Útinapló	Riport
A cigányok „beintegrálása”, meg a falu keserűsége
A szomolyai lakhatási szegregáció visszaszorítása

A szomolyai polgármester, aki először nem akart nyilatkozni az Amaro Dromnak, mert vélhetően elfogultnak tart bennünket, úgy gondolja, a Heves megyei község a keserűségen kívül semmit nem kapott a telepfelszámolási programtól, amelynek pedig két fordulójába is bekerült. Az immár a második programot koordináló Szomolyai Cigányokért Szervezet ezt éppen ellenkezőleg látja. A szervezet elnöke úgy véli, hogy az együttélési feszültségeknek több évtizedes „hagyományai” vannak, és ezek korántsem a lakhatási és integrációs tervekben gyökereznek. A szomolyai pangó ingatlanpiacba is életet lehelt a program, és nem igaz, hogy minden magyar lakos rossz szemmel nézi a cigányok faluba költözését. Riportunkban megszólalnak új lakáshoz jutott elégedett, a második programban reménykedő, illetve olyan elkeseredett cigányemberek, akik önhibájukból nem tudnak kikerülni barlanglakásukból.

„Magának a programnak (a telepeken, Szomolyán a barlanglakásokban élők lakhatási és szociális integrációjának – T. J.) természetesen örülünk, mert az elfogadhatatlan, hogy barlangpincékben lakjanak az emberek” – áll végül is kötélnek és kezd bele Guczy István polgármester a hosszas monológba. – „Nem látok bele a telepfelszámolási programba, könyörgöm, nem közösen pályáztunk, van itt egy roma egyesület, a Szomolyai Cigányokért Szervezet (SzCSz), akik azt mondták, hogy sokkal könnyebben jutnak pénzhez, ha egyedül pályáznak. Az első programban (2006–2007) konzorciumi tagságot vállaltunk. Amikor elindult, semmiféle beleszólási jogunk nem volt, ők saját röppályájukon haladtak, hiába kérdeztük, melyik lakást vásárolják meg, nem lehetett közünk hozzá.

Nem szólhatunk bele,

kik kaphatnak lakást, hiába kérdeztük, miért éppen az érdekelt roma szervezet vezetőjének az édesanyja kerül be másik lakásból (ezt Lázár Györgyné, a roma szervezet elnöke cikkünkben cáfolja). Természetesen semmi közünk nem volt hozzá. Hiába voltunk konzorciumi tagok, a mi véleményünket nem kérték ki, sőt mi több, azt hangsúlyozták: nem is kellett volna, hogy konzorciumi tagságot vállaljunk. A pályázatot kiíró Szociális és Munkaügyi Minisztérium képviselője, dr. Ürmös Andor úr is azt mondta, ezt a pályázatot a roma szervezet fogja kivitelezni, amihez minden segítséget megkapnak.”

„Innentől kezdve – fejezi be a polgármester – elindult az a folyamat, amit rosszallóan néztünk, de csak külső szemlélőként.”

Guczy István szerint a lakosság részéről emiatt óriási nyomás nehezedik az önkormányzatra, mert amelyik falusi utcába beköltöztek a cigányok, ott tönkrement a környezet. E velős kijelentéséhez rögtön hozzáteszi: „Nem mindegyik család ilyen persze, tisztelet a kivételnek.”

Hogy pontosan hány lakást vett meg a SzCSz, nem tudja megmondani, hiába van a testületben egy roma képviselő is (a Szomolyai Cigányokért Szervezet elnökének a férje, az építési vállalkozó Lázár György – T. J.), nem kapnak semmiféle információt. „A szervezetben állandóan cserélődik az elnöki pozíció, nem lehet követni. A minisztérium felé beszámoltak, csak minket nem tájékoztattak. Mi csak arról tudtunk, hogy megint elkelt egy lakás. A pályázat komfortos lakásokat és lakásépítést írt elő, de csak egy új ház készül, amelynek a falai állnak.

A vásárolt házaknak a mai napig nincs meg a komfortfokozata. Illetve egyről tudok, amit átalakítottak. Hogy miként lett kialakítva a fürdőszoba és a WC, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy a szomszédok felháborodására a kertben megy a piszkolás.”

Szomolyán 4-5 éve állt az ingatlanpiac, a többnyire komfort nélküli házakra nem volt kereslet. Akik szabadulni akartak az ingatlanjaiktól, azok gyorsan eladták most a roma szervezetnek. Ez a polgármester szerint is természetes dolog. „Azok maradtak a barlanglakásban, akik már egyszer ki lettek rostálva – mondja. – Azok, akik alapvető hajlandóságot sem mutatnak, hogy beintegrálódjanak, hogy betartsák a társadalmi együttélés szabályait.” A polgármester szerint öt cigány családról van szó, akik nem tesznek semmit a beilleszkedésért.

