Augusztus 2-a a roma holokauszt nemzetközi emléknapja, világszerte ezen a napon emlékeznek a nácik által meggyilkolt mintegy félmillió cigányra, akik közül 23 ezren haltak meg Auschwitzban, sokan pedig orvosi kísérletek áldozataként végezték. Himmler 1942 decemberében rendelte el, hogy a cigányokat deportálják Auschwitz–Birkenauba. Az első roma csoport 1943. február végén érkezett meg, s a következő másfél évben 15 országból összesen huszonháromezer európai cigányt hurcoltak ide. Közülük legfeljebb 3300-an távoztak élve Birkenauból, sokan más táborokban haltak meg. A. D. 34 éves budapesti muzsikust 1943-ban rendelték munkaszolgálatra Jászberénybe, ami alól 1944 nyaráig betegség címén felmentették. 64 évvel ezelőtt, egy júniusi napon aztán fordulatot vett az élete, s a hatvani gettóban találta magát, majd Birkenauba deportálták. 1944–1945 között megjárta aztán Auschwitz, Tserebina, Sachsenhausen, Ravensbrück táborait, s azon kevés szerencsések közé tartozik, akik visszatértek. Visszaemlékezését 1945–46-ban vették fel, akárcsak a holokauszt többi 5000 magyar túlélőjéét is. Személyes története, melyet most adunk közre, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság online adatbázisban olvasható, amely a világ legnagyobb online gyűjteménye, jelenleg is tart a jegyzőkönyvek, s azok angol nyelvű fordításainak feltöltése.

„Mint zenész kerestem kenyerem, és megélhetésem biztosítva volt. 1943. január 15-én vonultam be Jászberénybe a 701/16 munkásszázadhoz. Munkaszolgálatom egész ideje alatt betegszabadságon voltam, 1944. június 12-én felülvizsgálatra utaztam, ekkor történt, hogy Hatvanban az átszállásnál Zöldi Márton SS Sturmführer¹ leszedte az egész társaságot a vonatról, és bevitetett a hatvani gettóba. Hatvannál ugyanis át kellett volna szállnunk egy másik vonatra, s mikor leszálltunk, egész egyszerűen Zöldi vezetése alatt a csendőrök összetereltek bennünket, fal mellé csoportosítottak, ahol bevártuk a Jászberényből érkező vonatot. Erről a vonatról is leszedték a munkaszolgálatosokat és hozzánk terelték. A hatvani téglagyári gettóba beérve sorba állítottak, mindenünket elszedték, ékszert, pénzt, iratokat stb., csak a hátizsákokat hagyták meg. Aznap éjjel és még a következő reggelen is két vonat érkezett meg munkaszolgálatosokkal, akiket szintén hozzánk telepítettek.

A gettóból másnap délben hétszázunkat bevagoníroztak az Auschwitzba induló deportáló vonatba, de még Miskolcon és Eperjesen is csatoltak a szerelvényhez deportáltakkal teli vagonokat. 54-en voltunk egy vagonban, vizet vihettünk magunkkal. Mi aránylag jól voltunk ellátva, általában, a deportáltak helyzetéhez képest nem lehetett panaszunk a bevagonírozást illetően. Kassáig csendőrök kísértek, onnan kezdve pedig SS-ek. Kassánál az egyik SS-pribék azt mondta, hogy semmire sincs szükségünk, kapunk majd mindent, de hogy hová visznek, azt nem árulta el. Nem is sejtettük, hogy tulajdonképpen merre visz az utunk. Az egyik bajtársunkat, aki gyengeelméjű volt, anyja kísérte el a felülvizsgálatra, így került be ő is a mi vagonunkba. Borzalmas volt, amit ez a szegény szerencsétlen fiú az egész úton művelt, üvöltözött, rángatózott, szörnyű látvány volt ez, mindehhez pedig a rettenetes hőség.

* * *

Június 15-én délután 3 óra felé érkeztünk meg Birkenauba. Hátizsákjainkat leszállva a vonat elé tettük, azután a bejárathoz tereltek bennünket, ahol egy magyarul tisztán beszélő kövér SS-orvos állt és jobbra, balra terelt bennünket.

