Utolsó út     Nekrológ

Osztojkán Bélára emlékezve

Amikor meghallottam a hírt: meghalt Osztojkán Béla, nem lepődtem meg, hiszen láttam meghalni, aztán meg láttam meghalva. Hadd tegyem hozzá gyorsan, nem csak én. Sokan láttuk őt.

Nem egy autó gázolta halálra munkába menet a zebrán, nem villám sújtotta agyon hétvégén, miközben baráti társaságával grillezett, nem. Hosszú agóniája volt, a test megnyugvása már csak a végső stáció volt, olyan kézzelfogható, látható, tapintható, konkrét tény, bizonyosság, pecsétes igazolás, amilyenre nekünk, halandó és esendő élőknek van szükségünk ahhoz, hogy elhiggyük, hogy higgyük: meghalt. Így hát gyorsan el is felejthetjük az olyan közhelyeket, hogy döbbenten fogadtam vagy hogy mélyen lesújtott a hír.

Nem sújtott le, egyáltalán nem. Tudomásul vettem, és bólintottam. Bevallhatom, kicsit még el is mosolyodtam. Talán úgy, mint mikor régi jó társammal az úton, megszaggatva az ösvény menti bokroktól, fáktól, metsző fagyos széltől, esőtől ázottan, fázva, vacogva megyünk, haladunk, s kiérve végre egy békés kis tisztásra megállunk, ő kifújja magát s azt mondja: na, én hazaértem.

Elképzelem őt, amint kopogna, de már nyílik az ajtó anélkül is, hisz várták és fogadják ott benn, ahol már összegyűltek, ahol mindenki nagyon jól ismeri és szereti őt, akik közt ledobálhatja végre az olyan átázott, nehéz göncöket, mint a költőé, pláne a roma közéleti személyiségé; akik a nevén szólítják és minden olyan ismerősen nyugodt, meghitt és békés, ahol hellyel kínálják, és ahol végre megpihenhet. Előttem viszont még ott az út, az én utam, melyen mennem kell. De már tudom, hogy ő hazaért, mint ahogy mindannyian hazaérünk egyszer. Olyan bizonyosság ez, amit én egy mosollyal vagy egy bólintással szoktam nyugtázni.

Gyakran matatok szórakozottan könyveim között, melyekből nincs sok, de azok, amelyek mindvégig kitartottak mellettem, igazán régi jó barátaim és társaim lettek. Néha csak úgy kezembe veszek egyet és felütöm valahol találomra, majd elolvasok belőle pár sort. Nem mintha ily módon várnék üzenetet felülről vagy belülről, mégis, gyakran megesik, hogy pontos, meglepő vagy csak érdekes megfelelésekre lelek így. Akkor este például, amikor meghallottam „a hírt”, Pilinszky János Jó hír című versére.

Aztán mindjárt jöttek a képek, gondolatok és érzések, melyek hozzá kapcsolódnak bennem. Mondom, bennem. Ezek az én képeim, emlékeim, gondolataim és érzéseim, melyekből aztán összeáll egy ember, egy életút, egy sors, akit mindenki úgy ismert: Osztojkán Béla (a költő), kevesebben úgy, hogy Osztojkán Farkas Béla (amikor farkas akart lenni a farkasok között), egyszóval Béla (az ember), ahogyan én ismertem őt.

Hála Istennek, nem volt a barátom. Ha az lett volna, most semmit sem mondanék róla. Maximum ennyit: a barátom volt. Írni pedig még ennyit sem.

A barátommal kapcsolatban nem tudok objektív lenni, egészen egyszerűen azért, mert szeretem. A szeretet pedig, minden neveltetés, belénk ivódott kultúra ellenére is intim dolog. Főleg pedig: szubjektív. Ugyanez lenne a helyzet akkor is, ha az anyámról vagy a szerelmemről írnék. Olyan sokféle sekélyes emberi kapcsolatot címkézünk manapság a barátság szóval, hogy szinte már elvesztette eredeti jelentését. Mindjárt rácsörgök a barátomra, és ő majd segít – mondjuk, holott valójában az illető csak az üzlettársunk.

