Műút     Plakátkritika

Az álmok valóra válhatnak

Roma vágyak a budapesti metróban

„Legyen egy nagyon szép ruhám, vagy arany, vagy ezüst vagy valamilyen földig érő, és van három lovam, egy barna, egy szürke és egy fekete, a palotám egy rét közepén lenne.” Ez a felirat szerepelt Bakos Gábor és Weber Imre 1999-ben elkészített plakátján, amely egyben első darabja volt a (2004-re már 20 részessé bővülő) Vágy című projektjüknek. A képen lovak, kastély és maga a vágyairól beszámoló, hosszú fehér ruhát viselő kislány volt látható, megfelelve annak az elképzelésnek, mely szerint a „megrendelő” nemcsak beszámol vágyairól, hanem modellt is áll saját vágyképének vizuális megvalósításához. A képek számítógépes montázstechnikával készültek, felhasználva a tömegkultúra vizuális toposzait, a reklámok és hirdetések jellegzetes képi nyelvét. Így például Schneider Dorka kozmetikus vágya – „Nekem az lenne a legnagyobb boldogság, ha úgy halhatnék meg, hogy belső szerveimet felajánlhatnám valakinek” – a szépségápolási reklámok stílusában készült: csak éppen a ruhátlanul kuporgó, szép testű nő mellett nem a tökéletesség eléréséhez elengedhetetlen termékek, hanem a szív, a máj és a tüdő anatómiai ábrái szerepeltek. Nemes Attila művészettörténész vágyott önképe szerint – „Az izgat, hogy híres legyek, mindig izgatott” – mint híres színész jelenik meg egy filmplakátra emlékeztető képen, míg Komoróczky Tamás képzőművész óhajának megfelelően – „Vágyom belehelyezkedni más személyiségekbe, szerepkörökbe, nemiségbe” – mint Elvis Presley, Marlboro-man, hajléktalan és szoptatós anya látható a hirdetési prospektusok zsúfolt képvilágát imitáló művön.

A plakátok elkészítését hosszú interjúk előzték meg, a feliratok ezekből a beszélgetésekből származnak – nincsenek stilizálva, megőrzik az élőbeszéd jellegzetességeit. Míg a szövegekben megjelenik a személyiség, addig a képi világ egynemű, homogenizált – mindez azt is jelzi, hogy kimondott/elmesélhető vágyaink nem a tikos álmainkra, hanem inkább a világban elfoglalható és vágyott pozíciónkra, elképzelt, pozitív önképünkre vonatkoznak. Bár a Vágy-projekt során az alkotók mint szolgáltatók vagy mint speciális „termékmenedzserek” léptek fel, az egyszerre dokumentatív és fikciós műveket mégsem köztereken, hanem kiállítótermekben mutatták be. (Hasonlóan például Boros Missirkov és Georgi Bogdanov 2005-ben készült fotósorozatához – A rózsás jövő útján –, ahol hét bolgár fiatalember jövőképét nagylátószögű kamera előtt és megépített díszletek között realizálták.)

A Szociális és Munkaügyi Minisztérium felkérésére készített újabb sorozat – amely része a Roma Integráció Évtizede Programnak is – a köztérre készült; a plakátokat a kettes és a hármas metróban helyezték el. Az öt művön látható hat roma „szereplő” szinte mindegyike – hasonlóan a korábbi Vágy-projekt művekben megjelenő „vágymegosztókhoz” – értelmiségi vagy a vállalkozói szférát (tehát nem a kétkezi munkásokat) képviseli: láthatunk riportert, reklámszakembert, színészt, vendéglőst, egyetemre készülő tanulót és kakukktojásként egy foglalkozását tekintve egyesített kézbesítőt, azaz postást. A megrendelő ebben az esetben a minisztérium volt, de az eredeti sorozatnak megfelelően a szereplők itt is alkotótársak, akik a populáris kultúra eszközeit felhasználva vallanak egyszerű, mindennapi vágyaikról, olyan, minden ember számára fontos értékekről, amelyekkel bárki azonosulhat: a család, a szeretet, a munka és a szabadság fontosságáról. A metróbeli hirdetések helyét elfoglaló 47 plakát a reklámok nyelvezetét imitálja, azt a virtuális valóságot, amely épp attól kívánatos, mert minden szép, jó és harmonikus benne. Bakos és Weber az egyediben megjelenő általános bemutatása érdekében lemondott a korábban alkalmazott meghökkentő megoldásokról, ezáltal a plakátok szinte észrevétlenül simultak bele a tömegközlekedés során felbukkanó vizuális ingerekbe. Nagyobb hiba azonban, hogy a feliratok túl kicsire sikerültek. A majdnem olvashatatlan szövegek próbára tették a reménybeli befogadókat, így a pozitív üzenet (azaz annak bemutatása, hogy a romák vágyai sem különböznek a többségi vágyálmoktól) dekódolása kissé nehézkessé vált. Kár, mert az öt plakáton – még ha rejtetten is, de – számos érdekes művészi, a felhasznált médiaforma és a bemutatott „vágyközlő” viszonyára vonatkozó megoldással találkozhatunk.

