Első tanévét fejezte be a Dr. Ámbédkar Gimnázium és Szakképző Iskola, amely Sajókaza és a közeli falvak cigány közösségének oktatására alakult, és egyfajta második esély iskolaként biztosítja a Magyarország talán legszegényebb falvaiban élő cigány fiatalok számára az érettségi megszerzésének lehetőségét. A borsodi gimnázium alapítójával és igazgatójával az iskola terveiről és eredményeiről beszélgettünk.

Már a második gimnáziumot indították el. Milyen út vezetett idáig?

Ez egy hosszú folyamat legújabb állomása. A lényeg, hogy olyan peremen lévő közösségekhez megyünk oda, amelyekhez még a nemzetiségi programok sem érnek el. Nincs más választás: helyben kell felkínálni az érettségi lehetőségét az olyan településeken, ahol tömegesen élnek fiatalok, akik nem jelennek meg a középiskolai oktatásban. Alsószentmártonban például a Kis Tigris indulásakor a lakosságnak mindössze 1 százaléka, 12 ember rendelkezett érettségivel, miközben a Gandhi Gimnázium 40 kilométerre már egy évtizede létezett. Így indult el 2004-ben Baranyában a Kis Tigris Gimnázium, majd tavaly Borsodban a Dr. Ámbédkar.

A rendszerváltást követően a Gandhi Gimnázium volt az első lépés abba az irányba, hogy a középfokú oktatásban megjelenhessenek a cigány fiatalok. Hasonló gimnáziumok sora mégsem jött létre az országban.

A Gandhi a nemzetiségi gimnáziumok rendszerét másolta, amely akkoriban természetes gondolat volt, hiszen a többi nemzetiség rendelkezett saját kulturális struktúrával, csak a cigányság nem. Ki lehetett használni a nemzetiségi jogok adta lehetőségeket, így született meg a Gandhi. Nagyon sikeres kezdeményezés lett, ma talán Pécs egyik legjobb középiskolája, de nagyrészt olyan fiatalok nyertek ide felvételt, akik valamilyen szinten már integrált körülmények között élnek. Az etnikai gettókban, azaz a teljesen cigány falvakban, vagy a városok elszigetelt részein felnőtt fiatalok nem igazán kerültek be. A kérdés tehát megmaradt: azok a gyerekek hova mehetnek, akik teljesen szegregáltan élnek? A kérdésre adott következő válaszunk az Amrita egyesület ötlete. A későbbi tanodák egyik kiindulópontjává vált kezdeményezést akkoriban önsegítő csoportnak hívtuk. Az ötlet azon a belátáson alapszik, hogy egymáson kell segíteni, a külső segítség csak bizonyos mértékig értelmes. Ez a gondolati keret, amely először az Anonim Alkoholisták révén az Egyesült Államokban terjedt el, tulajdonképpen bármilyen társadalmi probléma kezelésére jó lehet. A kezdeményezés a Gandhi Gimnáziumnál kisebb volumenűnek, ám országosan széles körben használhatónak bizonyult, igazi mozgalom lett belőle. Ugyanezen az úton indult el például, tőlünk teljesen függetlenül a Józsefvárosi Tanoda. Csakhogy ezek a „tanodák” nem iskolák, nem közoktatási intézmények: nem adnak bizonyítványt, tehát tovább gondolkodtunk, hogy mit tehetnénk az oktatási rendszeren belül.

A következő ötletünk a tehetséggondozó kollégiumok rendszere volt. Először Mánfán a Collegium Martineumot hoztuk létre, aztán Ózdon is megalakult egy hasonló kollégium. Ezek a kollégiumok a tehetséges, jól tanuló, de szerény körülményeik miatt megfelelő középiskolába nehezen kerülő gyerekeket segítik abban, hogy mégis eljussanak színvonalas intézményekbe. Ugyanakkor felvetődött a kérdés, miért csak a tehetségesekért kár, miért nem mindenkiért, akit a környezete arra ítél, hogy elkallódjon. Ezért alapítottuk a Kis Tigris, majd a Dr. Ámbédkar Gimnáziumot.

