Útravaló     Regény

Osztojkán Béla

Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen

- részlet –

(…)

Harangos Esztinek, akárcsak Vaszari Piroskának egy dombon volt a háza. Ő lakott a cigánysor legmagasabban fekvő pontján. Nála már magasabban csak a halottak laktak; a közeli temető apró sírhalmai alatt aludta álmát valamennyi ismerőse, akiknek az idők folyamán sikerült egy kicsit feljebb költözniük e temetői szintnél alacsonyabban fekvő ősrégi cigánytelepről. Lejjebb, Harangos Eszti háza alatt szétszórtan – ahogyan ő nevezete őket – „jöttment” cigányok laktak. A vajda, Bábi Jóska kőlábas házának kivételével nyomorúságos putrija: sárból, vályogból, vesszőforgácsból összegyúrt házikója volt valamennyiüknek. Noha cigány volt maga Harangos Eszti is, és valamilyen módon kitalálta, hogy Mojna, ez az apátlan-anyátlan kisfiú az ő rokona, óvta, féltette a „lenti” cigányokkal való találkozástól.

– Ne menj közéjük, lelkem, szent gyermekem – mondta gyakran a fiúnak –, ne menj közéjük, mert elkorcsosítanak. A mi fajtánk jó fajta. De azok ott lent, Isten bocsássa meg nekem, hogy ezt mondom róluk, olyanok, hogy nem is tudom, milyenek. Nyüzsög bennük a tetű. Gyilkolják és pusztítják egymást. Alávalóbbak, hidd el, az acsarkodó kutyáknál is.

Ha azonban kitudódott, hogy a fiú mégis lent járt a soron, nem szólt neki többet: meztelenre vetkőztette, és még utána alaposan átvizsgálta a gönceit, a hajában kezdett kotorászni.

Gazdagon, a cigánysoriakhoz képest mondhatni fejedelmi módon éltek. Harangos Eszti messzi földeken át, sok-sok kilométert megtéve, kijárt egy tóhoz. Ebben a tóban tavasztól őszig annyi volt a nadály, mint az elvadult tavakban a hínár. A kifogott nadályokért a magyaroktól lisztet, zsírt, krumplit, szalonnát kapott cserébe, vagy pénzt – mikor mit. Egyszer magával vitte a fiút is. Mojnának alkalma volt megfigyelni Harangos Eszti különös halászatát; láthatta, milyen varázslatos módon tereli egybe ezeket a gyógyító piócákat: belegázolt a tóba, hogy bokáját ellepte a víz, azután csípőre tette a kezét, és egyik lábával zavargászni kezdte a vizet. Közben torkaszakadtában feljegyezhetetlen dallamokat énekelt. A piócák pedig, mintha csak erre vártak volna, az énekelgető cigányasszony köré sereglettek, és amelyiknek

sikerült elérni izgő-mozgó lábát, vérszomjas igyekezettel csimpaszkodott bele. Olyannyira sűrűn gyülekeztek rá, hogy amikor Harangos Eszti kilépett a partra, csupa feketevolt tőlük mind a két lába szára. Aztán nagy sietve előszedett egy erre a célra tartogatott bádogedényt, ruhája alá kapta és belepisilt. Csak ezzel a sós, meleg lével tudta leszedni a lábaihoz tapadt rusnyaságokat. Száz, kétszáz piócát is összehalászgatott egy ilyen hívogató piócatánccal. Csaknem két hónapra elegendő ennivalót és pénzt kapott értük.

Imádkozni Pátyodra, a szomszéd falu határába járt. Férje, akit Gombkötőnek hívtak, amíg élt, azzal foglalkozott, hogy kökényágakból seprűket kötött. De mert lopta a hozzávalókat mindig, egy ködös, nyirkos reggelen rajtakapta és agyonverte érte az uraság kerülője. Fején a végzetes botütéssel valahogy elvánszorgott a pléhkeresztig, ott aztán hátra vágódott, és rugdalózni kezdett, mint akinek elöntötte az agyát a vér. Nem látta ezután senki.