A munkaszolgálatosok természetesen a munkabírók csoportjához kerültek jobbra. Az asszonyt szerencsétlen fiával együtt megérkezésünkkor rögtön a másik oldalra küldték.

A kapunál befordulva utunk a női láger előtt vitt el, mindenfelé lekopasztott fejű nőket láttunk, szörnyű látvány volt ez. Amikor a rongyokba burkolt nők megláttak bennünket, érdeklődtek, hogy magyarok vagyunk-e, észrevéve azonban ezt, a felügyelőnők bottal kergették széjjel a csoportot. Mintegy tíz percig mentünk még, azután bevittek a fürdőbe, itt azután elszedték az egész felszerelésünket, a cipőket azonban megtarthattuk.

A fertőtlenítőben előbb teljesen szőrtelenítettek, azután pedig fertőtlenítés következett. Este kb. másfél óráig kint álltunk újonnan „szerzett” csíkos rabruhánkban. Így ácsorogtunk kb. tíz óráig, azután bevittek egy blokkba, ott egy Weisz bácsi nevű úr felszólított bennünket, hogy mindent adjunk le, akinek a cipőjében valami el van dugva, azt is, mert – mint mondotta – egy készülékkel átvilágítanak, és ha meglátnak még valamit, azokat irgalmatlanul felakasztják, és tegnap is négy embert akasztottak fel éppen itt. Elképzelhető, hogy akkori hangulatunkban ez a kedves bevezető mit jelentett számunkra.

* * *

A C. lágerben, az úgynevezett cigánylágerben voltunk elhelyezve, 700-an a földön feküdtünk, sem szalmánk, sem takarónk nem volt. Másnap széjjelválogatták az embereket, külön a betegeket és külön a szakmunkásokat, én magam villanyszerelőnek jelentkeztem. Így mi átkerültünk a 7-es blokkba, ahol kb. egy hónapot töltöttünk. Itt is még állandó szelektálás volt, miközben a cigány blokkältesterek² és vertreterek³ ütöttek-vertek bennünket, ahol csak értek. Később már zsidó blokkältestereket kaptunk. Engem azután áttettek a 11-esbe stubendiensteként⁴. A 11-es blokk gyermekblokk volt, ahol 1200 12-16 éves gyermeket helyeztek el. Itt már nem volt ütés-verés, később kaptunk ágyat és takarót is. Ellátásunk a közismert lágerellátás volt, és aránylag sokkal jobb életünk volt itt, mint bárhol másutt a lágerekben. Később egy nagyon rendes lágervezetőt kaptunk, a gyerekek részére, amit csak tudott, szerzett.

Körülbelül augusztus 1-jén a cigányok közül kiválasztották a munkaképeseket, akiket azután transzporttal elvittek, a családok pedig ottmaradtak. Úgy tudom, mind német cigányok voltak. Kb. 5-6 nap múlva este 8 órakor blokksperre⁵ volt, összeszedték a visszamaradt cigányokat, autókra rakták és vitték a krematórium felé. Soha nem fogom elfelejteni a szerencsétlenek jajveszékelését, ők már tudták, hogy hová viszik őket. Ez volt a legszörnyűbb éjszakánk, ilyen borzalmat, mint ezen az éjszakán, soha nem éltem át. A krematóriumról általában annyit tudok, hogy az öt kéményből fel-felcsapó lángok és a szerteáradó bűz a halotthamvasztást jelentette, csak a későbbiek folyamán, amikor alkalmam volt görög zsidókkal beszélni, akik hosszú éveket töltöttek már Auschwitzban, hallottam tőlük, hogy háromhavonként leváltották a krematóriumban szolgálatot teljesítő häftlingeket⁶, úgyhogy innen senki sem került vissza.