A barlanglakások rezsiköltsége minimális. 9-12 cigánycsalád lakik ott állandóan. Hogy pontosan mennyien, azt nem tudja a polgármester, mert szerinte a környékbeli falvakból 5-6 roma „cselleng” rendszeresen Szomolyán, mert híre ment, hogy a cigányok ingyenlakást kapnak. Hangsúlyozza, direkt mond cigányt, mert az itteni romák megkövetelik, hogy így, cigánynak szólítsák őket. (Az egyesület elnöke, Lázár Györgyné Irénke szerint ezt senki sem „követelte meg” a polgármestertől – T. J.)

De az önkormányzat a barlanglakásokba új bejelentkezést nem enged meg. Miért? „Mert nem lehet, ezek majdnem mind életveszélyesek.”

Szomolyáról a cigányok eljárnak az erdészetbe, az egri városgazdálkodási vállalathoz, van három roma építési vállalkozó is, aki foglalkoztatja őket. Lázár György, aki korábban az SzCSz elnöke volt, szintén építési vállalkozó. Ő mint kivitelező vesz részt a programban, így, hogy ne legyen összeférhetetlenség, most a felesége, Irénke, aki szociális munkásnak tanul a főiskolán, az egyesület elnöke. Többen dolgoznak a falu alpolgármesterénél is, akinek útépítő cége van.

A polgármester többször kérte, legyenek figyelemmel a beköltözők a szomszédokra, „ha mindkét oldalról idős házaspár lakik, ne irritálják”. Ne olyanok kerüljenek oda, akik az idős emberek életét megkeserítik, mert azok el fognak költözni innen. Mire, legalábbis a község első embere szerint, a CKÖ elnöke több ember előtt kijelentette, azok takarodjanak is innét.

Ha van gáz, nincs konfliktus?

Mint lassan kiderült számunkra is, az önkormányzat és az SzCSz közötti konfliktus fő oka a gáz, aminek bevezetését a Fenyves utcába a telepfelszámolási programra nyert pénzből szerette volna megvalósítani az önkormányzat, mivel ezt saját erőből nem tudta vállalni, 12 millióba kerülne. Ott főleg roma családok laknak, akik közül ezt a polgármester szerint többen is szerették volna.

A dologról tárgyaltak, de az SzCSz elzárkózott ettől.

A beköltöző cigányok egy része „szemetel, ordibál, kutyákat tart”, állítja Guczy István. Ott jártunkkor a polgármester 27 kutyát vitetett el, valamennyi a cigányoké volt, ami az önkormányzatnak 230 ezer forintba került. Hab a tortán: a sintérnek egy „kisebbségi” segített be, akit 3000 forintos vásárlási utalvánnyal jutalmazott a polgármester.

„Eddig tíz család költözött be, ebből egygyel volt gond, de már ők is egyre jobban »beintegrálódnak«” – mondja az egyesület elnöke, Lázár Györgyné Irénke, amikor a polgármestertől hallottakról kérdezem. Irénke úgy véli, hogy ez 90 százalékos eredmény, amelynél jobbat aligha lehet elérni. „A nehezen beilleszkedő családot először a hangos zene miatt jelentették fel a szomszédok, meg hogy állandóan ott voltak a rokonok – meséli Irénke. – Akkor mi elbeszélgettünk velük, és változtattak a viselkedésükön. Végül a szomszédok már nem tudtak semmiben kivetnivalót találni, már az asszony is dolgozott, akkor az volt a baj velük, hogy magas a fű kertben.”

Az elnök asszony szerint azok a problémák, amelyeket a község első embere felvetett, nem a program hatásai. Ezek meglévő, több évtizede létező együttélési feszültségek.

Szomolya lakóinak száma folyamatosan csökken, most körülbelül 1700 fő, akiknek mintegy 20%-a roma. A helyi cigányság 35 százaléka lakott – a 2006-ban a SzCSz által végzett felmérés szerint – 26 barlanglakásban. Az első programban a barlanglakók felét sikerült a faluba költöztetni. Az „akcióterületen” ma még 12 család lakik.

A most folyó második programban (2007–2008) szeretnének mindenkinek normális lakhatást biztosítani. Előre vették a nagycsaládosokat, akiknek háromnál több gyerekük van. A faluban pangott a lakáspiac, a helybeliek nem tudtak megszabadulni a családi házaktól. A program hatására immár tíz ház talált gazdára, és egyre-másra kopogtatnak az eladók a cigány szervezet központjának helyt adó, ugyancsak a program keretében vásárolt ház, a Széchenyi utca 18. ajtaján.

