Műút CD-kritika

Már a spájzban

Mind összetételét, mind zenéjét tekintve alighanem a Russkaja tekinthető korunk egyik legegzotikusabb tánczenekarának – mindez azonban egy cseppet sem akadályozza, hogy a t. publikum megőrüljön a zenéjükért. A banda eredeti legendája szerint Ausztriába szakadt orosz emigránsokkal van dolgunk – nos, ez legalábbis egyhetedrészt igaz is: a zenekarvezető (neve alapján alkalmasint részben grúz eredetű) Georgij Makazaria valóban Moszkvából származik. Segítői viszont legalábbis helyből, azaz Közép-Európából jöttek: a két fúvós (Manfred Franzmeier, Hand-Georg Guternigg) már neve alapján is sejthetően született osztrák, akárcsak a gitáros Adam Zebo. A bájos hegedűslány Antonia-Alexa Georgiew ugyan valóban orosz családban született – csak éppen Hamburgban, s Németországban is nőtt fel, az ukrán basszusgitáros Dimitrij Miller a szomszédból, Kárpátaljáról érkezett, a dobos Vadon Titusz pedig Angliába elszármazott hazánkfia, aki az alkalmi magyar nyelvű dalbetétekért is felelős. Aki ezek után valamiféle elképesztő zenei egyvelegre, valódi esztrádmuzsikára gyanakodna, az tulajdonképpen nem is csalódik: jamaicai ritmusok, balkáni roma stílusú fúvóshangzás, dzsessz, punk, metál, rock and roll, diszkó, salsa, kocsma- és kabarézene szervesül össze, a nyilvánvaló eklektika ellenére meglepő egységbe. Mindezért főként a folyamatos ugrálásra késztető „sánta” ska-ritmika (a „ska” megbújik a zenekar nevében is), s persze Georgij vokalista karizmatikus hangja és szórakoztató szövegei felelősek (no igen, többek között ilyenkor érzi az ember, mégsem volt hiába a majd évtizedes iskolai kényszer-orosztanfolyam). A Russkaja pályafutásához érdemes hozzátenni: bár alig három éve zenélnek együtt, élő fellépéseik alapján nyugodtan gondolhatná az ember: már vagy egy évtizede csiszolódnak egymáshoz. Minden egyes koncertjük külön élmény, amelynek minden percét ugrálva, táncolva, pogózva őrjöngi végig a publikum – erről nemrégiben a magyar közönség is megbizonyosodhatott (utoljára február végén léptek fel az A38-on).

A banda bemutatkozó lemezére azért várni kellett egy kicsit: két sikeres EP után most tavasszal jelent meg a Kasatchok Superstar, mely méltó és teljes összefoglalása a Russkaja eddigi pályafutásának, s tartalmazza az összes eddigi, sikeres koncertdarabot (a cím magyarázatául csak annyit: a „kazatchok” ama bizonyos, jellegzetes, guggolós kozáktánc). Alighanem már a hibrid balkáni/ska nyitószám meglepi az itthoni hallgatóságot, elvégre – alighanem Titusz dobos jóvoltából – kapunk egy meglepetés magyar betétet is, melyben többek között a vízipókok alkohol iránti nemtelen vonzódásáról esik szó. Azután sorra jönnek az ugrálós slágerek, az őrületes ska-bomba Bojka-Bojka, a klasszikus hard rockos riffeléssel nyitó, majd reggae-be forduló Dawai vagy a zenekar amszterdami kalandjait megéneklő, alkalmanként klasszikus, müncheni zsánerű diszkóba forduló Dope Shit. Néha kifejezetten szellemesen bánnak el stílusokkal: a Hey Stojban klasszikus soul/funk zenét fordítanak ska-punkba, a Do Utrában kabarékuplé-hangzást és salsát, a Kompaniában pedig rockabillyt házasítanak jó kis 2tone stílusú ska zenével. A záróblokk (Barabani, Gop Stop és egykori bemutatkozó számuk, a Dobrij Abend) visszahozza a nyugat-európai klubokban változatlanul népszerű, lüktető, eklektikusan folkos, balkáni, „rézalja” tánczenei hangulatot – az alapok láthatóan stabilak, s ezzel az albummal azt is bizonyították, hogy a Russkaja korántsem egydimenziós, egynyári zenekar.

-minek-