* * *

Rosszul éreztem magam, bevittek erős hasmenéssel az ambulanciára, ott jelentették dr. Mengelének az esetet. Fél óráig vártam, erősen lázas voltam, mire azonban Mengele jött, lázam csökkent, szerencsére még idejében meggondoltam magam, és így megmenekültem. A gyerekblokkban négy ikerpár is volt, ezek mindennap bejártak a kórházba, ahol különféle kísérleteket végeztek rajtuk. Ezért extra kosztot kaptak, és általában mindennel ellátták őket. Ezzel szemben nap nap után vért vettek tőlük, a bőrük tele volt apró piros pontocskákkal. Az egyik ikerpárral még a felszabadulás után is találkoztam, és együtt voltam velük három hónapig.

* * *

Augusztus 15-én egy 300 főnyi csoporttal mint kápót⁷ elküldtek Tserebinába. Autóval vittek át a kb. 20 km-re levő lágerbe. Aránylag elég jól voltunk itt elhelyezve, 100-an egy blokkban, kb. 50-en aludtunk párosával külön-külön takarókkal, a többieknek már külön ágy is jutott, légfűtés, hideg-meleg víz, gyakori fehérneműváltás, cipő, szóval minden. Lágerünk volt kanadai hadifogolyláger volt, összesen csak öt blokk volt benne, az egész létszám 800, ebből 300 lengyel zsidó, a többi mind magyar deportált. Egy hét múlva elvették tőlem a kápóságot azon a címen, hogy csak reichsdeutsch⁸ lehet kápó, ettől kezdve mint vorarbeiter⁹ dolgoztam. Húszan dolgoztunk együtt, ezt az aránylag nagyszerű beosztásomat a muzsikának köszönhetem. Volt itt két gyár, az egyik már agyon volt bombázva, a másik pedig újonnan épült. A csoportom a kazánházban dolgozott, a munkaidőnk 7-től 5-ig tartott.

* * *

Január 20-án a baranovi offenzíva idején evakuáltunk. Kb. 100 ember maradt bent a kórházban, a többieket mind elindították. Gyalog mentünk vissza Auschwitz felé, megállás nélkül. Itt ismét 100 embert leraktunk, akik betegeknek jelentkeztek, s rögtön továbbmentünk. Egyfolytában 31 órát gyalogoltunk, utána huszonnégy órát egy pajtában töltöttünk. Az útra fél kenyeret, ketten egy konzervet kaptunk, aki lemaradt, azt az utóvéd agyonlőtte. Ez nagyon gyakori eset volt, úgyhogy a csoportnak még fele sem ért rendeltetési helyére. Negyedik nap a lengyel–német határon bevagoníroztak nyitott vagonokba. Szinte nem is volt rossz, hogy sokan voltunk, legalább melegítettük egymást. Négy napig utaztunk, az egész úton csak egyszer, Grossrosennél kaptunk 1/6-od kenyeret, és addigra már csak a hó volt egyedüli táplálékunk. Hogy mégis megtöltsük valamivel gyomrunkat, a mozdonyvezetőtől kértünk egy kis meleg vizet. Az úton rengetegen haltak meg, köztük két legjobb barátom is, az éhség, a kimerültség, a hideg az 50 éven felüli emberek sorából szedte áldozatait, ezekből állt majdnem az egész transzport. Grossrosennél le akartak tenni bennünket a lágerbe, de nem fogadtak be, így továbbvittek Sachsenhausenbe. Négyszázötvenen érkeztünk meg, itt betettek a 64-es blokkba, két nap múlva azonban szakmunkásként

90 embert, köztük engem is, elvittek Ravensbrückbe egy autószerelő műhelybe. Itt úgy két hetet dolgoztunk, azután leépítettek és elvittek sáncásási munkára.

