Útinapló    Riport

Válaszreakciók

Személyes benyomások egy érzékenyítő tréningről

Roma érzékenyítő tréning – olvasta a felhívást röhögve két jókedvű fiatalember júniusban az egyik fővárosi fesztiválon. Nyomban feltárcsázták a megadott számot, s ők lepődtek meg a legjobban, amikor poénkodásuk elutasítása helyett egy háromnapos önismereti és személyiségfejlesztő képzésre invitálta őket a telefon másik végén lévő tréner. A budapesti Roma Parlament és a kaposvári Napkerék Egyesület közös szervezésű háromnapos tréningjein épp a résztvevők saját tapasztalata a mankó, amelynek segítségével felismerhetik, hogy nem létezik ember előítélet nélkül. Az Amaro Drom az ország különböző régióiból érkezett és a „másság” teljes skáláján végigvezetett különböző státuszú és életkorú résztvevőket faggatta.

Pethő Melinda tréner, a program egyik kidolgozója meg van róla győződve, hogy az előítéleteken nem lehet csak ismeret- vagy tudásátadással változtatni, hiszen azok mélyen beágyazódnak az egész attitűdbe. Csak kicsi, apró lépésekben, lassan változtathatók meg, így a tréningen először az érzelmi érintettség megteremtése a cél. Saját élményű gyakorlatokkal igyekeznek felismertetni azokat az előítéletes és igazságtalan viselkedésmódokat, amelyek előttünk vagy általunk ismert emberekkel történnek. Megvizsgálják a jelentkezők romákkal, vagy bármilyen kisebbséggel kapcsolatos, csak részben tudatos ítéleteit, elképzeléseit, és feltárják a korlátozó tabukat és félelmeket. A képzésen páros tréningvezetéssel dolgoznak, hiszen mindenkit „meg kell tartaniuk” a csoportban, és előre nem minden esetben tudható, hogy ki miben érintett, hiszen a „másság” teljes skáláján vezetik végig a résztvevőket az etnikai hovatartozástól a fogyatékkal élésen át a szexuális orientációig. A trénerek (pszichológusok, bölcsészek, jogászok stb.) nem előadók, hanem csoportvezetők, és általában sok-sok év önismereti csoport vezetése áll mögöttük.

„Ha a résztvevők maguk is átélik, hogy milyen kirekesztettnek, méltatlanul mellőzöttnek lenni és esélytelenül vergődni; hogy milyen érzéseket kelt bennük az, ha valaki előítéletesen beszél róluk, viselkedik velük, és hogy erre ők maguk milyen válaszreakciókat adnak szavakkal és tettekkel, akkor felismerik azt, hogy a bennük keletkező érzéseknek, indulatoknak mi az oka, és mik lehetnek a következményei. De minden ember saját felelőssége, hogy ez ellen tegyen, és kordában tartsa, hogy ne vezessen agresszióhoz és diszkriminációhoz. Az önismeret fontosságát csak kevesen ismerik fel, az önvizsgálatnak nincs kultúrája, az érzelmeinkről nem beszélős, álszent tabuvilágban élünk.”

A kommunikációs szakember szerint a tréningen tapasztalt előítéletek ugyanazok, amelyeket a hazai kutatások is alátámasztanak. A legkevésbé a homoszexuálisokat (beteg, aberrált, megrontó), az alkohol- és kábítószerfüggőket (züllött, élősködő) és a cigányokat (munkakerülő, lusta, büdös-koszos, zsivány, tolvaj) tolerálják a többségiek, és sajnos a napi politikai megosztottság is lemérhető már a tréningeken.