Nem tudni, melyik év, melyik hónap hányadik napján történt, hogy Gombkötőt elvitte az ördög, Harangos Eszti minden hónap huszadik napján, jókor reggel kizarándokolt a pátyodi pléhkereszthez, hogy fényes nappal, egy csomó gyertya mellett kiimádkozhassa magát. Gondolni való, hogy e sűrű gazzal benőtt pléhkeresztnél nemcsak a pádogisten hívta ilyenkor beszélgetésre, hanem bizonyosan becses halottját is, aki ő szerinte ezen a szent helyen – a pléhkeresztnél – adta ki a tolvaj, ám voltaképpen ártalmatlan lelkét. Estefelé aztán, amikor Harangos Eszti innen végre hazavergődött, oly annyira furcsán viselkedett mindannyiszor, hogy Mojna valósággal félt tőle: az öregaszszony járt-kelt, körözött odahaza a szoba közepén; ördöngösen dünnyögött, aztán pedig semmihez sem hasonlítható, hangos, irtóztató dorombolásba kezdett. Időnként belenézett és felvonyított a kéménylyukba, a kémény meg visszavonyított neki duplán, s miután ily módon odahaza is jól kibeszélgette magát, két ujjával kifújt az orrából egy csomó taknyot, lecsapta a tűzhely elé a földre, toporzékolva háromszor rátaposott, végül köpködve, könyörtelen indulattal ezt mondta a félelmtől vacogó kisfiú felé fordulva:

– Phi, phi! Szentkereszt, veszítsd el!

Mojna a vénasszony lelkében ilyenkor lezajló szörnyű háborúságok láttán a fejére húzta a takarót. Az ijedtségtől úgy vert a szíve, mint egy meghajszolt csirkének. Életében akkor döbbent rá először, melyik oldalán dobog ez a furcsa kis műszer.

Faggatni vagy zsarolni sohasem lehetett ezt az ördöngös öregasszonyt. Mojna is csak a véletlen szerencséjének köszönheti, hogy egyszer mégis sikerült megtudnia Harangos Eszti szokatlan ördögűzéseinek okát. E ritka és megismételhetetlen zsarolásra alkalmat teremtő história a tónál történt éppen: Harangos Eszti a lábaira kapaszkodó piócákkal kilépett a partra. Döbbenten tapasztalta, hogy nem tud a szokott módon azonnal pisilni. Hiába tartja a szoknyája alá a pléhedényt, nem jön ki onnan semmi. Kétségbeesetten pislogott hát a fiúra, végül kérlelni kezdte, hogy vegye elő a sajátját, és pisiljen neki oda hamar.

– Nem én! – mondta dacosan hátat fordítva Mojna. – Hadd szívja a véredet az a sok nadály.

Szép ruhát, jó cipőt, ringlispílre pénzt – ígért fűt-fát a fiúnak, ha megszabadítja a temérdek rusnyaságtól.

– Kérlek – görbítette le a száját az öregasszony –, ments meg, mert két percen belül kifehéredek.

– Jól van – mondta Mojna –, megszabadítalak, ha ráadásul elmondod azt is, miért vonyítasz mindig a kéménylyukba.

– Elmondom – egyezett bele Harangos Eszti.

– Bizony isten?

– Bizony isten!

Hazafelé menet aztán csakugyan elmesélte: néhány hónappal később, miután Gombkötő a pléhkeresztnél kiterült, a kerülő is megkapta magáét. Mégpedig istenesen! Dél volt – kezdte az elbeszélést Harangos Eszti. – Angyalosban éppen tizenkettőt harangoztak akkor. A pátyodi vasútállomás felé vezető földút végében, az árnyékos fasor alatt, a magas fűben ült a kerülő. A tarisznyáját bontogatta. Készült, hogy elfogyassza az aznapra magával hozott ebédet. De akkor váratlan dolog történt! – Harangos Eszti itt megcsóválta a fejét, azután pedig keresztet vetett, végül legyintet. Olyasmi esett azon a szent napon, hála legyen az Istennek, aminek hát meg kellett esnie: a fasorból nagy hirtelen előugrott egy róka, egy vénséges, csatakos, nyálkás szőrű fenevad, és azonmód megharapta a nyomorultat. S mert az állat veszett volt – bólogatott Harangos Eszti –, hát megveszett tőle a kerülő is. Napokig jött-ment még a határban, végezte, amit végeznie kellett, de aztán elkapta őt is valami iszonyatos félelem: kergetőzni kezdett magában a mezőn, járt körbe-körbe, mint a bolondóra, kínjában aztán lefeküdt a földre, végül hörögve és vergődve hosszú haldoklásba kezdett. Mire lement a nap, kinyúlt ő is, mint egy béka. A kampós bot – folytatta Harangos Eszti –, amivel Gombkötőt agyonverte, sokáig ott hevert mellette, de később fekete-piros színű kígyóvá változott, azután sebesen becsúszott a bokrokba. A mezőőr különben rossz ember volt – újságolta a vénasszony. – Ezért halála után, mint minden halandó, aki bűnt követett el ezen a földön, egyenesen a pokolba került ő is. Gombkötő, akinek túlvilági szellemével Harangos Eszti állandó kapcsolatot tartott, mindezt megerősítette, mondván, ahol ő van, vagyis a mennyországban, mindez ideig egy fia kerülővel sem találkozott.