Miközben Szirmai Norbert fontos, és nemcsak a projekt lényegére tapintó, hanem a romák társadalmi helyzetére jellemző, általános megállapításokat tesz – „Azt gondolom, hogy egy roma fiatalnak valami olyasmire kellene vágyakoznia, ami ellentétben van a jelenlegi helyzettel. Ha nem lennének szociális, emberi és társadalmi problémák, nem lenne miért foglalkozni ezzel a területtel” –, a háta mögött megjelenő tér, egy sportadás díszleteivel berendezett tévéstúdió („Sportriporter lennék”) vizuálisan érdektelen. Hasonló ellentét feszül a megjelenítés és a közlés között egy pilisi falu látképe előtt álló, egymást átölelő nők képe (Hargitai Lilla és Horváth Rezsőné, Ilon) és kimondott vágyai között („Szeretném, ha Csobánkán járna iskolába a kislányom [unokám]”). A természetes közegben elhangzó, az iskolaválasztásról szóló, egészen egyszerű kijelentések itt nehezen elérhető vágyként jelennek meg, egy hétköznapi helyzet mögül felsejlik a már a kisgyermekeket is sújtó diszkrimináció. Más megoldást alkalmaztak az alkotók Kolompár Gina esetében („…tovább szeretnék tanulni, hogy legyen egy olyan munkám, amire tényleg azt mondják: igen, megcsinálta.”). Az egyetemi előadóteremben üldögélő, különböző nemzetiségű hallgatók (fekete bőrűek, kínaiak, indiaiak, japánok) között szinte alig találjuk meg a vágyközlő képbe montázsolt alakját: jelenléte a felsőoktatásban egészen magától értetődőnek tűnik, ami csak kiemeli, hogy nyugati (európai-amerikai) kontextusból nézve a mai magyar helyzet mennyire abnormális.

A plakátok közül a legjátékosabb Ónodi Péter színész vizualizált vágyképe. („A vágyam az: ha öreg leszek, egy nagy tornácú házat szeretnék. A tornácon üldögélnék a gyerekeimmel. Sok gyereket szeretnék. Hosszú ősz hajjal képzelem magamat, gitárral a kezemben, egy hintaszékben, és azzal a nővel, akit most szeretek. Vele szeretnék nagy családot. Vele szeretnék megöregedni.”) Nemcsak a vágyközlő játszik színészi szerepet (ősz parókában, megöregedve látjuk), hanem a környezet is művi: a tornácos épület mintha egy utazási katalógus szépre retusált világából, az előtér virágai pedig mintha egy kertművelőknek szánt növénykatalógusból származnának.

Az ötödik plakát talán a sorozat legjobb darabja. A kettéosztott képmezőt – az egyiken egy mediterrán, virággal díszített oszlopos tornác, a másikon egy hatalmas óceánjáró hajómonstrum látható – Bogdán Imre boldog, széttárt kezű alakja és a tenger kapcsolja öszsze („Egy szabadon száguldó világban vagyok, ahol nincsenek megkötések…, ahol valóban száguld az ember, és nincsenek napi problémák.”). A szabadság és gondtalanság elementáris vágyához illeszkedik a tenger és a hajó ikonográfiai motívuma (a hajó ráadásul mintha egy képeslap-illusztrációt imitálna), s ezt tetézi a képre, az óceánjáró tatjára gyerekes betűkkel rótt felirat („itt is én állok”) és a bekarikázott részleten feltűnő, Bogdán testtartását megismétlő, kicsiny alak. A képi megjelenés és a szöveg közötti kontraszt ebben a műben a legerősebb, hiszen az ismétlés, a megkettőződésben rejlő párhuzamok teszik feszessé a képet – megeshet, hogy szabadság és rend nem mond ellent egymásnak. A vágyak valósággá válhatnak egy virtuális valóságban. Lehet, hogy egyszer az életben is?

Dékei Kriszta

Fotó: Németh Dani