A Dr. Ámbédkar Gimnázium elsősorban érettségit nyújt, nem szakképzést. Miért az érettségiben látja a perspektívát?

Egy olyan országban, ahol a fiatalok 70 százaléka leérettségizik, az érettségi a későbbi munkavállalás előfeltétele. Egyáltalán nem biztos, hogy ha van érettségid, munkád is lesz, de ha nincs, valószínű, hogy dolgozni sem tudsz majd. A saját gyerekemet is gimnáziumba küldeném, és az ember a más gyerekéről is gondolkozzon ugyanúgy, mint a sajátjáról. Ha nem érettségit, hanem csak szakképzést biztosít az iskola, akkor a szegregáció eszközévé válik, mert olyasmit nyújt, amit az alsóbb néprétegeknek szokás. További érv, hogy hazánkban a szakmunkásképzők elveszítették a piacukat, ugyanis annak idején a szocialista nagyipar kiszolgálására jöttek létre. Ez a világ a gyárakkal és téeszekkel eltűnt, a szakiskolák azonban maradtak, mivel erős érdekérvényesítő képességgel bírnak és munkahelyeket biztosítanak – a tanároknak. Én viszont nem gondolom, hogy ez elég indok arra, hogy a gyerekeink odamenjenek.

Hogyan zajlik a gyerekek toborzása, kiválasztása? Mennyire elfogadott az iskola a közösségben?

Az iskola híre a rokonokon keresztül terjed. Továbbadják, hogy itt jó a légkör. A középoktatásba való beiratkozás hivatalos rendszerére is rákapcsolódtunk, de ez a gyerekeket nem éri még el. Az osztályfőnökök ugyanis nem tanácsolják nekik, hogy gimnáziumba menjenek. Toborozni azonban csupán az indulásakor kellett, most már nem. Tapasztalatunk szerint ilyen kezdeményezések indulásakor először az jelentkezik, aki semmilyen iskolába nem jár, tehát a legalacsonyabb társadalmi státuszú családok gyerekei. Később a jó hír elterjed, jönnek jobb anyagi körülmények között élők is, és a cél az, hogy nem cigány gyerekek is hozzánk kezdjenek járni, integrált oktatás alakuljon ki. A sajókazai iskola azonban itt még nem tart.

Száz diák jelentkezett szeptemberben, s év végén 50 bizonyítványt adtunk ki. A lemorzsolódott diákok általában nem véglegesen tűnnek el, hiszen ugyanabban a faluban lakunk, megtalálnak, ha akarnak. A lemorzsolódás hátterében más élethelyzet áll, mint egy átlagos gimnazistánál: munkavállalás, gyerekszülés.

A gimnázium nappali és esti képzést is nyújt. Mi a különbség?

Sajókazán csak délután tudunk órákat tartani, mert délelőtt az általános iskolások tanulnak az épületben. Ezért az esti vagy nappali képzés csupán finanszírozási kategória, az órákat együtt tartjuk. A mélyszegénységben élő, 18 évesnél idősebb tanulóink többnyire abban érdekeltek, hogy munkanélküli státuszban legyenek, mert akkor hozzájuthatnak a szociális segélyhez. Ettől kezdve nem diákok, hanem munkanélküliek, nem lehet tehát nappalis jogviszonyuk, csupán esti képzésben vehetnek részt. A diákjaink harmada viszont árva, akik, ha nappalis jogviszonnyal rendelkeznek, árvajáradékra jogosultak. Ők meg ezért nappalisok. Jó lenne, ha a segélyezési rendszer változása nem ezt a trükközést erősítené, hanem érdekeltté tenné a fiatalokat a középiskola elvégzésében. Ha jobban megérné iskolapadba ülni, mint munkanélküliként szociális segélyen lenni. Csak hát a most „divatos” szociálpolitikai törekvések, mint a monoki kezdeményezés, el sem tudják képzelni, hogy ezek a fiatalok érettségizhetnének.

