ülnie, s ilyenkor egy-egy fontos telefon, ha befut, nem lehet csak úgy fel-felugrálni, mint a víz alá nyomott gumilabdák, a döntésnek néhány nagy kárt okozott, elmulasztott telefon után meg kellett születnie, a vécébe is kell egy telefon, nagyapád mérnök, fontos ember, az egyháznak tervez, csupa szép dolgokat, templomokat, oltárokat, hitből és sok pénzért, de hát mit ér a sok pénz a szorulásos embernek?, ahogy a szartól, úgy a pénztől is csak igen nehezen tudnak ők megszabadulni, és ez szomorú, fiam, sajnálni kell őket. Vagy kell a szart sajnálni! Segíteni kell neki. S hogyan lehet egy szorulásos emberen segíteni? Hát az őszinteséggel. Annál jobb hashajtó nincs. Mert, ugye, te is tudod, a szorulás a lélek üzenete? Betegség. A félelem szülte. A szorulásos ember nehezen szabadul meg bármitől, pedig nagyon meg kellene neki, főleg a mérges salakanyagaitól. Nagyapád legfőbb mérges salakanyaga nagymamád. Róla még rengeteget kell neked írnom.

Ölellek, gyémántfi!

* * *

Úgy döntöttem, hogy akármilyen nehéz is, sétálni indulok a nagyszüleid lakásában, kiverekedtem magam az asztal csapdájából, és úgy terveztem, hogy a hosszú előszobai folyosón fel és alá fogok sétálgatni, míg meg nem nyugszom, nagyapád ugyanis hosszasan és hangosan beszélgetett egy megbízójával, és mivel csak nagy sokára tudta ő is kiverekedni magát az asztal mögül, a közelebb lévő vécés telefont vette fel, s ha már ott volt, magára zárta az ajtót, a vécékávára ült, és onnan folytatta mérnöki munkáját, melyben, meg kell hagyni, alapos volt és szeretettel művelte, úgy hírlett, a legjobb a szakmájában, és semmi okom rá, hogy ebben kételkedjem, s ebben a nagy munka-csatazajban kellett nekem nyugtató sétámat véghez vinnem, amit az is nehezített, hogy a vékony, ám hosszú folyosó mindkét oldalán fogasok voltak, s minden fogas bőven megtömve (téli) kabátokkal (nyáron), így az amúgy is keskeny folyosót tovább keskenyítették, nekem oldalazva kellett az ajtóig sétálnom, majd vissza, egész a konyháig, ott rámosolyogtam az asztalnál finom és hullámos darabokból álló ebédjüket fogyasztókra, majd újra fordultam, s hasamat behúzva elverekedtem magam, sétálva és megnyugodva ettől a lakásfolyosó-sétától a bejárati ajtóig. Nagy kedvem lett volna kinyitni az ajtót és elszaladni, de nem lett volna illendő, meg aztán az ajtót sem tudtam kinyitni, be volt zárva ugyanis, nagymama nem érezte biztonságban magát, ha valaki a lakásban volt rajta kívül, illetve nem is magát, hanem értékeit, ezért a távozni szándékozóknak előbb be kellett mutatniuk táskáikat, hogy nem visznek-e véletlenül magukkal olyasmit is, amit nem szeretnének vagy nem szabadna, elképzelhető, hogy a Sátán belecsempész valami értékeset a távozni igyekvők táskájába, ezt az igazságot talán jó, ha megjegyzed, Ámosom, így a kieresztési eljárásig kötelező volt a lakás folyosóján megnyugodni. Nagymamád azonban, áldott lélek (hogy ki által, tudja az Isten – ez egy felszólító módú mondat akar lenni), aznap egészen rosszul érezhette magát, mert nem volt hajlandó az asztalnál ülni, pláne, hogy szeretett mérnökférje sem volt mellette, így felállt, hogy megnézze, vajon nem csiná-lok-e valami nagyon rossz dolgot, nyugtató sétám alatt, magyarán ellenőrizni akarta szabadságomat, nehogy szabadossággá örömködje magát, és utánam jött sétálni-beszélgetni, ne nyíljon alkalmam rá, hogy egy-egy értékesebb tárgyat eltegyek sosem is volt táskámba. Sétáltunk ajtótól ajtóig, nehéz dolog ebben csupán a fordulás volt, lévén két embernek a felezett folyosó már végképp kevés, ilyenkor test a testhez dörgölődött, köszöntünk is egymásnak, illik ilyen közelségben, én legalábbis zavaromban mindig köszöntem és bocsánatot kértem, nagymamád pedig ezt a zavaromat félreérthette, mert gyanúsan a szemem mélyére nézett és megkérdezte:

– Nincs nálad a kávéfőzőm?

Rosszul emlékszem. Azt mondta:

– Tedd vissza a helyére a kávéfőzőmet!

Tettem volna én, de sem azt nem tudtam, hol a helye, sem azt, hol a kávéfőző éppen, annyit hallottam csupán erről a híres tárgyról, hogy évek óta bujdokol és vándorol, hol előkerül, hol ellopják, hol visszaszolgáltatják titokban, hol ellopják még nagyobb titokban, aztán mondta valaki, hogy valójában végig ott volt a konyhában (talán még ma is), de ez csak rossz pletyka lehet, fiam, vannak vándortárgyak, és ez a kávéfőző ilyen kellett, hogy legyen, melyek csak bosszantani vannak a világon, és éppen egy kávéfőző!, nem gyanakszik az ember, én egyenesen szerencsésnek éreztem magam, hogy nem ittam sosem kávét, mert ha véletlenül az enyémmé válik egy ilyen kávéfőző, engem biztosan kikerget a világból, pedig én szeretek ebben a világban lenni, még kávét-nem-főzve is, mert szép ez a világ, és tele van istenekkel és tele van hívőkkel, ördögökkel és szerelmekkel.

Nagymamádat akkor én bokán rúgtam. Ma sem értem, miért. Miért akkor. Az asztalnál, nem sokkal korábban kértem meg anyád kezét. És a nagyszüleid sehogyan sem akarták adni.

Részlet Jónás Tamás „Matt, kötelező körző” című regényéből