Nekem sok barátom van – mondjuk máskor, holott csak a haverjainkra gondolunk, vagy a cimboráinkra, akikkel egy sör mellett beszéljük meg a tegnapi meccset.

Mondom, hála Istennek, Béla nem volt a barátom. Embertársak voltunk, megkockáztatom, hátha még értjük: felebarátok.

Viszont mindig tiszteletben tartottuk egymás emberi és szakmai méltóságát, ismertük és tiszteltük egymás határait, így azon kevés munkatársa közé tartoztam, ha nem az egyetlen voltam, akik között soha egyetlen sértő szó sem hangzott el. Legalábbis szándékosan sértő.

Soha sem voltunk egymással haragban, és korántsem azért, mert mindenben egyetértettünk. Sőt, voltak idők és voltak ügyek, közéleti és magán, amikor és amelyekben szinte áthidalhatatlan véleménykülönbségen voltunk.

Egy különösen kényes politikai időszakban egy különösen kényes kérdést vetett fel nekem telefonban, mint ember az embernek, mert tudta, azok közé a kevesek közé tartozom, akiket teljességgel hidegen hagy a tény, hogy ő egy vezető. Aztán elmondtam neki, én mit gondolok. A vonalon át is éreztem a nyomást, ami a vállára nehezedett, a terhes, hosszúra nyúlt hallgatás már-már elhallgatássá vált, mikor végre megszólalt:

– Te így nem beszélsz velem.

És akkor én nem beszéltem vele. Viszont elgondolkodtam, mennyi érzékenységet, mindnyájunkban megbúvó kicsinyes emberi hiúságot, gőgöt sérthettem meg benne. Egyszóval megsértettem benne a „nagy embert”, aki „felkerült az Ararát csúcsára”. Én, a kicsi, aki valóban messze elmaradtam tőle mind tehetségben, mind pedig abban a tudatos, már-már makacs, sőt agresszív következetes kitartásban, éleslátásban és helyzetfelismerésben, melyek képessé tették az élet egy-egy darabjának meghódítására. Tudtam, ez az ő határa.

Aztán másnap újra hívott, valami aktualitás kapcsán, és akkor beszéltünk. A tegnapi színből már semmi sem volt a hangjában. Később sem. Sohasem kellett kimondania, hogy sajnálja.

Mondom, nem voltunk barátok. Évekig a főmunkatársa voltam a Phralipénél (milyen nagy és szép szó), aztán munkatársa a Világunknál. Shakespeare hozott össze minket. Elküldtem neki az ócska mechanikus írógépemmel lepötyögött szonett interpretációimat. Amikor elolvasta, azt gondolta, később el is mondta, ezt én nem írhattam. Aztán már tudta, hogy igen.

Jóval később, amikor már indulatok és negatív vélekedések kereszttüzében dolgozott, és gyakorlatilag mindenki elfordult tőle, napokig nem keresett. Akkor én odamentem hozzá és megkérdeztem, hogy van. Tudta, hogy a tiszta érdeklődésen kívül nincs semmi más a kérdés mögött. Szerette ezt a tisztaságot. Mert egyre ritkábban találkozott vele. Szüksége volt rá, mint valami hűs, érintetlen forrásra, melyben felfrissülhet, ihat belőle, vagy épp csak leül és nézi, hallgatja, elmereng, szemlél és emlékezik.

Most is elmosolyodott, mint egy kisfiú, aztán egyenesen a szemembe nézve megkérdezte: Te nem tartasz árulónak?

Dehogynem – mondtam –, ha a gyarló emberi természetet így hívják. Néha csak azért tévedünk, hogy próbára tegyük a megbocsátásunkat. Neked is lesz mit megbocsátani magadnak.

Akkor azt nem tettem hozzá: és másoknak is. Például nekem, amiért talán többet is tehettem volna érte, de nem tettem. Vagy azért, mert mondhattam volna valamit, valami mást, valami többet, amitől jobban érezte volna magát, de nem mondtam. Egyszóval, mindazért, amit nem tettem, holott megtehettem volna.