„Trenírozom magam a valósággal”

Nemes Iringó egy civil szervezet jogásza. Roma ügyfelei kapcsán igazán érintett a témában. Úgy érzi, hogy a hozzá kerülő esetek többségében beigazolódni látszik az a tény, hogy mivel nincs párbeszéd a két csoport között, és nem jön létre kapcsolat, nincs saját élmény. Ha valamilyen információ kell, a média és egyéb közvetítők által nyújtott tudás birtokában döntenek a hivatalokban. A dél-dunántúli régió képzésén vett részt, ahol a többség fiatal volt, frissen érettségizett, vagy főiskolára, egyetemre járó… s jórészt roma. „A csoportunk tagjai mind nagyon befogadóak voltak, kedvesek, barátságosak. Bár mindannyian dél-dunántúliak, és legtöbben olyan helyekről érkeztek, ahol előfordulnak szegregáló iskolák, mégis sokan meglepődtek, amikor a trénerek levetítették a bogácsi iskoláról készült filmet. Volt, aki majdnem sírva fakadt. Ugyanez volt a helyzet, amikor a romákkal kapcsolatos statisztikai adatokat kellett megtippelni. Úgy gondolom, hogy a beszédes statisztikák, illetve a cigány közéleti előadáson elhangzó adatok ismertetése nagyon fontos. A játékok során a saját élményeinkre építhettünk, és a saját érzéseinket tettük próbára. A mindennapok helyzetein alapuló szituációs játékok, a kisebbségi és többségi szerep megtapasztalása nagyon tanulságos volt számomra. A »társadalmi javak« játékban a csapat fele saját magát »játszotta«, a másik fele szerepet kapott. Én például egy kilencéves szellemi fogyatékos kisfiú voltam, aki egy vidéki város kisegítő iskolájába jár. Felálltunk egymás mellé az udvaron, egymás kezét fogva. Az egyik tréner elkezdett állításokat sorolni, és ha igaz volt rám az állítás, egyet előre kellett lépnem, ha nem, hátra. Az első után el kellett engednem a többiek kezét, mert lemaradtam, ezt követően szinte csak hátrafelé haladtam, a játék végén a leghátrébb lévők egyikeként végeztem. Ekkor lehetett indulni a társadalmi javakért, amelyek a társadalmi ranglétra élén állóknak kéznyújtásnyira voltak, de én már el sem indultam, mert nem láttam esélyt! Ezután még mindig szerepben maradva összeszedtük, hogy milyen érzések kavarognak bennünk.

Az »elnyomók és elnyomottak« feladatban le kellett térdepelni a földre egy kör mentén becsukott szemmel. A két tréner körbe járva elkezdte sorolni a szabályokat. 1: ne csalj! 2: Egy érintés. Nyisd ki a szemed, és sorold a szabályokat. 3. szabály: Két érintés. Állj fel, járj körbe, és közben sorold a szabályokat. 4. szabály: Három érintés. Azt csinálsz, amit akarsz. Első körben teljes zűrzavar alakult ki. Szörnyen éreztük magunkat. Én sokáig térdepeltem, és nem tudtam, mi történik körülöttem, egyre több ember beszélt folyamatosan egyszerre. Végül már mindenki körbe sétált, és nagy káosz lett. Néhányan külön álltak, ültek vagy beszélgettek. Mindenki »beállt a sorba«, senkinek sem jutott eszébe felszabadítani a többieket azok közül, aki azt tehettek, amit akartak. Nem merült fel senkiben, hogy a másik sorsán tudna változtatni.”

