Most, amikor ezt a beharangozó cikket írom, még hosszú hetek vannak hátra a Sziget Fesztiválig. Ráadásul a rendezvény ellen birtokháborítási pert indított az újpesti polgármester, a túlságosan magas zajszintre hivatkozva. Viszonylag kicsi az esélye, hogy az eljárás véget érjen az immár eleve ötnaposra csökkentett fesztivál nulladik napjáig, vagyis augusztus 12-ig, kizárni azonban nem lehet, hogy esetleg oly mértékben korlátozzák a koncertek megengedett hangerejét vagy időtartamát, hogy az már magát a megszokott Sziget-hangulatot veszélyeztetné, és ez aligha tenne jót az immár Európa-szerte népszerű rendezvény hírnevének.

Mindenesetre induljunk ki abból, hogy minden az elképzelések szerint halad. Ebben az esetben szokásunkhoz híven most is a Hajógyári-sziget északi felében alakítjuk ki a bázisunkat, a Roma Sátor (RS) és a Világzenei Nagyszínpad (VN) környékén.

A jegyárak ezúttal változatlanok, ami a napi jegyet (8000 Ft) vásárlók számára nyilván jó hír, a bérletet (ottalvós: 37500, hazamenős: 30000 Ft) vásárlók viszont, mint láttuk, kevesebb napot kapnak ugyanannyiért, legfeljebb azzal vigasztalódhatnak, hogy állóképességüket és zsebpénzüket csak öt napra kell beosztaniuk.

A VN hamarabb kezd, mint az RS, mégpedig történetesen cigány zenészekkel. 13-án, szerdán a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Bandre vár a feladat, hogy megadja a helyszín alaphangulatát, habár az utánuk következő fellépők névsora sem azt sugallja, hogy netán unalomba fullad az este. Északnyugat-Spanyolországból, a gallegók földjéről érkezik Mercedes Peón, utána pedig – a Sziget történetében immár harmadszor – a Leningradé (4) a terep, amelynek elementáris, vad és kíméletlen dalait elsősorban a zenei gyökerek és hatások tarka sokfélesége, nem pedig valami közelebbről megjelölhető népzenei hatás teszi alkalmassá arra, hogy ezen a színpadon szerepeljen. Végül Seun Anikulapo Kuti következik Nigériából: világhírű apja, Fela Kuti zenekarát viszi tovább, és aligha találhatunk jobb alkalmat arra, hogy másfél órán át a lelkünkbe véshessük, mi is az az afrobeat.

Mindeközben viszont már az RS-ben is színre léptek az első zenekarok: a szlovákiai Kesaj Tchavétól (2) a legautentikusabb mai roma népzenét várhatjuk, a Balogh Tibor-féle Pujara a hagyományos dallamvilágot megtolja némi aktuális stíluskeverékkel. Utánuk egy bécsi emigráns együttes következik: az Adrian Gaspar GypsyCombo fiatal tagjai balkáni zenét játszanak, még csak nem is délszláv, hanem bolgár ritmikai alapokon. Ha pedig már itt tartunk, szinte logikus, hogy az estét egy bolgár virtuóz fejezze be. Georgi Yanev mintha fordítva futotta volna be a megszokott roma zenészkarriert. Először akadémiai keretek között tanult hegedülni, és csak később fordult a helyi hagyományok felé. Az Orpheus Orchestra élén azonban sokkal szélesebb, és nem csak a környező országok zenéjében kószáló motívumkincsből dolgozik, határozottan keleties-délies alaphangulatban.

Csütörtökön a Szárma Tamburazenekar indít, bemutatva a cigány, magyar, horvát hagyományok összefonódott világát. Aztán a Farkas Quartet a vendéglátós hagyományok életképességéről tesz majd tanúbizonyságot, hogy utána átengedje a színpadot a Romano Dromnak, a magyarországi roma zenekultúra egyik vezető csapatának. Végül ismét egy virtuóz következik, ezúttal egy harmonikás: Ionica Minune Romániából, a Kaliakra együttessel. A nevük egy dél-dobrudzsai (bulgáriai) helynévvel egyezik, majd kiderül, hogy a zenéjük inkább a világzenei határátlépések sorába illeszkedik, vagy inkább egy szűkebb táj hagyományait tartja ébren.