– Azok – motyogta az öregasszony mellett a fiú – nem oda kerülnek.

– Nem bizony! – erősítette meg a vénaszszony is – és ennek – folytatta bölcs nyugalommal – így is kell lennie mindig. Hadd bűnhődjenek az ilyen galád teremtmények mind.

Csakhogy Harangos Esztinek ez mind kevés volt. Titokban úgy vélekedett, hátha nem is pokol az a pokol! A túlvilágra költözők között hátha akadnak olyanok is, olyan arcátlan szemtelenek, akik még ott is képesek arra vetemedni, hogy kesztyűs kézzel való bánásmódot igényeljenek osztályrészül. Bizalmatlansága odáig fajult, hogy csöppet sem akart megelégedni azzal: férje gyilkosa egy nagyon is gyanúsan működő túlvilág büntetéseit szenvedje. Mert a pokol összes bosszúja, a purgatóriumbeli összes kínszenvedés, Belzebúb minden büntető sanyargatása, a gyehenna minden kékesen sistergő lángja sem elég az ura haláláért, ingyen kioltott életéért. Ezért a kerülő ördögországi szenvedéseit azzal kívánta megtetézni, hogy olykor-olykor visszaidézte szellemét a földre, és a maga módján ő állt rajta bosszút. Rendíthetetlenül hitte, hogy tudománya van, hogyan kell halottakat, elhalt gonosztevők lelkét visszacitálni. Ha például valamelyik emberrel nem volt jóban idefönt a földön – a mennyországiak nem számítottak, hiszen azokkal sohasem volt összetűzése –, és mondjuk bosszút akart állni rajtuk elmúlt gonoszságaikért, nem kellett különösebben furfangoskodnia, csak előbb jó mérgesen köröznie kellett a szoba közepén, végül bele kellett vonyítania párszor a kéménylyukba, és a kiszemelt ártalmas lélek máris jelen volt. A kerülőnek különösen rossz, vagyis különösen ártalmas lehetett még a lelke is, mert – amint Harangos Eszti útközben a fiúnak elpanaszolta – a másikvilágról még holtában sem lehetett egykönnyen vagy akárhogy megidézni. Mert ennek az embernek a lelke például örökké takony képében jelent meg neki, ha hívta, és pedig nem akárhol, hanem mindig az ő saját orrában. Hogy mennyire fertelmes szagú és ízű volt ez a takony, azt Harangos Eszti nagyon is tudta! Ámbár – szintén őszerinte – ez mindig éppen így a legérdekesebb, mert a takonnyal lehet a legkönnyebben elbánni: csak meg kell fogni két ujjal az embernek a saját orrát, fújni kell rajta egy nagyot, végül le kell csapni a földre, hogy azonnal rá lehessen taposni. A varázsigét – folytatta mély meggyőződéssel – persze nem szabad elfelejteni, mert akkor nem ér az egész semmit!

– Akkor neked nagy hatalmad van, ha ördögökkel is el tudsz bánni – mondta neki Mojna nagy csodálattal.

– Van is – felelte nyomban az öregaszszony. – Én minden ördögöt megtáncoltatok, ha akarok.

– Átyin Jóskát nem tudnád megtáncoltatni? – simult váratlanul az öregasszonyhoz Mojna. – Mert Átyin Jóska is ördög. Mindig kerget, és felakaszt a gerendára.

– Bolond – az öregasszony elnevette magát. – Élőkön nincs hatalmam.