Csókás Erna, a Roma Parlament esélyegyenlőségi referense szerint az előítéletek azért veszélyesek, mert eltávolítanak, szembe állítanak ott is, ahol pedig valójában nincs ellentét. Nagyon nehezen vagy egyáltalán nem korrigálhatók, mivel az előítéletes ember csak azt az információt engedi be a tudatába, ami őt támasztja alá. „Nap mint nap szembesülök azzal az óriási mértékű rasszizmussal, ami csak a szűkebb lakóhelyemen, Budapesten is körülvesz. Nyomasztó érzés ezzel szembesülni a tágabb baráti körben, a családban, mert tudom, akármennyit beszélhetek nekik az előítéleteik káros hatásairól, lepereg róluk. Pedig legtöbbjük diplomás ember, aki Budapesten él és dolgozik, nem a szegregáló kelet-magyarországi X faluban kisnyugdíjas. Tehát ez csak a jéghegy csúcsa! Amióta itt dolgozom, különösen érzékeny vagyok ezekre. Úgy érzem, azóta mindennap van valamilyen cigány téma a tévében, pedig nincs több, csak egyszerűen észreveszem, míg régen átsiklottam felette. Sok ismerősöm eszembe jutott, akit el kéne küldeni egy ilyen tréningre, de általában az egyébként is nyitottak mennek el. Tulajdonképpen mindenkit el kéne küldeni. Nem hiszem, hogy pár ember a közigazgatásból nyarat csinálhat. Az élet minden területén alkalmazható, ez inkább egy önismereti tréning, mint ismeretterjesztés a cigányságról. Mi olyan csoportba kerültünk, ami főleg egyetemistákból állt. Ennek az előnye, hogy az ismerkedés, egymás elfogadása könnyebben ment, a hátránya, hogy nem szembesülhettem korunk vidéken dolgozó többségi hivatalnokával, pedig nagyon kíváncsi lettem volna. Az esetleges konfliktushelyzetek miatt szívesebben kerültem volna inkább egy többségi csoportba. Ilyen szempontból könnyű csoport voltunk, ami a trénereknek nehézséget okozott, az inkább a naivitás és a tapasztalatlanság.

Számomra a részvétel lelkileg-tudatilag volt megterhelő, önelemzésre, szembenézésre voltunk kényszerítve, ráadásul mindezt többnyire ismeretlen emberek között, ez senkinek sem könnyű. A feladatok közül egyet emelnék ki, ami egy mesén alapult. A történet szerint egy lány át szeretne jutni szerelméhez egy sebes folyón. Akitől először segítséget kér, elutasítja, pedig lenne hajója is, ideje is. A másik férfi azzal a feltétellel vállalja, hogy nála tölt a lány egy éjszakát. A lány ezt megteszi. Másnap átviszi a hajós, de amikor a szerelmével találkozik, az meg sem hallgatja. Röviden ennyi a történet, a feladat szerint pedig erkölcsileg kellett pontoznunk a szereplőket, majd meghatározott időn belül a nagyon eltérő egyéni véleményekből csoportvéleményt alkotni. A lényeg az információhiányos helyzetben hozott döntés. A homályos megfogalmazás dacára a legtöbben teljesen meg voltak arról győződve, hogy a lány könnyűvérű, pedig valójában a nagyapjánál aludt, nem egy kéjencnél, a szívtelen szerető pedig csak egy ártatlan tanár volt, aki hárította tanítványa erőszakos közeledését. A tanulság, hogy mindig információhiányos állapotban kell döntéseket hoznunk, és ne féljünk kijavítani ilyen tévedéseinket.”

Ki miben érintett?

A projekt keretében a romák társadalmi helyzetének befolyásolásában kompetens közigazgatási szakemberek érzékenyítése a cél, de igyekeznek a helyi társadalmak szereplőinek együttműködését, személyes és munkakapcsolatainak kialakítását is elősegíteni. Dr. Balina Béláné 59 éves nyugdíjas orvos a csereháti képzésen vett részt. Pályázatírás révén került kapcsolatba egy régiós szakemberrel, aki ide is meghívta. „Igazán sokszor vettem részt a hivatásomnál fogva különböző képzéseken, konferenciákon, az alternatív medicina is érdekel. De régen nem voltam ilyen jó tréningen! Nagyon tetszett a képzés, mert gyakorlati dolgok voltak benne, és mindenkinek kikérték a véleményét. Korábban a miskolci kórházban dolgoztam, szülész-nőgyógyászként rengeteg roma betegem volt. Úgy gondolom, hogy orvosok ne diszkriminálják a betegeket, ha valaki kórházba kerül, és bármilyen ellátásra van szüksége, az egyenlő bánásmód elvét kell alkalmazni. Nagyon érdekel a romák, a kisebbségek helyzete. Azt látom, és ebben a tréning is megerősített, hogy nem lehet mindenkit egy kalap alá venni. Az EU-s pályázati pénzek nem jutottak el a romákhoz, pedig a helyzetük megváltoztatásához célzott támogatásokra van szükség.”