Milyen visszajelzéseket kapnak a már érettségizett hallgatóktól? Hamar el tudnak helyezkedni, vagy esetleg továbbtanulnak?

A Kis Tigris Gimnáziumban most érettségizett az első évfolyam. Remélem, ők egyetemre mennek tovább, nem kerülnek ki rögtön a munkaerőpiacra. De számokat még nem tudok mondani. A programot azért vittük pont Sajókazára, mert ott van már két egyetemistánk, egy szociális munkás és egy joghallgató. Bár a Dr. Ámbédkar Gimnázium csak egy éve indult, régóta jelen vagyunk a településen. Ez mozgalmi jelenlét, hiszen Lázi István Benő és Rontó Zoltán nem pusztán egyetemisták, hanem a példájukkal másokat is lelkesítenek a továbbtanulásra. Ők szervezték be a gimnáziumba a rokonaikat.

A hagyományostól eltérő pedagógiai módszereket alkalmaznak?

Ezek a diákok éppen olyan fiatalok, mint a többiek, nem kell nekik speciális módszer. Mi elutasítjuk a „roma pedagógia” megközelítést. Az azonban igaz, hogy nem lehet elvárni az iskolába járásnak, házifeladat-írásnak azt a fajta rendjét ebben az élethelyzetben, mint egy átlagos diáktól. Ha van egy kis alkalmi munka, akkor a lehetőséget megragadják. Házi feladatot sem igen tudunk adni olyan diáknak, akit nem vár otthon asztal. Ez módszertani kérdéseket is felvet. Olyan diákokkal találkozunk, akiknek az írással, olvasással, számolással nehézségeik adódnak. Pedagógiai módszertani döntés az is, hogy minden olyan sajtóközleményt, amely az életükkel kapcsolatos, elolvasunk az órán. Egyszerűbb tanulni olyan anyagokból, amelyek érintik a diákokat. Ezzel szemben az elsős gimnáziumi programban a kilencedikes magyar tankönyv nagy szerepet nem kap, mert nem tudnák megfelelően értelmezni. A Waldorfból eredő módszertani ötlet, hogy különböző tantárgyakat érdemes együtt tanítani, ahogy egy témakör adja magát. Élünk a magyar oktatási rendszer nyújtotta módszertani szabadsággal. De az, hogy például a földrajzot és irodalmat hogyan kötjük össze, nem attól függ, hogy romákat tanítunk-e, ezek egyszerűen a korszerű pedagógia módszertani döntései.

Miből tartják fenn az iskolát?

Elsősorban az állami fejkvótákból, ami a fenntartásra éppen elég. Nemzetiségi gimnáziumként szintén kapunk egy kisebb összeget diákjaink után, egyházi iskolaként egy nagyobb összeget. Egy diákunkra évente az állam az alapból 247.000 forintot ad, amiből egy olyan tanuló ellátását is csak nagyon szűken lehet kihozni, akinek van otthon megfelelő anyagi háttere, meg tudja venni például a tankönyveket, vagy kap enni. A mi diákjaink számára azonban az ilyesmit is nekünk kell biztosítani, ezért még egyszer ekkora összegre van szükségünk. Ezt a pénzt egyházi iskolaként kapjuk, ugyanis az egyházi fenntartóval rendelkező iskolákat az állam plusz 217.000 forintos fejkvótában részesíti.

A gimnázium egyházi fenntartója a buddhista Dzsaj Bhím Közösség. Miért éppen a buddhizmust választották?

Az évek során keresgéltük azokat a partnereket, akikkel együtt tudnánk dolgozni. Először a katolikusokra esett a választás, hiszen a cigányok nagy része ezt a vallást gyakorolja.