* * *

Egy reggel parancs érkezett, vissza mindenki Sachsenhausenbe. Ekkor az egész lágert evakuálták, kb. 2500-an lehettünk, vegyesen németek, szerbek, árják stb. Bedobtak egy karanténblokkba. Itt szörnyű állapotok voltak, ágyról, szalmáról szó sem lehetett, nagy nehezen tudtunk kis faforgácsot szerezni, ezen feküdtünk. Ez már a vég kezdetét jelentette! Egy levesen kívül 15-en kaptunk egy kenyeret, ez volt minden táplálékunk. Le voltunk zárva, a többi blokkokkal sem érintkezhettünk. A láger egyébként 32 km-re volt Berlintől, vasútállomása Oranienburg, innen vittek transzportokat mindenfelé. Transzportführerünk¹⁰ megmondotta, hogy lágerbe már nem mehetünk, láger már nincs! Itt tartottak bennünket napokon keresztül; tudtuk, hogy lehetetlenség mindig az amerikai front felé menni. Lágerführerünk¹¹, aki elég rendesen viselkedett velünk szemben, szerzett részünkre néhány burgonyát, ebből éltünk. Akkor már annyira le voltam gyengülve, hogy a lágerführer leültetett az árok szélére és azt mondotta, hogy majd a következő transzporttal magával visz. Összetalálkoztunk azután egy SS unterscharführerrel¹², aki bekényszerített bennünket egy erdei lágerbe. Néhány häftlinget találtunk itt, két napra letáboroztunk, azután továbbindult a menet. Witstock körül betereltek ismét egy erdei lágerbe, ahol ugyancsak két napot töltöttünk, majd ismét továbbvittek. Itt úgy 10 km után egy SS-orvos kivett engem a menetből, annak ellenére, hogy háromszor is visszaálltam a sorba. Grabowban bedugtak egy kórházba (Witstocktól 16 km, meklenburgi körzet), ahol 16 revier¹³ volt. Szerencsénk volt, két nap múlva ide már megérkeztek az orosz csapatok. Ez kb. május elején lehetett, akkor már az idővel nem voltam teljesen tisztában. Egy hónapig nem tudtam lábra állni, annyira gyenge voltam. A felszabaduláskor szörnyű állapotok voltak itt, férfiak és nők együtt voltak kb. négy napig. Végre megérkezett a bizottság, akkor azután különválasztottak, kaptunk ágyakat, jobb ellátást. Ez volt aztán a baj, az ételek olyan zsírosak voltak, hogy mindenki csakhamar súlyos hasmenést kapott. Igyekeztem nagyon vigyázni magamra, és így sikerült is elkerülni a hasmenést. Rengeteg kenyeret kaptunk, így pirítós kenyéren éltem.

Egy hónap után szekérre raktak, Grabowot felszámolták, bevittek Witstock-ba, egy elosztó helyre, ahonnan két nap után formálisan kidobtak bennünket. Prenzlausba küldtek (100 km Berlintől), ahová három hét alatt tettük meg az utat. Egy helyen tíz napot töltöttünk. Amikor mint magyarokat nem vettek fel, szlováknak jelentkeztem. Innen Berlinbe szöktem, jelentkeztem az amerikai konzulátuson, kiküldtek Zehlendorfba, Berlin egyik külvárosába, az amerikai lágerbe. Tíz napig voltam itt, kitűnő ellátásban és elhelyezésben volt részem, kaptam ruhát, bakancsot is. Az amerikaiak vittek át a tőlünk 30 km-re eső ruhlebeni angol táborba, ahol iratokat kaptunk és egy másik bajtársammal együtt jöttem Prágába. Prágában két napot töltöttünk, majd innen transzporttal indultunk tovább, én azonban lemaradtam a transzporttól, és egyedül jöttem Budapestre.

* * *

Jövő terveim: megtaláltam hál’ Istennek egész családomat, öreg szüleimet, itt akarok maradni és folytatni a zenészmesterséget!”

Összeállította: Horváth Marianna

Lábjegyzet:

1 SS-főhadnagy

2 blokkparancsnok

3 blokk képviselő

4 szobaügyeletes

5 blokkzárás

6 fogoly, fegyenc

7 munkacsoportot vezető fogoly a koncentrációs táborokban

8 birodalmi német

9 előmunkás

10 transzportvezető

11 táborvezető

12 SS-szakaszvezető

13 betegszoba