Van, akit az önismereti játékok vonzottak ide. Annamari negyvenes évei elején járó egészségügyi dolgozó. Beszélgetésünk során többször hangsúlyozza, hogy a saját épülésére jött el a tréningre, ezt a szakmájában nem tudja alkalmazni. „Érdekelt a dolog, bárkinek a javára válhat. Voltak olyan dolgok, feladatok, amivel nehezen tudtam azonosulni.” Mikor arról kezdem faggatni, hogy a kórházban, ahol dolgozik, mit lát, előítéletesek-e a romákkal a kollégák, az orvosok, rögtön azt kéri, hogy ugyan csupa pozitív benyomás érte, és csak ajánlani tudja mindenkinek a tréninget, de se a neve, se a munkahelye ne szerepeljen majd a cikkben, szóval ne lehessen azonosítani. „Nem lenne túl jó, ha a munkahelyemen kiderülne, hogy ilyen képzésen vettem részt.”

Dúl Miklósné Bogi születése óta a Cserehát egyik kis településén, a 400 lelkes Szemerén él. 1995-ben a helyi Idősek Klubjában kezdett el dolgozni mint klubvezető, majd 1996-tól a Polgármesteri Hivatal igazgatási előadójaként folytatta. 2003 szeptemberében lett a település jegyzője. Meghívást kapott az érzékenyítő tréningre. „Jelentkeztem, mert nagyon felkeltette az érdeklődésemet. A településünkön nem tapasztalunk társadalmi feszültséget, az önkormányzatunk egyenrangúként kezeli az ügyfeleket. Véleményem szerint a kapcsolat ugyanolyan a roma, illetve a nem roma lakosokkal is, a hivatal kötelező és önként vállalt feladatain túl megpróbál egyedi helyzetek kezelésében is segíteni. Sajnálatos módon azonban a településünkön élő roma lakosság egy része nem szívesen vállalja fel származását. De vannak esetek, mikor éppen a származásra hivatkozva akadnak konfliktusok. Például, ha egy adott probléma megoldása során nem az elvárt segítséget kapja az ügyfél, akkor a válasz az, hogy »azért nem, mert cigány vagyok«.”

A jegyző asszony korábban nem vett részt hasonló képzésen, de több szempontból is eredményesnek ítéli, hogy eljött: „Nehéz volt eljátszani a szerepjátékot teljesen más egyéniség világába bújva, hiszen olyan helyzetben találtam magam, amely nagyon távol áll tőlem. Számomra a másság bingó volt a legtanulságosabb. Nyitottabbá váltunk, megtapasztaltuk, hogy nagyobb megértésre, türelemre van szükség egymással szemben, és »az önhibájukon kívül segítségre szorulók« nagyobb támogatására. Ezenkívül sikerült egy kapcsolati hálót is kialakítani, aminek köszönhetően talán elindíthatunk egy általunk kidolgozott komplex kistérségi programot, mely a hasonló helyzetben lévő, szomszédos önkormányzatok számára egyfajta kitörést jelenthet.”

Weber Andrea, a Fővárosi Cigány Ház szociális referense kifejezetten élvezte a feladatokat, sőt választ kapott néhány személyes, magánéleti kérdésre is. „Itt nem csupán a romákról és az esélyegyenlőségről, vagy jogi képzésről van szó. Sokat segít abban is, hogy az önismeretünk fejlődjön és a másik elfogadása, tisztelete erősödjön. A gyakorlatok, játékok kellőképpen érzékeltetik a résztvevőkkel azt, ami a tréning célja. Mivel ezek egyszerű szituációs játékok, nem fontos az, hogy a résztvevőknek milyen az iskolai végzettsége, származása stb. Sokkal fontosabb, mennyire nyitott az illető, mennyire hajlandó és képes beleélni magát a játékokba, illetve utána mennyire hajlandó elgondolkozni az érzetteken, hallottakon, látottakon. Annak nehézséget okoz, aki nagyon konkrét látásmóddal rendelkezik, bezárkózik, és nem engedi, hogy ellenkező dolgot éreztessenek vele. Vagy annak, akinek határozott elképzelése van magáról és a játékok szembesítik azzal, hogy bizonyos helyzetekre miként reagál, nem egyértelműen azt teszi és úgy viselkedik, mint amilyennek önmagát képzelte. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a romák is, mint bármely más ember, tudnak előítéletesek lenni és sztereotipizálni.