– Bárcsak lenne! – sóhajtott a fiú, aztán fejét leszegve szótlanul megindult a poros úton az öregasszony után. Menet közben azon töprengett, miért nincs neki egy kis varázsereje? És miért nem hal már meg Átyin Jóska, hogy megidézhetné ártalmas szellemét. De nem ám takony képében! Hanem ahogy van: valóságos testi mivoltában. Na, tudom Isten, igencsak megkeserülné! Odahaza ezt mondta Harangos Esztinek:

– Taníts meg a boszorkánykodásra.

Az öregasszony a földre tette a nadályosüveget. Fejét megcsóválva megoldotta az álla alatt a fejkötőjét.

– Kicsi vagy te még ehhez, pulyám – mondta. – Meg aztán a boszorkánykodást nem lehet csak úgy eltanulni – legyintett, megsimogatta Mojna fejét, aztán így folytatta –, kell hozzá jó látóképesség. Ha én belenézek a tűzbe, és ha azt akarom, hogy a lángokban hegyeket lássak, csak oda kell gondolnom. De ha nem tudom odagondolni,

hiába nézek a tűzbe. És hiába nézek akárhová, semmit sem láthatok jó látóképesség nélkül.

– Innen tudod a világvégét is? – kérdezte a fiú, és szemei kikerekedtek.

– Innen is, máshonnan is – vonta meg a vállát az öregasszony.

– Honnan? – kérdezősködött tovább a fiú. Izgatottan várta, hogy az öregasszony kiadjon magából még valami általa sohasem hallott tiktok.

Harangos Eszti ekkor ostorként pattintott a fejkendővel. Ingerülten válaszolt.

– Na, most már aztán jobb lesz, ha bedugod a szádat!

– Én csak azt akarom tőled megtudni, hogyan lehetne Átyim Jóskát megtáncoltatni?

– Majd megtudod – legyintet Harangos Eszti.

– Mikor?

– Ha felnőttél.

– Az akkor már késő lesz – pityeredett el a fiú. – Átyim Jóska addigra totyakos öregember lesz. Most kéne megtáncoltatni, hogy soha többé ne akarjon leereszteni a kútba. Meg azért is, hogy a gerendára se akarjon többé felakasztani. Ha én nem tanulhatom el tőled a boszorkánykodást, nem tennéd meg mégis, hogy helyettem megtáncoltasd? Hogy jól elbánj vele?

– Aki neked olyan nagy ellenséged – mondta ismét az öregasszony –, az még az élők sorában van. Élőkön pedig bizony Isten nincs hatalmam.

– De ha már nem él, akkor úgysem fog bántani.

– Hát majd bosszút állunk rajta, ha meghalt. Szólj, és akkor megtáncoltatom.

Mojna aznap hallgatagon, reménytelenül nézett maga elé. Átyin Jóska most árt neki. Ha már nem lesz az élők sorában – gondolta újra, többé gondja sem lesz vele. Amíg az öregasszony a piócáiról gondoskodva friss vizet töltött a hatalmas befőttesüvegbe, ő magához vette a zsákot, és leszegett fővel indult a temetőbe homokért.

Harangos Eszti egy ideig szokatlanul bús tekintettel bámult a távolodó fiú után. Amikor aztán Mojna hóna alatt szorongatott zsákkal eltűnt a cigánysor zölden burjánzó apró dombjai között, ő visszament a házba, és a nadállyal teli befőttes üvegét vigyázva betolta az ágya alá. Később magához vett valamit, majd belakatolta az ajtót, s elindul a Mojnával ellenkező irányba, a kertek alatt Átyin Jóska portája felé.

Átyin Jóskát az istállóban találta. Talicskára erősített dézsába merte a hidlás alól a trágyalevet. Az öregasszony sokáig nem szólt; haragos pillantásokkal nézte a parasztfiú gyakorlott, erőteljes mozdula-

tait. Átyin Jóska kis idő múltával fölegyenesedett. Maga mellé tette a vödröt, aztán elköhintette magát. Hirtelenszőke, kék szemű, óriási termetű legény volt Átyin Jóska. Egy ideig várakozó pillantásokkal viszonozta az alkalmatlankodó cigány asszony utálkozó nézését, de aztán később azt kérdezte tőle:

– Mi az? Mi kéne?

– Hoztam neked valamit – kezdte csukló hangon Harangos Eszti. – Egy időmérő órát hoztam neked, Átyin Jóska. Jól jársz, ha megveszed.