Ezen a délutánon a VN-en is Délkelet-Európáé a terep: ezúttal a balkáni rezesbandák világát egy albán együttes, a Fanfara Tirana képviseli. Ők nem a falusi zenekarok nemzedékről nemzedékre fennmaradó világából származnak, viszont a helyi hagyományok leggazdagabb színskáláját igyekeznek megmutatni nekünk, akik eddig nem sokat tudtunk arról, hogy néz ki vajon egy albán falusi esküvő. „Albanian Wedding” – ez a címe tavalyi lemezüknek,

amelyre támaszkodva most majd eligazodunk ebben a világban is, és minden bizonnyal megállapítjuk, hogy a lakodalom ott sem a hallgatag mélabú terepe. Egy évvel korábban egy Anatolian Wedding című lemez is megjelent, értelemszerűen egy törökországi előadó, Selim Sesler és zenekara előadásában. Ők is itt lesznek, az RS-ben, pénteken, ahol a trákiai, tehát a mediterrán partok vidékéről, görög cigány családból származó Sesler lesz a nap virtuóza, mégpedig klarinéton. De most még csak csütörtök van, amikor is a VN-en valami egészen különleges dolog lesz hallható. Alamaailman Vasarat – már a névtől is megszeppenünk, hát még ha megtudjuk: annyit tesz mint „Az alvilág kalapácsai”. Különleges zúzást sejtünk, bár elképzelni is nehéz, hogyan olvad egységbe a skandináv népzene a tangóval és punkkal. Ám ha ez megtörténik – nyilván az olvadásponton –, rögtön a hűvösebb magaslatok hátborzongató szépségei felé hív majd bennünket a mali Rokia Traoré (3). Az estét a jamaikai-amerikai Ky-Mani Marley zárja, úgyhogy a klasszikus reggae kedvelői idén sem maradnak hoppon a világzenei környezetben.

A pénteki programot egy észak-ír együttes, az Altan indítja, hogy aztán megint keverékmuzsika következzen. A magyar Barbaro a világzenének, ezen belül a népi hagyományokat progresszív rockkal ötvöző vonulatnak immár klasszikusa: nemcsak színvonalas, hanem sodró és erőteljes is a játékuk. A Transglobal Underground és Natacha Atlas már több alkalommal járt Magyarországon, és bár már évek óta külön-külön koncerteznek, a szintetizált világzene régi motorosai most újra együtt lépnek fel a vonzó énekesnővel – minden bizonnyal bódító lesz a hatásuk. A régi arcok sorát ezen az estén Mory Kanté zárja le. A többféle hangszeren játszó guineai énekes ezúttal nem az utóbbi évek tradicionálisba forduló programját mutatja be, hanem annál európaizáltabb és táncolós zenét ad elő, hogy felidézze és az újabb nemzedékeknek is megmutassa egy régi nagy sikerét (Yeke-yeke).

Az RS-ben a Szilvási Gipsy Folk Band kezd pénteken, és aligha kell sokat várni, amíg a közönség vad táncba kezd, és semmi kétség, hogy a zenekar vezetője is erre biztatja majd a tettre kész tömeget rögtönzött konferanszában. Utánuk román zenészek állnak színpadra, ezúttal Franciaországból, ahol egy helyi énekesnő csatlakozott hozzájuk. Őket franciák követik, akik viszont alig franciák, bár a zenéjük inkább balkáni, de leginkább nemzetközi, ám szórakoztató, vicces és mulatós. A La Caravane Passe (A Karaván Halad) vasárnap a VN-en fellépő, szintén francia N&SK-tól leginkább abban különbözik, hogy hangulatában valamivel talán „cigányosabb”, már ami a zenei gyökereket illeti. Az est kétségtelen fénypontja azonban a már említett Selim Sesler (8), aki zenekarával azt mutatja meg, hogy a hagyományosabb zenei világ semmivel sem marad el sodrásában a moderntől, tisztasága pedig épp annyira lenyűgöző, mint emennek a játékos, vidám összevisszasága.