A Collegium Martineum német katolikus adományokból épült. Odáig azonban nem sikerült eljutnunk, hogy a magyar katolikus egyház felkarolja a cigányság oktatásának ügyét. Emiatt kezdtük úgy gondolni, hogy a saját érdeklődésünknek megfelelő vallási háttérrel előrébb jutnánk. A buddhizmusnak Magyarországon nincsenek hagyományai, nem része annak a társadalmi szerkezetnek, amelynek a cigányok az áldozatai. A buddhizmus tehát hazánkban nem konzervatív eszme. A magyarországi buddhistákkal kapcsolatban sok jó tapasztalatra építhettünk. A segítségükkel hoztuk létre a Kis Tigris Gimnáziumot, azonban később bennük is csalódnunk kellett. Csírázó kezdeményezésünket, kiszolgáltatott közösségeinket nem védték meg az újabban országszerte fenekedő szélsőjobboldali törekvésektől. Közben azonban nagy lépést tettünk általuk, mert megtaláltuk az indiai buddhistákat. Ez felért egy hirtelen megvilágosodással: olyan szellemi háttérre leltünk, ami pont hozzánk passzol. Az indiai buddhisták nem hasonlítanak a turistaipar által bemutatott thaiföldi kolduló szerzetesek buddhizmusához, sem a hírekből ismerős szabadságharcos tibeti teokratikus szerzetességhez, sem a gazdag japán zen kolostorokhoz. Indiában 1956 óta, Dr. Ámbédkár polgárjogi mozgalma révén tértek buddhista hitre tömegek, akik nagyjából a mi cigány lakosságunknak megfelelő körülmények között, súlyos szegregációban élnek. Sok millió öntudatra ébredő elnyomott, sok százezer továbbtanuló fiatal, de sehol egy szerzetes. Dr. Ámbédkar a buddhizmust szerzetesek nélkül indította útjára. Antiklerikális vallást szervezett, mert rossz véleménye volt a szerzetesekről, semmittevők hadának tartotta őket. A társadalmi egyenlőség és az antiklerikális egyház kombinációja nekünk is megtetszett. A buddhizmusban járatos roma egyetemisták „rákattantak” erre a kapcsolatra. Orsós János Waldorf-pedagógus hallgatót meghívták: ismerje meg ezt a mozgalmat Indiában, és már buddhistaként jött haza. Lázi István Benő szociális munkás hallgató és Orsós Anna tanodavezető az indiai mozgalom angliai hátterébe pillanthattak bele, s ez nekik meggyőző volt. Kalányos László és Orsós Miklós informatikusokat talán a legkönnyebb megértenünk: informatikában az indiaiak valóban csúcsokat döntögetnek. Egyik indiai mérnök a másik után kerül kapcsolatba velük, és mindig ugyanaz a történet: analfabéta nagyszülők, faluszéli putrik, majd buddhizmus és továbbtanulás. Ez nekünk mond valamit. Létrehoztunk tehát egy saját egyházi szerveződést, a Dzsaj Bhím Közösséget, amelynek hátterét az indiai Három Világ Buddhista Rendje Segítőinek Gyülekezete adja.

A roma fiatalokat célzó állami programok hatékonyságát megkérdőjelezve inkább az önszerveződés erejében látja a változás lehetőségét?

Több állami programban is aktívan részt vettem, de nekem kevésnek bizonyult az, ameddig eljutottunk velük. Közel húsz évvel ezelőtt is liberális párt országgyűlési képviselőjeként dolgoztam, e tekintetben nem sokat változott a véleményem, csak további tapasztalatokat szereztem. A legalul levőknek mindig kicsi az érdekérvényesítő képessége. Az állami programok haszonélvezői nálunk sose a cigánytelepi családok lesznek, hanem egy-két társadalmi réteggel magasabb helyzetű emberek. Mi nem állami programot csinálunk, de azért állami pénzekből tartjuk fenn az iskolát. A magyar oktatási rendszerben lehetséges önálló programot indítani, ahogyan a Waldorf is megáll a lábán. De csak akkor tudunk ehhez hasonlóan helytállni, ha elég erősek vagyunk, teljesítjük a hivatalos előírásokat, nyújtjuk a színvonalat – s ehhez kell háttér. Szeretjük az egyenlőséget, és büszkék vagyunk arra, hogy a magyar adófizetők pont ugyanannyival járulnak hozzá a mi diákjaink tanulásához, mint a pannonhalmi, debreceni, fasori diákokéhoz.