Hogy mi pozitív vagy negatív, elég szubjektív dolog. Szerintem a tréning esetében pozitív dolognak az tekinthető, ha az ember kizökken saját gondolkodásából (ami lehet pozitív és negatív irányú is). A tréning hatására elkötelezettebbé váltam, erősödött bennem kifejezetten a romákkal kapcsolatos tenni akarás. Természetesen nem elég csak a tréningen való részvétel, ezzel folyamatosan foglalkoznia kell annak, akit érdekel és érint a téma, de a tréning talán irányvonalakat ad, »jelzőtáblákat«, hogy minek érdemes utána olvasni, min érdemes elgondolkozni.”

„Behatárolni magunkat a társadalmi térben”

A tréning során a jelentkezők szembesülnek azokkal a tényekkel és információkkal is, amelyek roma emberekben élettapasztalataik alapján a társadalomról, a szakemberekről

és embertársaikról kialakultak, arról a látásmódról, ahogyan a romák saját helyzetükre tekintenek és azokról az érzésekről, amelyek a társadalmi működés mindennapjaiban a romák felé közvetített megítélések, elvárások és felelősségek nyomán keletkeznek.

Kissné Oláh Anita, a Budaörsi Tanoda külsős munkatársa, a Roma Program Támogatási Hálózat közép-dunántúli regionális koordinátora s egy kis falu, Bajna Cigány Kisebbségi Önkormányzatának elnöke örömmel vette a meghívást: „ Aranyosiné Rózsa Szeréna tanodavezető kért fel Horváth Kriszta tanárnővel együtt, hogy vegyünk részt a tréningen. Szerencsémre épp Esztergomban zajlott, így nem kellett messzire utaznom. Minden, a cigány közösségeket érintő új kezdeményezésnek szeretnék részese lenni.”

Úgy látja, hogy akik ott voltak, nyitottabbá váltak, főként a nem cigány résztvevők oldódtak fel a cigányok között. Fontos volt számára, hogy a képzésen személyes és szakmai munkakapcsolatokat tudott kialakítani. A tréningen több állítással nem értett egyet, még ha tudományos alapokkal igyekeztek is alátámasztani, azt mondja, ha valakik sikeres integrációs modellt vázolnak fel, akkor az a legkevesebb, hogy a sikertelent is mutassák be. Az esélyegyenlőségi kérdéskört boncolgató szerepjáték nagyon megdöbbentette, ahol egy rákbeteg fiatal orvostanhallgató szerepét vette fel. A tréner állításaira – amelyek születéstől a társadalmi státuszra utaltak – előre vagy hátra kellett lépniük, aszerint, hogy az igaz vagy hamis. Végül az emberek szerteszét ácsorogtak a teremben. „De nem összefüggéstelenül. A gazdagabb és magasabb státuszú emberek előre, míg a szegényebb, alsóbb státuszú emberek hátulra kerültek. S ezekből a pontokból nézve vizsgáltuk meg, hogy kinek könnyebb vagy nehezebb a társadalmi ellátórendszerhez való hozzáférés. Ez a feladat vitát és megoldási alternatívák gyártását generálta. Egyrészt akik elöl álltak, nemigen nézték azt, kik is vannak mögöttük, hogy egyáltalán hagytak-e bárkit is maguk mögött. A középen állók arra törekedtek, hogy helyüket stabilizálják, és a mellettük állókkal rivalizáltak. A leghátul maradók a végén bevallották: számukra elérhetetlen volt az ellátórendszer, nem is törekedtek rá. Ők azt látták hátulról, hogy mindenki hátat fordít nekik, a szó szoros értelmében. Azokat is megdöbbentette ez a feladat, akik saját szerepükben vettek részt benne. Lehetőségük nyílt behatárolni magukat a mai társadalmi térben. Majd jöttek az ötletek, hogy miként is lehetne a leszakadókat felzárkóztatni. A játék végére túl nagy lett a szakadék a középréteg és a leszakadók között. A teremben ez nem volt több, mint egy karnyújtás, de az életben: a polgári középréteg természetes munkavilágától távolodtak el a hátrányos helyzetű, szegregált falvakban és településrészen élők. Felismerve a lehetetlent: miszerint a leszakadókat már nem érhetik el, a középen állók rádöbbentek, hogy nem lett volna szabad elengedni a kezüket: társadalmi szolidaritást kellett volna velük vállalni. Szintén nagy felismerést hozott ez a feladat abban a tekintetben is, hogy a társadalmi ellátórendszer – a csokoládé – a lehető legrosszabb helyen van elhelyezve. Hiszen családok, sorsok esnek áldozatául annak a tébolyult gondolatnak, hogy társadalmi státuszuk és egyáltalán a boldogulásuk saját felelősségüknek és hibájuknak tudható be. Személyemnek is tartogatott meglepetést ez a feladat. Az orvostanhallgató, aki halálos betegségben szenved, és talán csak hónapjai vannak hátra, tudattalanul versengett a való lényemmel, aki szintén fiatal, szintén főiskolai hallgató, ám egészséges és nem utolsósorban cigány. Lényegében a két különbség, a beteg állapot csapott össze a cigány léttel. Rövidre zárom: én bizony a szerepem mögött kullogtam jóval. A társadalomban – a társadalmi hasznosságot is figyelembe véve – jobban boldogul egy haldokló, mint egy egészséges cigány. Ezek után mondja valaki, hogy a társadalmi státuszt a tanulás, az integrált nevelés, az igyekezet s a szorgalom határozza meg, s nem a hova születés kérdése!”