Tehát nem igaz, hogy Szomolyán a nem roma lakosok körében kizárólag ellenérzéseket szül, hogy a barlanglakóknak a községben találnak házakat. Akinek eladó ingatlanja van, az inkább örül ennek. „Mi nem megyünk házat nézni, az eladók jönnek ide, hogy felajánlják az ingatlanjukat” – mondja Lázár Györgyné. Most öt-hat millió egy közepes méretű családi ház ára. A központnak helyt adó épületet ötmillióért vették meg.

Irénke és férje is tagja a helyi CKÖ-nek, de egyikőjük sem vezető, így nincs összeférhetetlenség a kisebbségi önkormányzati és az egyesületi pozíciók között. Az első programra 47 millió 800 ezret, míg a most zajló másodikra 45 milliót kaptak a minisztériumtól.

Mások voltak az elképzelések

2005-ben alakult az egyesület, tapasztalatlanok voltak ekkora pénz kezelésében, ezért is került a konzorciumba kötelezően a helyi önkormányzat. (A község már 2005-ben lehetőséget kapott a programban való részvételre, ahol direkt a települési önkormányzatokat szólították meg, de az csak első fordulóig élt a lehetőséggel. Ezért a 2006. évi pályázat során a minisztérium egyik legfőbb célként a helyi cigány lakosság dinamizálást, a közügyekben és projektmunkában történő jártásságának fejlesztését tűzte ki célul. A Szomolyai Cigányokért Szervezet konzorciumi partnerei a község mellett a Szomolyai CKÖ és a SZETA Egri Alapítványa voltak – a szerk.) „De már a kezdet kezdetén kiderült, hogy mások az elképzelések. Mi ragaszkodtunk ahhoz, amit nekünk előírt az akkor még Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium a cigányok integrációjának megvalósításához, tehát hogy ne gettószerű körülmények között teremtsünk lakhatást, az önkormányzat pedig például azt szerette volna, hogy vezessük be a pénzből a gázt az egyik utcába. Illetve hogy egy másik cigánytelepen építsünk fel még három házat. Miközben a minisztérium kifejezetten kérte, ilyen ne legyen. Nem az volt cél, hogy az egyik telepről a másikra költözzenek a cigányok” – magyarázza az elnök asszony.

A programban jelenleg hárman dolgoznak főállásban, az elnök, egy szociális munkás és egy adminisztrátor. „Az én feladatom a közösségi programok szervezése, lebonyolítása az egész településen, a családgondozás, a kapcsolattartás, a mindennapi ügyekben való eljáráshoz szükséges jártasság megtanítása. Be van osztva minden héten kihez, mikor megyek, gyerekeket is segítem, korrepetálom a tanulásban, felkészítem őket a pótvizsgára” – számol be szociális munkási ténykedéséről Mezei Zsanett. Amikor meglátogattuk a szervezet központját, gyerekek ültek a számítógépek előtt, és bőszen interneteztek meg autóversenyt játszottak.

Kovács Istvánné Horváth Máriáék január 20-án költöztek Szomolya egyik olyan utcájába, ahol ők az egyedüli romák. A két gyerek 11 és 5 éves, Mária 33 éves férje rokkantnyugdíjas. 13 évig laktak a nagymamája barlanglakásában. A háromszobás, konyhás, fürdősszobás ház, amit a programból folyósított összeg mellett a szocpoljuk (a gyerekek után járó lakásépítési-vásárlási támogatás) felhasználásával vásárolt nekik a roma szervezet, a saját tulajdonukban van.

„Az első programban még saját tulajdonba kerültek a lakások – tájékoztat Lázár Györgyné –, a második program már csak bérlakás lehet, mert a jelölteknél nincs saját erő, nincs szocpol. A minisztérium szerint 5-10 év után ez egy jelképes összeg fejében saját tulajdonba mehet majd át.” Marikáék a szomszédokkal beszélő viszonyban vannak, együtt játszanak a gyerekek.

„A barlanglakásokban vállalkozók turisztikai célra fantáziát látnak” – mondja Irénke, amikor a barlangokhoz indulunk. Az 1900-as évek elején még falusi magyarok kezdtek pincéket építeni a barlang-mélyedésekbe. A második világháború után ezek üresen maradtak, a magyarok a barlangpincéket eladták, illetve használatba adták a cigányoknak. Ők azóta lakásként használják ezeket.

Az egyik családnak – saját kérésükre – közvetlenül a barlanglakások alatt vásárolt házat a szervezet egy idős nénitől. Korábban ezzel a házzal szembeni barlanglakásban laktak, amely egy esőzés után életveszélyessé vált. A fiatalasszonynak tetszett a takaros porta, mindig ilyen otthonról álmodozott. A szépen rendbe hozott, virágokkal ékes ház előtt van az egyetlen vízcsap, ahonnan a barlanglakók vételezik a vizet.