Állami programok hiányában a gazdasági élet szereplőitől és a civilektől vár segítséget. Ha az önszerveződés a helyes út, hogyan látja, mennyire terjedhet el ez Magyarországon?

Amikor húsz éve elkezdtünk dolgozni, csak a Soros György-féle pénzekből gazdálkodhattunk. Ma már többen hajlandóak ilyen célokra áldozni, legfontosabb támogatónk a Raiffeisen Bank és a Polgár Alapítvány. Magánszemélyek is komoly áldozatokat vállalnak. A magánemberek és a gazdasági élet szereplői arra azonban még nem alkalmasak, hogy egymagukban eltartsanak ilyen programokat. Az állam működtetési pénzeket ad, míg a gazdasági élet szereplői beruházási pénzeket. Ez a jó munkamegosztás. A civil szerveződések ahhoz elég erősek, hogy megmutassák, hogyan lehet felépíteni valamit, ami működőképes, azonban arra még nem képesek, hogy nagyobb rendszereket a kezükben tartsanak és működtessenek. Állami szerepvállalásra ezért szükség van, azonban kizárólag az államtól várni a megoldást nem célravezető.

A Gandhi Gimnázium megalakulásakor egy később erős érdekérvényesítő képességgel bíró cigány értelmiség kinevelését is célként fogalmazták meg. Mennyire értett egyet ezzel a tervvel?

Szükséges ez, de én kevésbé azonosulok egy olyan elképzeléssel, hogy az etnikai közösségnek elitet képezzünk. Engem a teljes lakosság sokkal jobban érdekel, amely nem lesz az elit része sose, de szeretne normálisan élni és normális lehetőségekhez hozzájutni.

Mind a Gandhi Gimnáziumot, mind a Dr. Ámbédkár Gimnáziumot érte már vád, hogy szegregációhoz vezet, hiszen csak roma fiatalokat oktat. Ön szerint azonban mégis a társadalmi integráció eszköze.

Sajókaza 3300 lakosának a fele nagyon szegény ember, ami minden ott lakónak nehézséget jelent. A jobb helyzetűeknek például azért, mert az ingatlanárak nem emelkednek. Sajókazán belül nincsen integráció, egyelőre olyan szakadék tátong cigányok és nem cigányok között, amit még nem tudtunk áthidalni. Azért alapítottuk az iskolát éppen itt, mert azt gondoltuk, hogy azoknak is meg kell adni az esélyt a tanulásra, akik ebben a helyzetben nőnek fel. Jack Greenberg professzor, aki ifjú korában, az ötvenes években az első nagy szegregációs perek győztes ügyvédje volt Amerikában, eljött hozzánk Sajókazára. Megnézte a Sólyom-telep apokaliptikus viszonyait, beszélgetett a diákjainkkal, és azt mondta: a Dr. Ámbédkar gimnázium tulajdonképpen demonstráció, hogy ezek az emberek is képesek magas iskolai végzettséget szerezni, éppen úgy, mint bárki más. Szegregált helyzetben integráló célú pedagógia.

Alkalmasak a változtatásra ezek az iskolák?

Én úgy tapasztalom, hogy igen. Sajókazán hat éve jelentünk meg két rendkívül rossz anyagi körülmények között élő családnál. Tízen laktak egy apró lakásban. Most az a két diákunk, aki akkor nyolcadikos volt, egyetemre jár. Azért vittük a gimnáziumot is Sajókazára, mert ezekre a sikerekre már lehetett építeni egy nagyobb programot. Most konkrétan 60 sajókazai illetőségű diákunk van. Ez már nem véletlen siker, hanem egy program látható eredménye.

Kiss Julianna

Romapage – www.romapage.hu

Képeink illusztrációk

Fotók: Amaro archív