Átyin Jóska cigarettát vett elő:

– Órát? – Felnevetett. – Minek az nékem, te! Hát van itt óra, jóasszony, nem is egy! A karomon is, meg a házban is.

– Ilyen órád nincs – rázta meg a fejét a vénasszony. – Ez az óra éveket mér. Akire én ráhagyom, annak addig jár, ameddig az ember azt el nem tudja képzelni. Száz évre állítom át néked most ezt az órát. Száz évig méri majd az életedet, ha kijössz, és fizetsz érte száz forintot.

Átyin Jóska kételkedve megcsóválta a

fejét.

– Vénségedre megy el néked is az eszed, hallod. Honnan lenne ilyen órád?

– Gyere ki – intett a fejével Harangos Eszti. – Gyere ki a szabadba, itt kint a világosságon, a nap alatt majd elmondom.

– Nem megyek én sehová! – Átyin Jóska türelmetlenül hátat fordított a vénasszonynak, azután így folytatta: – Ekkora bolondságot, hogy egy óra száz évig járjon, csakis egy magadfajta vénasszony eszelhet ki. Eredj, hallod, a dolgodra, nem érek rá veled foglalkozni.

– Gondold meg, Átyin Jóska – szólt újra Harangos Eszti. – Ilyen szerencséd nem lesz még egyszer. Száz forintodba kerül, nem többe. – A kendőt, amivel le volt takarva a csodaszerkezet, hirtelen összegyűrte. Bal kezével felmutatta a parasztfiúnak az órát, az-

után ezt kérdezte: – Elhiszed most már?

– Higgyen neked az ördög! – Közelebb ment az öregasszonyhoz. Fél pillantással megnézte az órát, végül ezt kérdezte: – Honnan szerezted? – Ámuldozva a szerkezet után nyúlt, nézte, forgatta, majd a szemöldökét összevonva így szólt: – Cifra jószág, nem mondom. Ki hagyta rád? Kitől loptad?

– Cifra bizony, jól mondod – húzta ki magát az öregasszony. – De nem loptam – folytatta elkomorodva. – Törjön le mindkét karom tőből, ha loptam valaha is életemben. Máskülönben meg, jó fiú, ha hitetlenkedsz, csak a butaságodnak csinálsz cégért. – Hirtelen hátralépett, szamárfület mutatott a ház gazdájának, azután így folytatta: – Gyere ki ebből a ganéból. Gyere ki ebből a trágyaléből. A nap fényénél elmondok néked mindent. – Az udvaron megálltak, Harangos Eszti imára kulcsolta a kezét, végül, mint aki hosszú litániába akar kezdeni, énekelve ezeket mondta Átyin Jóskának:

– Száz éve állították be nékem ezt az órát. Akkor még angyalok jártak a földön. Azóta is jár, de eljárt az idő énfelettem is. Mennem kell. Számomra most már csak pár napra való szempillantás van még az életből. Neked pedig, jól hallgass ide, ezerszeres szerencséd, mert én téged szemeltelek ki, hogy tovább őrizd e szent ritkaságot. Aki a tetején ezt a kecskefejet százszor elforgatja, annak száz évig fog működni. Örvendezz hát, Átyin Jóska, mert általam száz évig fogsz élni.

A csodaóra halkan, egyenletesen ketyegett. A kecskének hosszú, bozontos ezüst szakálla volt, szemeiben pedig kék üvegkristályok fénylettek; csillogott bennük a napfény.

– Szép óra – ismerte el Átyim Jóska újra.

– Forgasd hát el azt a kecskefejet! – biztatta Harangos Eszti. – Forgasd el százszor, de vigyázz, ha egyszer is elvéted, ha telhetetlenségedben eggyel is többet tekersz rajta, vége az életednek!

Harangos Eszti az óráért kapott százforintost belegöbölte a keszkenője sarkába. Végigmérte Átyin Jóskát, aztán szó nélkül hátat fordított neki.

Átyin Jóska elmerülten, hosszú percekig nézte a szép, ezüstdíszítésű órát. Fel sem tűnt neki, hogy a háta mögött az öregasszony gyűlölködő pillantással keresztet vet rá.

A részlet a Fekete Sas Kiadó gondozásában 1997-ben megjelent regényből való, amely hamarosan megjelenik francia nyelven is.

Fotók: Amaro Archív