Útravaló Vers

Osztojkán Béla

Ötödik vers

Szülessen benned oly naggyá, oly hatalmassá

a lélek, mint amilyen nagy és hatalmas Te-

benned az összeomlás. Csúcsára, hogy fölke-

rültél az Ararátnak, és lettél örök időkre

mostoha fia a szeméretlen halhatatlanságnak,

hol ellened úsznak a folyamok is; tekerőz-

nek nyakad köré, mint a piszkos kígyók, akik

halált hozó tarajukban hordozzák az elérhe-

tetlen békességet, a szakadékban taszított

szarvasok ártalmatlanságát, mert galambjaidnak

szétlőtték a szárnyát: harmadjára megvon-

ták, betiltották az olajágat; Isten Békéje,

mint a sarokba vetett sóbálvány mereng maga

elé, vagy kering és ébredésről álmodik, mint

egy kiégett űrhajó.

Úgy kezdtem itt és kezdem

naponta a verset, ahogyan kapom markomra a bal-

tát. Szőnék inkább selyemuszályt vagy andalog-

nék, mint egy hibbant zongorista, ki önnön futa-

maitól tejfehéren elcsöpög, és buja fák alatt

suttognám nevét Imeonnak, ahogyan suttogja re-

zegő bokrok mögött minden nő nevét a rozoga- agyú

parkőr, aki ágyékából hipó illatot liheg, mert

a pávák, ezek a gőgös dísz- lotyók rettegnek itt

a vértől; fölkapják fejüket minden durva szóra,

ki pedig dühét köpi a hóra, elalszik, mint a sá-

padt liliom.

Úgy kezdtem itt és kezdtem naponta a

verset, ahogyan nyűvi bocskorát a medve. Mennék

inkább katonának; kábán butító gépfegyvereket

zsírozni, vagy tiszta tantermek okos csöndjé-

ben követi tisztem pálcáját, fokozott szív-

veréssel lesni, mikor robban határaikon túl a

térkép. Mert dicsőségemet víz alatti tankok őr-

zik. Kenyerem felét lövedékké gyúrják a gyárak

és a nő, ki naponta lebomlik rólam, iskolába

küretre jár, és nem mulasztja el a honvédelem

órát.

Úgy kezdtem itt és kezdem naponta a verset,

ahogyan él bennem az ember: Méreggel itatja gyo-

morfalán a gennyes szegfűt. Igazat akar, de po-

hara mélyén vert hadakon kívül nem lel egyebet.

Dalokba fog Tiszáról Dunáról – úgy okádja végig

az országutakat, miképpen okádtak egykor Maraton-

nál a bukdácsoló boldogtalanok. Mert hihetetlenül

feltámadt bennem a kétség: Nem látom sem apámat,

sem anyámat; tanítóm szava sem több már hitvány

garasnál és sejlik, sejlik bennem a titok, hiába

nyitok szememre országnyi rést, mint ólom-köd le-

mez, dörrenve zuhan pillám elé a horizont.

Úgy kezd-

tem itt mégis és kezdem a naponta a verset, ahogyan

öleli asszonyát a férfi. Menekülő népek vonul-

nak így. Izzik, porzik nyomukban a síkság. De

ha tejfehérré lesz a hold, és a szerelemben hagy-

nak időt szusszanásnyit, véget ér a hadak útja:

úgy száll le rájuk hűvösen a hó, mint keseredett

holtakra az iszonyatos lepedő. Mert ismerem én a

várost. És nincsen hozzá bizodalmam; nem kell

sziréna nékem, hogy agyamból kipattanjon a féle-

lem: Tudom, nagyon tudom – elpusztulunk mi itt

fegyver nélkül is.

Szülessen mégis Tebenned oly

naggyá, oly hatalmassá a lélek, mint amilyen nagy

és hatalmas benned az összeomlás.

1999. január