Életveszélyes pincelakások

Öreg Opel áll a domb aljában lévő barlanglakás előtt. Lakatos Attiláék most ideiglenesen, albérletben laknak itt, mert az ő pincebarlangjukat életveszélyesnek nyilvánította az önkormányzat. Kislányuk söpri a szobát, amiben villany, tévé van, víz ellenben nincs. Húsz évvel ezelőtt 45 ezerért vették Attiláék a saját barlangjukat. „Kint volt a jegyző, a polgármesteri hivatal, hogy költözzünk el innen, de hova, uram, hova? Hét gyerekünk van” – mondja Attila, akinek az elmúlt években csak közmunka jutott. Mintegy harmincan laknak még barlanglakásban, de az itteniek szerint betelepedők nincsenek. Hova is jönnének, amikor az életveszélyessé vált barlangokat befalazták.

Lakatos Attiláék albérleti barlangjának meg van repedve a fala. Félnek, de nem tudnak hova menni. Ők nem kerültek be az első körbe, mert elmúltak negyvenévesek, nem volt szocpoljuk. Most hogy már nem kell szocpol, a költözésre várnak, mondja az asztmás aszszony, bekerültek a második körbe.

A meredek domb második szintjén lévő barlangpincék felé kapaszkodunk, Lakatos Ferencékhez, akik benne vannak a második programban. Nyolc éve laknak itt, három gyerekkel. Egy másik cigánytól vették meg 60 ezer forintért a pincét, amit láncra kötött kutya őriz. Ferenc tíz éve a falu csordása, 22 tehénre vigyáz. De most társa helyettesíti, hogy fogadni tudjon bennünket.

„Elhatároztam, felmegyek az országház elé, és le fogok sátorozni a hat gyerekkel” – jön le elénk a legmagasabban lévő barlangok egyikéből Lakatos Aladár, akiről pigmenthiányos, hófehér bőre nem árulná el, hogy cigány ember. Aladár azért szervezne családi demonstrációt a Parlament elé, mert ők nem kerültek be a szomolyai második programba. Szerinte akiknek az egyesület most házat vett, azok mind eladták annak idején a szocpoljukat (a gyermekek után járó lakásépítési támogatást). Mezőkeresztesen vásároltak egy lakást fél szocpolra, de az életüket lehetetlenné tették a szomszédok, betörtek, a gyereket bántották, úgyhogy eljöttek ide visz-sza. „Először kiadtuk albérletbe, de tönkretették. Kénytelenek voltunk a házat később eladni. 450 ezerért, meg is van az a pénz, a szervezetnek meg tudom mutatni. Ki gondolta 2005-ben, amikor oda mentünk, hogy Szomolyán a szocpol fejében lesz majd ilyen lehetőség, hogy a magyarok közé költözhet a cigányember…” – magyarázza Aladár. Úgy gondolja, mivel nekik már nincs meg a szocpoljuk, mert lakást vettek rajta, velük már nem hajlandóak foglalkozni. Hiába van hat gyerekük, akik közül négy beteg. Felesége úgy fogalmaz, hogy az ő butaságuk miatt a gyerekeit nem szabadna büntetni. Nekik azt mondták, hogy hiába a hat gyerek, ők ne is álmodjanak róla, hogy bekerülnek a programba. „Olyan emberek kapnak ingyen lakást, akik elitták, elszórakozták a pénzt, amit kaptak. Nekünk meg azt mondják, hogy van házunk Keresztesen. De mindenkinek, aki lakást kapott, van tulajdoni joga, legfeljebb nincs felépülve a ház. Ami itt megyen, pofára megyen” – szögezi le indulatosan Aladár.

Majd pedig azt bizonygatja, az elnök aszszony édesanyja volt az első, akit „kivitt a faluba”, vagyis akinek lakást vett a szervezet. „Édesanyámnak semmi köze a programhoz, ő attól függetlenül vette a lakását”

– válaszolja kérdésemre Lázár Györgyné. – „Lakatos Aladáréknak volt házuk Mezőkeresztesen, eladták, önként jöttek vissza a barlanglakásba, miután már megtörtént azoknak a családoknak a felmérése és regisztrálása, akik ide voltak bejelentkezve a barlanglaká-sokba és itt éltek. A program velük számolt. Az Opel, amit ott láttak, az övé, gondolom, hogy a lakáseladásból származó pénzből vette. Ők saját magukat zárták ki abból, hogy bekerüljenek a programba.”

Tódor János