Válaszút     Vélemény

Óvatos emlékezés

8.

Undorító, ahogyan ez az egész temető kinéz. A régi gödrökben frizurált, borotvált halottak, tiszta ruhával, a kizárólag csak nekik vásárolt cipővel, olyan pózban ülnek és fekszenek és bámulnak énfelém, mint akiket ismernem kellene valahonnan. Koromnál fiatalabbnak látszom, mert származásom és betegségem miatt alacsonyabb rendűnek számítok. Letegezhető lettem, mint a gyermek, mint bármelyik Isten, de ezek a halottak miért tegeznek, mintha bármiféle dolguk, vagy üzenetük is lehetne itt, és hozzám. Az én arcom még dinamikus, még tudok elfogadni és visszautasítani fölösleges ételt és levegőt. Minimál programon élek, erőszakkal nem csavarom le az almát a gyengéden vacsoráig nyújtózkodó gallyról, csak a lényegi látványt nem takarom el, az éjszakai égbolton nem keresek lámpával csillagot. Egy kényes, sőt számomra kényelmes alkalommal láttam, hogy az úton elgázolt kutyát vigasztalta a társa, mellé feküdt, és az etológia spekulációitól függetlenül átvállalta annak szenvedését, nem a gyásszal törődött, hanem a halállal, s annak minden, az élőket érdekelhető, érinthető tünetével, így a fantomfájdalom, az együttérzés antiszociális szolidaritása megölte a gyászt, a gyászolót. De akkor anyám miért ígérte meg, hogy rendet rak ebben a savanyú macskák és a csak az éjszakától bátor, sejtelmes lények által megrágcsált temető sarkában? Megígérte, hogy kitakarít, a halottak dereka alá párnát tesz, a csak hétvégén zörgő koszorúkat lecsendesíti, mielőtt odavinne. Nem bántott, szigorúan derekához szíjazta lábamat, furcsa csomagként megbújtam ölében, és Ő határozott testtartással üzente a cigánytelepnek, különösen a bagófüst mozdulatlan felhőjében kényelmeskedő öreg férfiaknak és a lassú, nehéz szoknyájú, virágokat rágcsáló vénasszonyoknak, hogy kivisz a temetőre. Mellettünk, a magyar temetőben már sírtak, mire kiértünk. Akkor láttam életemben először olyan magyar embert, akinek még nincs fehér, kórházi ruhája. Egy hosszú és kitisztított gödör előtt álltak, végső-szomorúan. Kicsi gyermek, kicsi koporsóban, tudatta szememmel a közelebb érkezés hozzájuk. Anyám még nem szólt, csak jelzésként arccal belógatott a nyitott szájszagú kis-

fiúhoz, s annak bizarr módon egészséges lábához. Megelégedettséget várva, vinnyogva suttogta: te is ide kerülsz, ha sokáig bőgsz még a meggyilkolt ürge fölzabált húsa miatt. Mindenki azt hiszi rólad, hogy ott a kórházban a fejed is megbolondult, még a türelmes öregek is haragszanak rád, pedig kártyázni is megtanítottak, hogy a púpos gyermek szerencsét hozzon nekik, egyébként is csak a húsvéti kolduláskor vettük hasznodat. Sokáig már nem dugdoshatunk itt a cigánytelepen, mert nyomorékságod miatt gyakrabban járnak ki az egészség-

ügyisek. Állandóan a fejünket nézik, és matadort szórnak rá, a testünket pedig mindenféle kenőccsel kenegetik. Temiattad járnak ide ezek, szinte minden nap. Az öregek mit csináljanak a tetveikkel, és a számukra oly kedves bolhák vakargatásával a pirkadati felüléskor? A te nyomorékságod ellenőrzése miatt hoznak nekünk vitaminokat, még valami kórságot elkapunk ezektől a pirossá izzó tablettáktól. Temiattad kell integrálódnunk, Pali bácsi szamarait fölvinni a nyolcadik emeletre, mert neked nem volt elég, hogy ott a cigánytelepen, apád a csacsi hátára ültetett és büszkén mutogatott a pajkos nők kedvenc dombtetején bámészkodó lila seggű lányoknak, neked nem volt elég, hogy Erzsó testvéred szilvafától szilvafáig gyönge spárgát feszített ki, hogy arra támaszkodva tanulj meg járni, ne pedig az orvosok s azok hozadékai: a szociológusok hozzák ki neked, a mi lelki és kulturális territóriumunkra a járógépet, kutatva egyúttal a társadalom sarát, és böngészve népviseletünk népietlenségét. A betegséged elárult minket, tüzetlen radiátorokhoz láncoltak bennünket.

Balogh Attila