A mulasztásaimért. Mások mulasztásáért.

Nem voltunk barátok. De ha találkoztunk, mindig örültünk egymásnak, megmártóztunk valami életadó mélység-magasságban, valamiben, ami egyszerre volt jelen bennünk, mégis rajtunk kívülállónak érzékeltük, amit sohasem tudtunk megnevezni, de éreztük, ismertük és töltekeztünk benne, egyszóval: beszélgettünk.

Amikor beteg volt, akkor is teljes erőbedobással segített ügyes-bajos, aktuális dolgaimban, akár egy régi cikkre, írásra, könyvre volt szükségem hirtelen, akár kifogytam éppen a pénzből.

Én viszont az utóbbi időben sajnos egyre kevesebbet tudtam segíteni neki, ő pedig belső tartását mindvégig megőrizve nem szeretett kérni, a tolakodásnak pedig a látszatát is elkerülte.

Nem voltunk barátok. Így nyugodtan mehettünk együtt író-olvasó találkozókra, sohasem rivalizáltunk, nem vesztünk össze sem költészeten, sem politikán.

Ő a nagy, terjedelmes és hömpölygő verseket szerette, élvezettel bontott ki

egy-egy képet, szálanként, még inkább színenként, külön a vöröset, kéket és feketét, hogy aztán végül újra összetűzve alul, a szavak szép zuhataga alján megint elénk tárja a képet, az álmot, vagy csak a szót, melytől az imént még elszakított minket. Én viszont szeretem a dupla fenekű gondolatfűzést, amikor a szál színe-fonákja

egyidejűleg tárul fel egy-egy szóban, tömör kép-gondolatsorban, anélkül, hogy kibontanám.

Magyar költő volt, akinek a vers a lételeme. Magyar vágyakkal, reményekkel, lelkesedéssel és kiábrándult keserűséggel, magyar szép- és formaérzékkel, olykor pedig magyar tehetetlenséggel, csömörrel és dühvel, kirohanással és visszavonulással, mint ahogyan a magyar „vert hadak”, vagy éppen, mint ahogy Ady, József Attila, Babits.

Arculatának bármelyik fazettáját nézzük is külön-külön, bármelyiket is emeljük ki a többi elé vagy fölé, egymagában és izoláltan egyik sem állja meg a helyét. Hogy európai? Persze, hisz Osztojkán Béla európai műveltségű ember volt. Hogy cigány? Persze, hisz Osztojkán Béla európai műveltségű cigányember volt, aki költészetében egyszerre volt képes visszatükrözni személyisége minden aspektusát, cigányt, magyart, európait, sőt, a lírát és a látomást, a tudást és a prófétálást, a harcot és az „összeomlást”, a szigorúan vett privátot és a közéletit is.

Osztojkán Béla, a költő számomra csak úgy ragadható meg, mint Osztojkán Béla, az ember. A költő, aki az Ötödik verset írta, aki „úgy kezdte naponta a verset”, mint aki a versben és a versnek él, mert lételeme, mert benne látja visszaigazolni önmagát mint költőt, mert benne találja meg saját identitását, illetve saját identitását a versben képes legtisztábban visszatükrözni, számomra ugyanaz, mint az ember, aki teszi a dolgát, jól, rosszul, de él, és élete minden napján megpróbál érvényt és értelmet szerezni ennek a létnek. Akkor is, ha támad, vagy ha támadják, akkor is, ha szeretik, vagy elhagyják, akkor is, ha boldog, vagy ha szenved, létének akkor is értelmet próbál szerezni mint ember és mint költő. Ha akarta, sem tudta volna másképp tenni, hisz ahogy ő írja: „Úgy kezdtem itt és kezdem naponta a verset, ahogyan él bennem az ember.”

Nem voltunk barátok, mégis, el kell mondanom, köszönöm a sors ajándékát, hogy ismerhettem és együtt dolgozhattam az emberrel, akit Osztojkán Bélának hívtak.

Te del tut pacha o Dél! Nyugodj békében!

Glonczi Ernő