Beszédes csendek

A tréning legfontosabb üzenete, hogy az embereket sokkal több hasonlóság köti össze egymással, mint amennyi különbség elválasztja. Mindegyik feladat izgalmas és tanulságos, de hogy ki, meddig hagyja magát bevonni, az már egyénenként más és más.

„A tréningen előálló csend is lehet alkotó, beszédes csend. Trénerként a legnehezebb olyan szituációba hozni a velünk egyre bizalmasabb résztvevőket, hogy mi vagyunk a hatalom, az elnyomás »katonái«, és ha »jól« működünk, akkor az egész csoport belefagy a félelembe és a tehetetlenségbe, holott lenne módjuk a változtatásra. Döbbenetes élmény, amikor a résztvevők azzal szembesülnek, hogy két ember egy egész csoportot tud szinte megsemmisíteni, és azt ők – mert hagyták magukat manipulálni és megalázottá tenni –, önként szolgálják ki... Ilyenkor természetesen a gyakorlat után le kell vezetni a felénk is megnyilvánuló jogos indulatokat.

A személet lassan változik, és mivel 30 óra után nem is remélhetünk az attitűdben jelentkező azonnal mérhető változást, meg kell elégednünk azzal, hogy a résztvevők már nyitottabb fülekkel, a tájékozódás igényével és olyan élményekkel távoznak, amelyek még sokáig motoszkálnak bennük, vagy amelyek után majd döntéshelyzetben saját maguknak tesznek fel kérdéseket – remélhetőleg még a döntés előtt.

A gyakorlatokat felelős többségiként sem könnyű végigcsinálni. Mivel minden résztvevő ugyanazokat a gyakorlatokat éli át, így a romák is felismerhetik a saját előítéleteiket – akár a többségiekkel, akár a saját népcsoportjukon belül –, és rádöbbenhetnek a saját egyéni és csoportidentitásuk megőrzésének, a kollektív tudatnak a fontosságára, értékeikre és saját értékességük elismertetésének igényére. A párbeszéd és a közös cselekvés fontossága mindkét csoport érdeke.

A legkevésbé sem bűnbakokra, magatehetetlen bábokra vagy áldozati bárányokra van szükség” – hangsúlyozza Pethő Melinda.

Fris E. Kata

Fotók: Harlem Group