Műút     Filmkritika

Egy gyönyörű barátság

A híres lengyel filmfőiskolán diplomázott, kolozsvári születésű rendező rövid, néhány tételes filmográfiáját hosszú díjlista szegélyezi: valahányszor a kamera mögé állt (rendszerint kettős, operatőri-rendezői minőségben), elismerést aratott. Rövidfilmekről beszélünk, 13 és 40 perc között, a műfaj dokumentum- vagy kisjátékfilm, de leginkább határátlépő vállalkozások a kettő között. Néhány cím: Csendország; Gen(i)us Diabolis, Spílerek, Moszny. A Bahrtalo! Lakatos Róbert első nagyjátékfilmje, de ennek is megvan a maga rövid előzménye: ugyanezen a címen már előállt a nagy Bahrtalo! „első részét” képező jelenetekkel. A 80 perces hosszabb változat erősen magán viseli születésének körülményeit, végül is epizódok – ha úgy tetszik kisfilmek – laza füzérét látjuk, melyeket a két főhős személye kapcsol össze.

Az erdélyi Lali (Gábor Lajos) és Lóri (Boros Lóránt) régi barátok és üzlettársak. Lali gáborcigány, foglalkozására nézve bádogos (kelderás), Lóri magyar (székely), és épp Ausztriába tartanak lomizni egy ócska kölcsönautóval, amikor találkozunk velük. Útközben még beugranak Devecserre körülnézni és címek után érdeklődni az igazi profiknál – címet ugyan nem kapnak, lévén az szakmai titok, ám ez a villámlátogatás jó alkalmat ad a rendezőnek, hogy megcsillogtassa a korábbi filmekben megismert kivételes erényeit, a groteszk látásmódját és humorérzékét. Lali és Lóri sikeresen teljesíti a határátlépést, ami az akkor még nem uniós román útlevéllel és a roncsautóval legalábbis kétesélyes vállalkozás, és szinte már célba érnek, amikor az öreg járgány felmondja a szolgálatot. A konfliktus adott: vajon sikerül-e hazajutni hőseinknek? Vége az első résznek.

Egy nagy ugrás után a folytatásban két évvel később találjuk magunkat, a főszereplők útjai elváltak, Lali visszatért eredeti foglalkozásához, a bádogozáshoz, míg Lóri idegenvezető lett Egyiptomban. Ez eddig a való világ, amit ismét némi fikció beoltásával hoznak mozgásba az alkotók. Lóri egyik arab üzletfele német juhászra vágyik, s Lalinak kell odahaza beszereznie a kutyát és leszállítania Kairóba. Konfliktus: sikerül-e Lalinak a gáborcigányoktól kölcsönkapnia az útravalót, vagy el kell zálogosítania az autóját?

A film leghosszabb, központi epizódja, az „egyiptomi szín” minden külső egzotikum dacára (vagy épp azért?) érdektelenségbe hullik, az anyag jó része alig különb egy home videónál, amit turisták tömegei készítenek a nyaralásukon, hogy aztán hazatérve kikergessék vele a világból a rokonokat és ismerősöket. Az unalmat csak villanásnyira űzik el az ausztriai kalandot megédesítő verbális poénok vagy az a fajta képi humor, amely feledhetetlenné tette a Spílereket.

A Bahrtalo! műfajilag a hetvenes évek úgynevezett budapesti iskolájának dokumentarista játékfilmjeivel rokon – ugyanazokkal a formanyelvi gondokkal küzd, viszont hiányzik belőle az az ideológia ballaszt (vagy tőkesúly), ami annak idején tétet adott a Dárday–Szalai munkáknak. Többé-kevésbé önmagukat adó amatőrök rögtönöznek fikciós helyzetekben, változó színvonalon, ám az oly természetesnek és könnyűnek ható improvizáció mögött, tudjuk, profi művészeknek és kemény próbáknak kell állniuk. Elég itt Cassavetesre hivatkoznom: az improvizált színészi játékról híres New York árnyai úgy készült, hogy a sok próba és rögtönzés alapján a rendező forgatókönyvet írt, és szigorúan abból dolgozva vették fel aztán a jeleneteket. A Bahrtalo!-nak nincs története, se dramaturgiája, ahogy formája és szerkezete sem, az alkotó csak a véletlenben reménykedhetett és a két főhősében bízhatott.

Azt kell mondanom, nem hiába. Elementáris figurákra talált, akik azonnal levesznek minket a lábunkról. Tulajdonképpen ők viszik el a filmet – persze sok döccenővel és hosszas leülésekkel –, az ő tehetségükön, ügyességükön múlik, hogy ki tudják használni a szerencsés véletleneket, felkínálkozó alkalmakat, és e két szeretnivaló alak rendhagyó és megindító barátsága teszi minden hátulütő dacára nézhetővé a mozit. De még ez sem elég az üdvösséghez. Ez az anyag egész egyszerűen nem tesz ki egy nagyjátékfilmet. Lakatos Róbert már többször bizonyította, hogy jól bánik a rövid formákkal, de most törököt fogott. Arról van szó, hogy egyfelől a magyar dokumentum- és rövidjátékfilmek megalázóan kis összegekből készülnek, az a műfaj pedig, amelyben Lakatos dolgozik, jelesül a kreatív dokumentumfilm, még nem nyert igazán polgárjogot.

A Bahrtalo! kudarcát így nem volna méltányos kizárólag a rendező rovására írni. A nézőtől viszont nem várható el, hogy figyelembe vegye a mentő körülményeket, s még ha hajlandó lenne is erre, nem ismerheti a honi finanszírozás megoldatlanságát. A 80 perces moziváltozat nem sok jóra számíthat, annál ígéretesebb eséllyel indulhat ugyanez az anyag rövidre vágva a televízióban. Akár még kultfilm is lehet belőle.

bori