És már el is érkeztünk a hétvégéhez, amikor kimerültségünkből megint csak a zenei kínálat gazdagsága ráz föl bennünket, akár a VN-en kezdjük a szombatot az örmény Deti Picassóval, középpontjában a sugárzó Gaja Arutjunjannal (6), akár az RS-ben, ahol a fiatal Rekontra együttes kíséri „Kis Csipást”, az erdélyi prímást. Utánuk Matilda következik, aki először énekel saját, önálló zenekara, a ROMengi ZOR kíséretében. Sok népszerű dalra számíthatunk, és a zenészek között is régi ismerősöket láthatunk. A csehországi Terne Chave (5) (Kalandozás a stílusok között, Amaro Drom, 2004. május) négy éve már járt nálunk, a Szigeten azonban először lép fel, erős szórakoztató zenei hatásokkal kibővített repertoárral. Hasonló stílust visz az olasz Acquaragia Drom (1): ne lepődjünk meg, ha évtizedes slágerekre ismerünk a programjukban! Mire ennyi zenei élménnyel töltekeztünk, alighanem kirajzolódik számunkra az a benyomás, hogy létezik egyfajta karakteres, mulatós „eurózene”, amiben a többféle cigány dallamkincs meghatározó tényezővé vált, és több zenekar is természetes módon dolgozza össze egyfajta derűs, populáris kocsmahangulattal, miközben posztmodern módon hozzáidézgetnek távolabbi stílusvilágokból is. Ezalatt a VN-en a magyar népzene alighanem legjelentősebb képviselője, a Muzsikás együttes szerepel: feledésbe merülő régi erdélyi dallamokat hoznak vissza az életbe, immár évtizedek óta, kortalanul tökéletes megszólalásban. Az utánuk színpadra lépő nápolyi énekes-szaxofonos, Enzo Avitabile se mai gyerek már, hordókat és dézsákat püfölő együttesével, a Bottarival járt már a Szigeten. Most újra megcsodálhatjuk, hogyan forr egybe ez a vad, kemény ritmusvilág a dallamhangszerek szelídségével. Utánuk pedig maga a tiszta balkáni tombolás: Goran Bregović „Alcohol” fedőnevű esküvői és temetési bandája alighanem az egyik legismertebb európai népzenei társulat. Aki mérték nélkül átadja magát a zene élvezetének, aligha lesz képes végigvidulni a zárónapot, pedig bőven lesznek csemegék.

A VN-en vasárnap a Csík zenekar kezd. Ők arról ismertek, hogy pont fordítva indultak el, mint ahogy ez általában szokásos. Az évekig kutatott és bemutatott, tisztán népzenei hagyományok felől kezdtek más műfajok felé kacsingatni, mégpedig úgy, hogy a hazai kortárs könnyűzene elemeit igyekeznek beledolgozni ebbe a szövetbe. Utánuk jön az N&SK, akik a nomád életvitelre és a ska zenére utalnak ezekkel a betűkkel, de leginkább talán valamiféle etno-punknak lehetne nevezni azt, amit előadnak. Aztán a hovatovább klasszikus Besh o droM (7) mutatja meg újra, hogy Magyarországon is létrejöhet a tökéletes, veretes, ellenállhatatlan balkáni zene. Végül Lee „Scratch” Perry személyében a reggae és a dub egyik atyját köszönthetjük.

Az RS utolsó napi programjáról sem állíthatnánk, hogy a kedélyek lehűtésére törekszik. Az Athe Sam Csapat, ez a nemrég létrejött alkalmi együttes a legjobbak (Romano Drom, Ternipe, Parno Graszt stb.) vezetőiből állt össze. A legnépszerűbb dalok hatalmas kavalkádjára számíthatunk. Aztán a Parno Graszt önmagában is fellép, nehogy e nélkül a végtelenül rokonszenves, változatlan, őszinte örömmel muzsikáló zenekar nélkül hiányérzet maradjon bennünk. Előtte még a szórakoztató cigány muzsika műfaji határai körül barangoló lengyel Vanessa i Sorba lép fel, egy kissé a régi oroszországi cigány szenvedély, a távoli udvarházak dühödt, zokogásba fúló vigasságainak nagy gesztusait idézve, és nem lepődnénk meg akkor sem, ha netán felzendülne néhány ütem az Akácos útból. De hogy mégse sikerüljön túlságosan elszontyolódottra a végső mámor, az estét egy jól bevált balkáni rezesbanda zárja: a Kočani Orkestar Macedóniából. És nem fogjuk bánni, hogy a következő este immár a pihenésé.

Kovácsy Tibor